Riley szemszöge

A csuklómat szorító láncok hidegek és szorosak voltak.

Minden egyes lépésem a tárgyalóterem felé hangosabban visszhangzott az előzőnél, mintha a világ így hirdette volna ki a megaláztatásomat.

Két őr lépdelt mellettem – egy-egy mindkét oldalon, kezüket szorosan a karomon tartva, mintha valami vadállat lennék.

Közvetlenül azelőtt, hogy elértem volna a nehéz tölgyfa ajtókat, megláttam őket.

Apámat.

Anyámat.

Kaelt.

Úgy álltak a folyosón, mintha csak véletlenül érkeztek volna. De én jobban tudtam. Rám vártak.

„Állj” – mondta halkan az apám az őröknek. „Adjanak nekünk egy percet.”

Az őrök haboztak, majd hátraléptek.

Mozdulatlanul álltam.

Mi mondanivalójuk maradt még?

„A segítségedre van szükségünk” – mondta Alaric Alfa.

Pislogtam. Az ajkam szétnyílt.

Segítségre?

Aztán Luna Zara lépett előre, az arckifejezése lágy volt – nem anyai melegségtől, hanem a begyakorolt diplomáciától.

„Scarlett nem élné túl ezt, Riley” – mondta. „Ezt te is tudod.”

Szavai pofonként értek.

Kegyetlen, hihetetlen fordulat volt.

„Ő sosem ismert fájdalmat” – tette hozzá Kael gyengéden. „Ő nem olyan, mint te.”

Nem olyan, mint én.

„Te Kóborok között nőttél fel” – folytatta. „Te erős vagy. Elviseltél már a börtönnél rosszabbat is.”

A szívem összeszorult.

„Azt akarjátok, hogy magamra vállaljam a bűnt” – suttogtam.

Nem tagadták.

Kael közelebb lépett, és lehalkította a hangját. „Esküszöm, gondoskodom róla, hogy odabent megvédjenek. Nem fogsz szenvedni.”

Felnevettem.

Keserű, üres nevetés volt, amely nyersre karmolta a torkomat.

Hát ez volt a szeretet? Ez volt a család?

„Köszönöm” – mondtam. „Hogy végre megmutattátok, pontosan mit is jelentek számotokra.”

Aztán megfordultam, anélkül, hogy válaszra vártam volna.

Az ajtók kinyíltak.

A tárgyalóterem hatalmas volt, kör alakú, sötét kőből és árnyakból épült. A magas emelvényen a Vének Tanácsa ült – és középen, fekete egyenruhájában és ezüst címerével: Maddox.

A társam.

A bírám.

A hóhérom.

A tekintetünk egy röpke pillanatra találkozott. Valami felvillant a nyugodt maszkja mögött – talán a bűntudat szikrája? A kételyé?

Nem. Csak a puszta számítás.

Maddox a Tanács Bírája volt. Egy tekintély. Az igazságszolgáltatás szimbóluma.

És inkább védte meg Scarlettet, minthogy kiállt volna a saját társa mellett.

Tessa családja a közelben ült, a gyásztól sújtva. Ronan Alfa olyan dühvel meredt rám, amelyet alig tudott a bőre alatt tartani.

A tanúk sorban szólaltak meg.

Kiforgatott igazságok. Torz feltételezések. Kényelmes csend.

Maddox elnökölt az egész felett, úgy tett, mintha nem ismerné a lelkem illatát.

Úgy tett, mintha nem érezné a köztünk lévő köteléket, amely elárulta neki, hogy ártatlan vagyok.

Többé nem nézett vissza rám.

Végül az ítélet tőrdöfésként hullott le az ajkairól a szívembe:

„Riley az Ebonclaw Falkából, öt év Vérfarkas Fegyházra ítéllek a Blackmaw Falka elleni bűneidért és egy Alfa-örökös életének veszélyeztetéséért.”

A térdem majdnem összecsuklott.

Öt év.

Öt év azon a helyen.

Nincs párbaj általi ítélet. Nincsenek második esélyek.

Csak száműzetés.

Csak csend.

Csak árulás.

Kirángattak a tárgyalóteremből. A testem elzsibbadt, mintha minden egyes szó, amit hallottam, súlyként nehezedett volna a csontjaimra.

És akkor lépéseket hallottam.

Kopp. Kopp. Kopp.

Scarlett.

Kilépett a folyosóra, keresztbe fonta a karját, önelégült arckifejezése győzelemtől ragyogott.

„Jól áll neked a börtön, Riley” – mondta mézesmázosan, bár a hangja mérget rejtett. „Úgy értem, gyakorlatilag ez a második otthonod, nem igaz? Kóborok ivadéka meg ilyenek.”

Csak bámultam rá, a lélegzetem sekélyes volt.

„Ne aggódj” – folytatta. „Öt év gyorsan elrepül. És amikor visszatérsz… nos, ha egyáltalán visszatérsz… látni fogod, hogy milyen csodálatos dolgokat vittem véghez azzal az élettel, amit te elpazaroltál.”

Közelebb hajolt.

„Mindannyian engem választottak. Még ő is.”

Nem mondta ki Maddox nevét. Nem is kellett.

Elfordítottam a fejem, és lenyeltem a torkomban feltörő sikolyt.

„Soha többé nem látjuk egymást, nővérkém” – suttogta, majd elsétált, a nevetése átokként visszhangzott a folyosón.

Az őrök ismét előre rángattak.

Lépésről lépésre, a börtön kapui felé.

A sötétség felé.

Arra a helyre, amiről azt hitték, hogy megtör majd.

A cellaajtó nyikorogva kinyílt. A vér, a rozsda és a penész bűze falként csapott meg. A padló nyirkos volt. A falak foltosak.

És akkor–

Kín.

A semmiből csapott le rám.

Vakító, lélektépő fájdalom robbant ki a mellkasomban, mintha karmok vájtak volna a szívembe, hogy belülről szakítsák szét.

Felüvöltöttem, és a térdemre rogytam.

A farkasom felnyüszített mélyen legbelül – aztán fájdalmában felvonyított.

És a kínok viharán át meghallottam.

A hangját. Maddoxét. A köteléken keresztül.

De nem melegség vagy bocsánatkérés ért el hozzám.

Hanem jég.

„Megtagadlak, mint a társamat.”

A kötelék úgy pattant el, mint egy szilánkokra törő csont.

A csend, ami követte, minden sikolynál hangosabb volt.

A kezem remegett a kőpadlón.

Könnyek homályosították el a látásomat – nem az elutasítás fájdalmától, hanem az igazságtól, amit magában hordozott.

Őket választotta.

Őt választotta.

És most már nem volt társam. Nem volt családom. Nem volt nevem. Nem volt senkim.

Csak dühöm volt.

Csak sötétségem.

Csak a tűz, amely parázslani kezdett a szívem összetört romjai között.

Ez az én poklom.

És ha túlélem, esküszöm…

Mindannyiukat porig égetem.