[Nézőpont: Daphne]

A fagyos, fénytelen dobozból a Sterling palota pazar fürdőkamráiba való átmenet megrázó érzékszervi sokk volt. Daphne egy hét után először érzett levendula- és forró gőzillatot a vér és a penész helyett. A szíve azonban eszeveszett, rettegő ritmusban dörömbölt a bordái ellen. Kihozatalának oka guillotine-ként lebegett felette.

Három csendes szobalány súrolta nyersre a bőrét egy hatalmas aranyozott kádban. A legidősebb, egy Bridget nevű, szigorú arcú nő irányította a tisztítást. Kitépték a csomókat Daphne hosszú, szőke hajából, egy durva fésűt húzva át a gubancokon, amíg az laza, nedves hullámokban omlott le a hátán.

A ruhadaraboktól, amelyeket a testére kényszerítettek, felfordult a gyomra. Szándékos sértés volt. Egy vérvörös bőrszoknya, amely alig takarta a csípőjét, és egy szoros bőrmíder, amely hüvelykekkel a köldöke felett végződött, és csak arra szolgált, hogy felfelé tolja a melleit. Ez egy bordélyházi szajha öltözéke volt, nem pedig egy uralkodóé.

Bridget egy áttetsző selyemköntöst vetett a vállára, melynek anyaga semmit sem tett azért, hogy elrejtse a lány szinte teljes meztelenségét. – Készen vagyunk – jelentette be hidegen az idősebb nő.

Daphne a tükörképét bámulta az egész alakos tükörben. Egy idegen bámult vissza rá. Egy rettegő, gyönyörű, megtört lény.

– Most már mehetsz a király lakosztályába – közölte Bridget, átnyújtva neki egy pár vékony szandált. – Nem bölcs dolog megvárakoztatni őt.

Daphne legszívesebben sikított volna. Legszívesebben vállon ragadta volna Bridgetet, és követelte volna, hogy megtudja, mi történt a személyes szobalányával, Sadie-vel. Mi történt a merceri személyzettel? A kénbányákban szenvednek? De tartotta a száját. A beszéd csak az ostort hozná el számára.

A királyi lakosztály tornyosuló, bonyolultan faragott tölgyfa ajtói előtt állt. Szaggatott lélegzetet véve egyetlen, tétova kopogást engedett meg magának.

– Gyere be. – A mély, rezonáló bariton egyenesen átrezgett a nehéz fán.

Elenfordította a rézkilincset, és belépett. A szoba luxusa megdöbbentő volt. Nehéz aranybársonyba és sötét mahagóniba öltöztetve, a távolabbi falon egy hatalmas kandalló ropogott. Daphne tekintetét azonban azonnal a nehéz íróasztal mögötti teret elfoglaló leviatán vonzotta.

A harmincöt éves Leonidas király a férfias dominancia csúcspontja volt. Hanyagul mártott egy hosszú tollat egy kristály tintatartóba, mozdulatai aprólékosak és kontrolláltak voltak, és teljes egészében az előtte fekvő tekercsekre koncentrált. Lehetetlen volt összeegyeztetni az előtte ülő királyi, higgadt uralkodót azzal a mocskos, megtört rabszolgával, akit végignézte, ahogy az apja szórakozásból kínoz.

Leonidas félretette a tollat. Felnézett, jeges kék szemei végigpásztáztak rajta a feje búbjától a reszkető, szandálos lábáig. A tekintete erőszakos volt – úgy mászott végig csupasz bőrén, mint megszámlálhatatlan apró pók, a jeges rettegés nyomát hagyva maga után. Nem mutatott melegséget. Csak hideg, számító megvetést.

– Vedd le a köntöst – parancsolta, hátratolva nehéz bársonyszékét.

Daphne habozott, ujjai ráfagytak a selyemcsomóra.

A férfi szemei egy hajszálnyit összeszűkültek, veszélyes figyelmeztetéssel villanva meg.

A túlélési ösztöne bekapcsolt. Remegő kezekkel húzta ki a csomót, hagyta, hogy az áttetsző köntös lecsússzon a vállairól, és a bokája köré omoljon. Védtelenül állt, dideregve a falatnyi skarlátvörös bőrben.

– Szögezzünk le egy alapvető szabályt, rabszolga – mondta Leonidas, hangja mély, halálos regiszterbe ereszkedett. – Legközelebb, amikor kiadok egy parancsot, és te nem engedelmeskedsz azonnal, fogok egy bikacsököt, és húsz csapással elcsúfítom a hibátlan hátadat. Megértettük egymást?

Daphne szemei tágra nyíltak, a rettegés félreismerhetetlen volt, bár próbálta palástolni. Intenzív iszonyt érzett a fizikai fájdalomtól.

– Igen... gazdám – nyögte ki. Behódolást követelő szó volt, mégis elárulta őt a lázadás mikroszkopikus rezdülése a hangjában.

Ha észrevette is a lázadást, figyelmen kívül hagyta. Felállt, a mahagóni íróasztal fölé tornyosulva, és megkerülve azt a lány felé cserkészett. Néhány hüvelyknyire tőle állt meg, hatalmas termete kizárta a kandalló fényét.

– Vetkőzz. – Egy szó. Nulla tér az alkudozásra.

A merceri büszkeségének utolsó foszlányai is elszakadtak. – Kérem – suttogta, a könnyek égették a szeme sarkát.

Nem kellett volna könyörögnie. Leonidas úgy mozdult, akár a támadó vipera. Áthidalta a köztük lévő apró rést, keze előrelendült, hogy megragadjon egy vastag marékkal a hajából. Hátra rántotta a lány fejét. Egy élesen elharapott nyüszítés hagyta el Daphne ajkait.

– Vagy levetkőzöl – sziszegte le az arcába, vonásai a gyűlölet maszkjává váltak –, vagy behívom a kinti kutyákat, hogy rágják le a ruhát a testedről.

Eluralkodott rajta a pánik. Remegő ujjai a nyakán lévő bőrmadzagokhoz vándoroltak. Kétségbeesetten babrált, meglazította a míderét, amíg az le nem esett, amit gyorsan követett a mikroszkopikus szoknya is. Csupaszon állt, megfosztva minden elképzelhető védelemtől. A tehetetlenség hulláma kipréselte a levegőt a tüdejéből. Nem tudta tovább visszatartani. A kérdés, amely felemésztette az elméjét, utat tört magának kifelé.

– Miért én? – zokogta rekedten, elpislogva a tehetetlen könnyeket. – Miért nem az apám? Ő volt az, aki megkínzott! Miért én?

Leonidas bámult rá, a kék óceánok a szemében halottak voltak. Felemelt egy bőrgesztes kezet, durván végigkövetve az állkapcsa vonalát.

– Miért én, Daphne? – visszhangozta, hangja hátborzongatóan nyugodt volt. – Húszéves voltam. Apám uralkodott Sterling felett. Amikor apád utat mészárolt magának az erődítményünkbe, az anyám a kriptákban kuporgott a kishúgommal, Norával. Hat hónapos terhes volt.

Daphne abbahagyta a légzést. Terhes volt?

– Egy évtizeden át – morogta Leonidas, a nyugodt homlokzat repedezni kezdett, hogy felfedje az alatta húzódó rémisztő szakadékot –, amíg ként lapátoltam, és apád pellengérjein véreztem, pontosan ugyanezt a kérdést tettem fel az univerzumnak. Miért mészárolják le az egész vérvonalamat, és miért csak engem hurcolnak a pokolba?

Daphne bénultan állt, apja puszta romlottságának borzalmas valósága megfojtotta.

Leonidas lecsúsztatta durva ujjait a lány nyakán, végigkövetve a nehéz vasnyakörvet, amely haszonállatként bélyegezte meg őt. – Tudni akarod, mi dühít a legjobban, amikor a gyönyörű, érintetlen arcodba nézek?

Daphne tehetetlenül rázta a fejét, friss könnyek csordultak végig az arcán.

– Apád csak egyetlen örököst nemzett – suttogta keserűen Leonidas. – Csak egyetlen drága kislányt. Te nem vagy elég, Daphne. Te magadban nem tudod elviselni azt a mérhetetlen gyűlöletet, amit tápláltam. A te egyetlen tested nem képes elnyelni mindazokat a démonokat, amelyeket rá fogok szabadítani.

Csontig hatoló hideg áradt szét Daphne ereiben. Leonidas nem megbüntetni akarta őt. Meg akarta semmisíteni.

Halott szemei ismét az övébe fonódtak. – Lehet, hogy nem vagy elég... de ma éjszakára megfelelsz. Feküdj az ágyra.