SZEMSZÖG: EMERY

A hívatás hajnalban érkezett.

Két páncélos őr állt meg Emery ajtaja előtt. – A király a trónterembe kéreti, Emery herceg.

*Tehát Sterling egyetlen lélegzetet sem vesztegetett el, mielőtt beköpött volna.*

Emery megfeszítette az állkapcsát, és megragadta a felöltőjét. Csak egy újabb korbácsolás. Már korábban is elviselte Tiberius forró bőrét; most is túl fogja élni.

Ám abban a pillanatban, ahogy Emeryt a nagyterem felé kísérték, a szőr felállt a karján. Túl nagy volt a csend.

Általában a navarrei trónterem a veszekedő miniszterek és a koccanó borospoharak kakofóniájától volt hangos. Ma fojtogató, temetői csend szivárgott át a nehéz dupla ajtókon.

Amikor az őrök kitárták az ajtókat, Emery nem az udvaroncok elítélő pillantásaival találta szembe magát. Ehelyett minden miniszter, minden nagyúr és maga a kövér Tiberius király is a terem közepe felé meredt, és úgy reszkettek, mint az eső áztatta kutyák.

Két alak állt a terem közepén.

Szeplőtlen, hullámzó fehér köntöst viseltek. Derékig érő hollófekete hajuk élesen elütött a tiszta szövettől. Egy felületes, tudatlan pillantásra elegáns tudósoknak tűntek. Emery szeme azonban megakadt fülük enyhe csúcsosságán, hideg, faragott arcuk természetellenes tökéletességén, és a selyem alatt folyékonyan mozgó, puszta, félelmetes izomtömegen.

Lycaonok.

És nem is dögevők. A legnemesebb vérű arisztokraták voltak.

Maga a levegő is nehezebbnek tűnt körülöttük.

– Mit szól hozzá, Tiberius király? – szólalt meg az elöl álló lycaon. Egy cikkcakkos heg szántotta végig az egyik orcáját, hangja pedig mély, kavicsos dörgés volt, amelytől megremegett a márványpadló.

Tiberius király a trónja karfáját markolta, és szinte átizzadta a bársonyát. – Nem… Ez hallatlan. Mi ilyet nem teszünk!

A heges lycaon – Lord Viktor – arcán rémisztően nyugodt kifejezés suhant át. Egyetlen, gyötrelmesen lassú lépést tett előre. Az egész navarrei udvar egyszerre rezzent össze.

– Súlyosan tévedsz, ha azt hiszed, tárgyalni jöttünk ide, ember – jelentette ki Viktor. Ez nem fenyegetés volt; hanem a mészárlás ígérete.

– Enyhítse az agyarait, Lord Viktor – szólt közbe a második lycaon. Az ő hangja lágyabb volt, álüdvariasságba burkolózott. – Ma egyszerű kereskedők vagyunk. – Benyúlt makulátlan köntösének redői közé, és egy nehéz bársonyzsákot ejtett a padlóra. A színarany érmék jellegzetes, tagadhatatlanul súlyos csilingelése visszhangzott a teremben. – Adják nekünk a hercegnőt, és Navarre üres királyi kincstára azonnal megtelik.

Emery ereiben teljesen meghűlt a vér.

*A hercegnőt?*

*Nem. Nem, nem, nem.*

A nehéz oldalsó ajtók nyikorogva kinyíltak, és két királyi testőr egy hevesen remegő Aureliát vonszolt be a terembe. A lány szeme vörös volt, és tágra nyílt a tökéletes iszonyattól.

– Hadd bizonyosodjak meg róla, hogy jól értem – suttogta Tiberius, kapzsi szemei gondolatban már szinte feltépték az aranyzsákot. – Átadom a lányt... és nincsenek más követelések? Semmi szerződés? Csak az arany?

– Pontosan – válaszolta a heg nélküli lycaon.

Lord Viktor Aurelia felé lépett. Nem vággyal nézett rá; úgy mustrálta, ahogy a hentes vizsgál egy olcsó húsdarabot. Durván megragadta az állát, fejét balra, majd jobbra döntötte. Ajka teljes undorral görbült lefelé. – Megteszi.

Tiberius felkapta a fakalapácsát. *Bumm.*

– Eladva. Aurelia hercegnő ezennel a Lycaon terület tulajdona.

– NEM!

A sikoly még azelőtt kiszakadt Emery torkából, hogy egyáltalán ráeszmélt volna, hogy nyitva van a szája.

Előrevetette magát, vadul dulakodva a királyi őrökkel, akik azonnal lefogták a karjait. – Ezt nem teheti! Ő az ön saját vére, Felség! A vágóhídra küldi őt!

– A királyságnak adósságai vannak, Emery – gúnyolódott Tiberius, elutasítóan legyintve drágakövekkel borított kezével. – És végre valami hasznát is vesszük.

Emery tüdeje lángolt. Hangja magas, kétségbeesett hangszínbe csuklott át, amely azzal fenyegetett, hogy elárulja huszonegy éves titkát. – Én megyek! – Emery élesen megfordult, és dühös kék szemeit a két ragadozóra szegezte. – Ahová a nővérem megy, oda megyek én is!

Aurelia zihált, hangja megtört. – Emy, nem, elment az eszed?!

Lord Viktor alig pillantott rá. Felvonta egyik tökéletes, sötét szemöldökét. – Nincs szükségünk egy cingár hímre.

– Vigyenek magukkal – vicsorogta Emery, vadul rugdosva a rátapadó őröket. – Mert ha itt hagynak, esküszöm a Fényre, hogy átkelek a nagy hegyen, és magam vadászom le önöket.

Most először egy sötét, humor nélküli kuncogás szökött ki Lord Viktor torkán. – A hegy egészben nyelné le a törékeny csontjaidat, kis herceg. – Viktor közelebb lépett, és Emery fölé tornyosult. A lycaonból sugárzó puszta ragadozó aura elég volt ahhoz, hogy kipréselje a levegőt Emery tüdejéből.

– Felfogod te egyáltalán, miért könyörögsz? – Viktor szürke szemei belefúródtak. – Egy csinos kis teremtés vagy. Ha rabszolgaként léped át a határainkat, ahhoz tartozol majd, aki rád mutat. A mély bányákban fogsz szolgálni, amíg a gerinced meg nem roppan, vagy a hátadon fekve szolgálsz majd, és fuldokolni fogsz azon, amit a gazdád a torkodba erőltet. Kézről kézre fognak adni. Megtörnek. Kihasználnak.

Erőszakos borzongás futott végig Emery gerincén. A lycaon szavai elemi erővel hozták vissza éjféli álmának élénk, borzongató emlékeit. *A hátadon. Addig kúrva, amíg a lábaid is beleremegnek.*

Minden ösztön Emery álférfi testében azt üvöltötte neki, hogy fusson. Hogy élje túl.

De Aureliára nézett. Arra a nővérére nézett, aki egész életében védelmezte őt ugyanezen udvar szörnyetegeitől.

Emery megemelte az állát, és egyenesen Viktor szürke szemeinek szakadékába meredt. – Ahová ő megy. Oda megyek én is.

A második lycaon bosszúsan felsóhajtott. – Nem igazán kettőért utaztunk ide.

– Akkor majd extra poggyászt viszünk – vágott a szavába Viktor, tekintetét le sem véve Emery dacos arcáról.

Viktor ismét a köntösébe nyúlt, és hanyagul egy második, valamivel kisebb aranyzsákot is a padlóra dobott. Egyenesen Tiberius király kapzsi csizmájáig gurult. – A csinosfiút is visszük.

*Bumm!*

A fakalapács a fára csapott.

A visszhang megpecsételte Emery sorsát. Épp most adta el magát – és az érinthetetlen női testet, amit egy egész életen át rejtegetett – egyenesen a létező legkegyetlenebb fenevadak bendőjébe.