Huszonegy évvel később

SZEMSZÖG: EMERY

– Nézd azt az arcot. Kár volt egy férfira pazarolni.

– Micsoda haj. Fogadni mernék, hogy a torka is szépen hangzik, amikor fuldoklik.

Emery herceg tekintetét mereven maga elé szegezte, miközben végigvonult a navarrei palota hatalmas folyosóján. A suttogott mocsokságok úgy ömlöttek végig a hátán, mint a hideg iszap. Huszonegy évesen már hozzászokott az arisztokraták éhes, elidőző pillantásaihoz. Finom állkapcsával, lehetetlenül hibátlan porcelánbőrével és vízesésként leomló selymesen fekete hajával az udvaroncok kevésbé kezelték királyi sarjként, inkább úgy, mint egy egzotikus ínyencséget, amit még nem jöttek rá, hogyan is fogyasszanak el.

Az, hogy fiúként élt, nem tette biztonságossá az életét; csupán a veszély ízét változtatta meg. A navarrei férfiak kiéhezett vadállatok voltak. Ha egy lyuk elég nőiesnek tűnt, nem érdekelték őket, mi lóg a lábak között.

A túlélése egy fájdalmasan szoros mellkaskötőn múlt, amely minden ébren töltött órájában a bordáiba vájt, egy kulcsra zárt fürdőszobán, és nővérének, Aurelia hercegnőnek ádáz, önpusztító védelmén.

Emery befordult a sarkon Aurelia lakosztálya felé, csizmája élesen kopogott a márványon.

Aztán meghallotta.

Egy tompa nyöszörgés. A bőrnek csapódó bőr összetéveszthetetlen hangja, amelyet nehézkes, kifulladt morgás kísért.

Vakító, fehér düh hullámzott végig Emeryn, elhomályosítva a látását. Csak azt ne. Már megint.

Olyan erővel rúgta be a nehéz tölgyfa ajtót, hogy a zsanérok is megrepedtek, és egyetlen folyékony mozdulattal rántotta elő a hosszúkardját.

– Vegye le a mocskos kezeit a nővéremről, Lord Sterling, vagy ezen a szőnyegen terítem szét a beleit! – ordította Emery.

A felpuffadt emberügyi miniszter lökés közben megállt. A válla felett hátranézett, arcát a tiszta bosszúság gúnyos fintora torzította el. Aurelia alatta feküdt csapdába esve, sápadt arca vörös volt és duzzadt, könnyei némán csorogtak a hajába.

– Menj a játékaiddal játszani, kis herceg – morogta Sterling elutasítóan. – A király tegnap éjjel kártyán tette fel a hercegnőt, és vesztett. Két órára az enyém ez a lyuk.

Emery három hosszú lépéssel áthidalta a távolságot, megragadta a kövér urat zsíros gallérjánál fogva, és lerántotta az ágyról. Sterling tompa puffanással zuhant a padlódeszkákra.

Mielőtt a miniszter felkelhetett volna, Emery pengéjének hideg acélja határozottan a férfi torkának szegeződött, épp csak annyira mélyedve a bőrbe, hogy kiserkedjen egy vércsepp.

– Vállalok bármennyi korbácsütést, amit a király megkövetel – sziszegte Emery, hangja egy oktávval lejjebb ereszkedett, valami hátborzongatóan halálos tónusba –, de te úgy fogod elhagyni ezt a szobát, hogy a férfiasságodat a zsebedben viszed. Tegyél próbára!

Sterling szemei kidülledtek. Hátrafelé araszolt, nadrágját markolva, és átkokat köpködve rontott ki a kamrából.

Emery leejtette a kardot. Keze hevesen remegett, mikor az ágyhoz lépett, és karjaiba zárta Aurelia reszkető, zúzott testét. – Sajnálom. Annyira sajnálom, Lia.

– Ezt nem kellett volna, Emy – suttogta Aurelia, hangja üres volt, mentes minden élettől. – Szólni fog a királynak. Újra megkapod a forró ostort.

– Hadd szóljon – nyögte ki Emery, arcát nővére vállába fúrva.

A bűntudat fizikai súlyként zúzta össze a tüdejét. Aurelia viselte a királyság romlottságának legjavát, csak hogy Emery maradhasson az érinthetetlen, betegeskedő herceg. A lány azért szenvedett, hogy a titka a sötétségbe temetve maradhasson.

Később aznap éjjel Aurelia üveges tekintettel bámulta a mennyezetet. – Néha, Emy… azt kívánom, bárcsak Tiberius eladott volna Corvusnak még gyerekkoromban. Legalább a szenvedésnek más neve lenne. – Lehunyta a szemét. – Néha csak el akarok tűnni a nagy hegyeken túlra.

Emery megborzongott. A hegyeken túl a lycaonokat jelentette. Egy agyarakba csomagolt halálos ítéletet.

***

Órákkal később, saját kulcsra zárt lakosztályában a tükör előtt állva Emery letekerte a vastag vászonszalagokat a mellkasáról. Mellei, nehezek és sápadtak, kiszabadultak, fájtak az egész napos leszorítástól.

A tükörben lévő lányt bámulta. A vállára omló hosszú, sötét hajat. A csípőjének lágy ívét.

Milyen érzés lenne úgy lélegezni, hogy ne kelljen a háta mögé tekingetnie? Milyen érzés lenne, ha egy olyan férfi venné birtokba, aki elég erős ahhoz, hogy lemészárolja az egész navarrei udvart, csak azért, hogy őt biztonságban tudja?

Egy ostoba, veszélyes téveszme. Elfújta a gyertyát, és bemászott a jéghideg lepedők közé.

Az álom akkor érkezett, amint az álom magával ragadta.

Mindig hajszálpontosan ugyanaz a rémálom volt.

A férfi szobája koromfekete árnyékaiból öltött testet. Hatalmas. Lenyűgöző. Teljesen eltakarta a holdfényt. A tornyosuló alakjából sugárzó puszta dominancia úgy szegezte Emeryt a matrachoz, mint egy csapdába esett molylepkét.

– Hozzám tartozol – dörögte a hang, egy mély, zsigeri vibrálás, amely megremegtette Emery csontjait. – Arra születtél, hogy térden állj. Arra születtél, hogy addig feszítsenek fel, amíg már könyörögsz érte. Csakis az enyém vagy.

Emery hátrafelé araszolt, szíve vadul kalapált a bordáinak. – Maradj távol! Őrség!

De a férfi belépett a holdfény keskeny sávjába, és a húsa szétszakadt. Izmok feszültek meg és szakadtak el, csontok nyúltak meg, és alóluk vastag, sötét bunda tört elő. Másodpercek alatt a férfi eltűnt.

Egy szörnyeteg lycaon fenevad állt a helyén. Hatalmas, izzó, sárga szemei puszta, vad, tébolyult éhséggel tapadtak Emeryre.

Mielőtt Emery sikolthatott volna, a fenevad rávetette magát. Hatalmas karmok szegezték le, erőfeszítés nélkül letépve hálóruháját, kitéve elrejtett női húsát a hideg levegőnek. A fenevad súlyos, perzselően forró súlya a combjai közé ereszkedett, széttolva a lábait. Egy vastag, iszonyatos forróság nyomódott érintetlen, nedvező középpontjának, és aztán…

Emery felpattant ültéből, torkában elhalt egy fojtott sikoly.

Hideg verejték áztatta, mellkasa zihált, miközben kétségbeesetten fürkészte az üres, csendes szobát.

Csak egy álom. Egy újabb rémálom.

Mégis, ahogy térdeit a mellkasához húzta, remegve a rettegés utóhatásától, forró, szégyenteljes pír öntötte el az arcát. Kezét a combjai közé szorította, és amikor elhúzta, teljesen csúszós volt.

Könnyek csípték a szemét. Miért rettegett egy vérszomjas fenevadtól, miközben a teste úgy sírt érte, mint egy kiéhezett bűnös, aki a saját pusztulásáért könyörög?