Magnus szemszöge

Nem akartam megállni.

Az éjszaka még fiatal volt, a hold élesen és nehezen függött a város sziluettje felett, és a farkasom – nyugtalanul, erőszakosan – fel-alá járt a bőröm alatt. Épp csak elhagytam az Árnyveszte birtokot, apám hangja még mindig ott visszhangzott a koponyámban, követelések és hatalmi játszmák litániája. Így hát félúton kiszálltam, szabadjára engedtem a Lycan kutyámat, és úgy döntöttem, addig sétálok, amíg a dühöm le nem hűl.

Aztán megéreztem a vér szagát.

És a félelmet.

Férfiak félelme – világos, éles, dacos.

Lent a folyóparton, a pislákoló utcai lámpa alatt egy jelenet bontakozott ki. Egy törékeny alak, akit kóborok vettek körül – mocskos félvérek, túl sok vággyal és túl kevés ésszel.

De nem a veszély ragadott meg.

Hanem a lány.

Úgy mozgott, mint egy sarokba szorított láng – törékeny, vad, szívbemarkolóan gyönyörű. A ruhája elszakadt, a haja kócos volt, az öklei vörösre foltosodtak. És az illata… istenek, az az illat. Nem kóbor volt. Nem is Omega. Egy Alfa összetéveszthetetlen dominanciája szövi át.

Ami azt jelentette, hogy nem csak egy gyámoltalan farkas, aki eltévedt a városban – valamelyik nagyobb falkához tartozott. Kifinomult illatából ítélve valószínűleg egy örökös.

Úgy harcolt, mint egy húsba zárt vihar – minden ütése tiszta, kétségbeesett, pontos volt. Éreztem a vérének vasas szagát, az akaratának tüzét. Csupa éles él és makacs csend volt, és valami bennem – valami vad és félig eltemetett – elszabadult.

A kutyám mélyen morgott mellettem. Felemeltem a kezem. – Maradj.

Egy darabig csak néztem. Látni akartam, meddig hajlandó elmenni. Mennyi idő kell hozzá, hogy megtörjön.

De aztán egyikük lecsapott.

Gondolkodás nélkül mozdultam.

Egyetlen rúgástól a férfi bordái gyomorforgató roppanással omlottak össze. A többiek megdermedtek, félelmük bűze betöltötte az éjszakai levegőt.

Közé és közéjük léptem, árnyékom elnyelte az övét, a hold ezüstöt rajzolt a fekete kabátomra. Illatom végig hömpölygött az utcán, és minden farkas a környéken megérezhette.

A kóborok remegve botorkáltak hátra.

Helyes. Így is kell tenniük.

A lány felé fordultam. Még mindig a földön feküdt, mellkasa zihált, szemei tágra nyíltak. Vér volt a szája sarkában. Az illata ismét megcsapott.

Olyan, amitől egy Lycan pulzusa is megugrik.

– Érdekes – mormoltam kissé lekuporodva, hagyva, hogy a tekintetem lassan végigsöpörjön rajta. – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen vad kis farkast találok errefelé.

A pupillái kitágultak. Nem sütötte le a szemét – egyszerre volt okos és ostoba.

– Mondd csak – mondtam halkan, hangom bársonyba csomagolt mély morgás volt. – Ki tanított meg így harcolni?

Nem válaszolt. Csak bámult. Vér és csillagfény a bőrén.

A kóborok nyögtek mögöttünk. Sóhajtottam. – Hagytál néhányat lélegezni. Ez hanyag munka.

Összehúzta a szemöldökét.

– Első számú szabály – tettem hozzá kiegyenesedve. – Ha harcolsz, fejezd be.

Mielőtt megszólalhatott volna, megfordultam, arckifejezésem rezzenéstelen volt, és befejeztem helyette.

Néhány roppanás. Néhány sikoly. Csend.

Amikor visszatértem, még mindig a földön volt, hátával a pornak támaszkodva, és úgy meredt rám, mintha épp most sértettem volna meg a büszkeségét. Az ajka kissé meggörbült, és ezen az éjszakán először, majdnem elmosolyodtam.

– Gyors kezek – mondtam –, de lágy szív. Tűz, agyarak nélkül. – Megdöntöttem a fejem, hagyva, hogy a holdfény megcsillanjon a mosolyom szélén. – Mondd, kis farkas, hogyan tervezed meghálálni a megmentődnek?

Nem szólt semmit.

Csak bámult, szürke szemei elég élesek voltak ahhoz, hogy csontot vágjanak át.

A szám széle megrándult. – Nincsenek szavak? Rendben. Majd kitalálsz valamit.

Kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. De abban a pillanatban, hogy a kezem a csuklóját súrolta, meglökött – gyorsan, vadul, vakmerően. Az egyensúlyom megbillent, és előrezuhantam.

A teste fogta fel az enyémet.

Halk átok csúszott ki az ajkamon, ahogy a fájdalom fellángolt a karjában, és a kezem valahol… váratlan helyen landolt. Meleg. Megbocsáthatatlanul puha.

A lélegzete megakadt. Az enyém elállt.

Egy szívdobbanásnyi időre a világ megfagyott. Szemei kitágultak, arca elpirult, és mielőtt megszólalhattam volna…

– Sosem mondták még neked – sziszegte, hangja remegett a dühtől –, hogy ne bámuld a bajt az út szélén?

Aztán térden rúgott – keményen –, és elkiáltotta magát: – Segítség! Végrehajtók!

Pillanatokon belül szirénák éles vonyítása hasított az éjszakába – a mi fajtánk törvénye és rendje.

Pislogtam, félig hitetlenkedve, félig szórakozottan, ahogy a kis farkas úgy meredt le rám, mintha én lennék a történet gonosztevője.

– A kedvességet káosszal hálálod meg – vontattam a szavakat, ott fekve, ahol ő volt néhány pillanattal ezelőtt. – Ez merész.

Felállt, letörölte a vért az arcáról, ajkai vigyorra húzódtak. – Merész vagyok – mondta mézédesen. – És nagyon, nagyon rossz.

És ezzel egyszerűen megfordult és elsétált – felemelt fejjel, kihúzott vállal, fényesen égő daccal.

Addig néztem, amíg az éjszaka teljesen el nem nyelte.

A Végrehajtók percekkel később érkeztek. A Bétám, Jackson zihálva rohant be, szemei köztem, az eszméletlen kóborok és a lány illatának halványuló visszhangja között cikáztak.

Nagyot nyelt. – Alfa… feltakarítsuk ezt?

Nem válaszoltam azonnal. Tekintetem az utcán időzött, ahol ő állt, azon a makacs kis szikrán, amely nem volt hajlandó kialudni.

– Keresd meg – mondtam végül, hangom nyugodt és veszélyes volt.

– Kit?

Villantottam rá egy pillantást.

Elsápadt. – Világos. Rajta vagyok.

Jackson megfordult, hogy elinduljon, valamit motyogva a szegény nő közelgő végzetéről.

De tévedett.

Eszem ágában sem volt bántani.

Csak tudni akartam – milyen farkas rejt ilyen éles karmokat ennyire lágy szemek mögé?