„Táncolj velem” – hallom, ahogy egy mély hang a fülembe búg. Hátranézek, és meglátom a srácot, aki a VIP-részlegből figyelt. Istenem, közelről még gyönyörűbb, a szeme pedig olyan zöld, okos és kíváncsi, úgy csillog, mint két smaragd, mint az erdő minden árnyalata. A ragyogásuk a nyarat juttatja eszembe. Megfordulok és szembenézek vele, a nyakamat nyújtogatva, hogy felnézzek rá. Magas, jóval száznyolcvan centi felett lehet, világosbarna haja oldalt rövidre, a tetején pedig hosszabbra vágva, tökéletesen beállítva. A kinyújtott ujjaim viszketnek, hogy megérintsem és megnézzem, vajon olyan puha-e, mint amilyennek tűnik. Vonásai erősek, markánsak és olyannyira férfiasak.

„Ez parancs volt vagy kérés?” – válaszolom, és összehúzom a szemem.

Puha, telt ajkai egy félmosolyra húzódnak.

Lassan megnyalja az ajkát: „Bármelyik is vesz rá arra, hogy velem táncolj” – húzza el a szót magabiztosan. Valaki megpróbál elmenni mellette, így egy lépéssel közelebb lép hozzám.

Felemelem a tekintetem, és rámosolygok a jóképű idegenre, akinek erős karjai a derekam köré fonódnak, és magához húz. Együtt ringatózunk a zenére. A mozgása illeszkedik az enyémhez, és simán mozgunk együtt. Tud táncolni. Ez tetszik. Lehajtja a fejét, és az ajka a fülemkagylóját súrolja, miközben halkan beszél, én pedig láthatóan megborzongok a hangja csibészes tónusától.

„Hogy hívnak, szívem?”

„Shayla. És téged?” – kérdezem, és megesküdnék rá, hogy a meglepettség kifejezése fut át a jóképű arcán, mielőtt szexin elvigyorodik, és két mély gödröcske jelenik meg az arcán, amitől elalélok.

Gödröcskéi vannak! Kettő is!

„Cole.” Rámosolygok, ő pedig végighúzza a nyelvét az alsó ajkán, és egy kicsit hunyorogva végigméri az arcom. Egy darabig együtt táncolunk, hevesen. Egymáshoz simulva, felfedező kezekkel. Hatalmas a forróság közöttünk, ahogy a keze végigvándorol a testemen, szorít, simogat. Minden más elhalványul, mintha csak mi ketten lennénk. A szeme meredten az enyémbe bámul.

„Éhes vagy?”

Nevetve bólintok: „Farkaséhes.” Elmosolyodik, a megizzadt arcomra tapadt hajtincset finoman a fülem mögé tűri.

„Mit szólnál, ha elmennénk valahova, és ennénk valamit?” Habozás nélkül bólintok, ő pedig elvigyorodik, nagyobb kezével megfogja az enyémet, és átvonszol az embertömegen. Kifelé menet sikerül elcsípnem Jót, és mutatom neki, hogy lelépek. Egy hüvelykujj-felmutatással leint. A csajszi jobban kész van, mint én.

Végre kiérünk, és forogni kezd velem a világ, amikor megcsap a friss levegő. Cole a derekam köré fonja a karját, hogy megtartson. Követem őt, miközben mindketten egy ezüst Rolls Royce Phantom felé botladozunk. A sofőr, egy idősebb úriember, kinyitja az ajtót, Cole pedig a kezét a derekamra teszi, és bevezet. Beleroskadok a plüss, fehér bőrülésekbe, miután beljebb csúszom, ahogy Cole is beszáll mellém. „Hűha. Ez az autó nagyobb, mint a lakásom” – állapítom meg részeg kuncogással, miközben Cole tölt nekünk két pohár pezsgőt.

„Hogy állsz a sushival? Tudok egy remek helyet.” Pislogva felnézek rá, ő pedig elbűvölően rámosolyog.

„Sushi?” Fintorogva ráncolom az orrom. „Ki az a normális ember, aki sushit eszik, amikor részeg?” Cole ízesen felnevet. „Figyelj, szeretem a sushit, mint bárki más, de nem azok közé a lányok közé tartozom, akik olyan flancos szarokat esznek, mint a kaviár, meg Cristalt szürcsölgetnek. El sem tudnék képzelni ennél rosszabbat, főleg most nem.” Áthajolok, és megkocogtatom a sofőr vállát. A visszapillantó tükrön keresztül hátranéz rám. „Vigyen minket az Old Streetre, kérem, jó uram.” Kuncog és bólint.

„Igenis, hölgyem.”

Kuncogok: „Hölgyem?” Mi vagyok én, ötvenéves?

Cole visszahúz, és úgy helyezkedik, hogy rendesen felém tudjon fordulni. „Mi van az Old Streeten?” Huncutul rávigyorodok, és felhajtom az italomat.

„A valaha volt legjobb kaja! Ne vedd sértésnek, de te olyan karót nyelt gazdag ficsúrnak tűnsz nekem, aki szerint egy jó este az, ha Don Perignont szürcsölget és halbébiket rágcsál. Olyan éjszakát mutatok neked, amire még akkor is emlékezni fogsz, amikor nyolcvanévesen a hintaszékedben ülsz, Mr. Cole.”

Cole felkuncog, és az ajkába harap, zöld szemei felragyognak a vidámságtól. „Ó? És te ott fogsz ülni mellettem abban a hintaszékben?” – húzza az igét, miközben hüvelykujjával végigsimít az állkapcsomon.

„Az attól függ...” – suttogom mosolyogva, miközben beletúr a hajamba. „Mitől?” – suttogja vissza, tekintete az ajkamra villan, mielőtt újra a szemembe nézne.

„Feleségül kell venned, hogy megtudd” – kötekedem, mire felnevet, majd az ajkamat az övéhez vonzza, és lágyan megcsókol. Felnyögök, amikor a nyelve némán bebocsátást kérve végigsiklik az alsó ajkamon, amit boldogan meg is adok neki; szétnyitom az ajkam, ő pedig megkeresi a nyelvem, és szakértelemmel mélyíti el a csókot. Ha az elmém eddig ködös volt, a csókja után teljes péppé vált. Ami az első csókokat illeti, ez a listám élére került.

Az autóút nagyobbik felét csókolózással töltöttük, amíg a sofőrje nem jelezte, hogy megérkeztünk a célállomásra. „Milyen hely ez?” – kérdezi, miközben a „The Breakfast Bar” bejáratához húzom.

„Ó, te szegény, szegény gyermek. Addig nem is éltél, amíg nem kóstoltad a palacsintájukat” – mondom, miközben leülünk, ő pedig megnézi az étlapot. Kikapom az étlapot a kezéből, mire ő értetlenül néz rám. „Nincs rá szükséged” – mondom neki, mire elmosolyodik, és megrázza a fejét. „A kétszemélyes palacsintatornyot kérjük, és két sós karamellás lattét” – rendelem meg, a lány pedig elmosolyodik, majd elveszi az étlapokat és eltűnik.

Húsz perccel később Cole tisztára nyalja a villáját, és elragadtatott nyögéssel visszaroskad a székébe. „Istenem, ez maga volt a mennyország egy tányéron.” Diadalmasan bólintok, az utolsó falat palacsintámat rágcsálva.

„Mhm, tudom, ugye?” – nyögöm, és lenyolom a krémet az ujjamról. „Később megköszönheted” – mondom egy kacsintással, mire Cole elvigyorodik, áthajol, a jobb kezemet a sajátjába veszi, és hosszan a szemembe néz.

„Te a szöges ellentéte vagy annak, amihez szoktam, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyire jól éreztem volna magam valakivel, akit épp csak megismertem. Soha.” – jelenti ki, miközben ujjait gyengéden végigsimítja az ujjperceimen. Érzem, ahogy az arcom lángba borul a tekintete alatt, és elkapom a szemem a kávéscsészém felé.

Az éjszaka hátralévő része elmosódott. Megittunk még pár koktélt meg felest, mielőtt valahogy egy magán repülőtéren kötöttünk ki. Hatalmasakat nevetve mászunk ki egy magángépből. Az egész repülőút alatt valami ivós játékot játszottunk, ami nem volt valami jó ötlet. „Vegas, bébi!” – hadarom összefolyó szavakkal, a kezeimet a levegőbe dobva, és majdnem felbukom. Körbenézek a sötét kifutópályán, és duzzogok. „Várj. Itt nincs kápolna?”

Hallom, ahogy Cole felnevet mögöttem, mielőtt hátulról a nyakamba fonja a karját, és arcon puszil. „Nem szállhatunk le a vegasi Strip kellős közepén, szívem” – mormolja részegen. „Oda kell vezetnünk.”

Kuncogok: „Oksika! Sofőr! Vigyen minket Evlishez, hogy összeadjon minket” – hadarom részegen. Cole és én beszédülünk a fekete limuzin hátuljába, és a Las Vegas-i Strip felé vesszük az irányt. Azt hiszem, egy darabig szerencsejátékoztunk, finom koktélokat ittunk, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Cole kivisz egy kápolnából, és úgy csókolózunk, mint két kéjvágyó tinédzser.

Sok-sok órával később megmozdulok álmomban, miközben a vakító napfény az arcomba süt. Felnyögök, és átfordulok, az arcomat a plüss párnákba fúrva. „Mhm, olyan puha...” – fúrom be magam még jobban a párnák közé, amíg hirtelen eszembe nem jut, hogy nekem nincsenek plüss, puha párnáim. Az én párnám kemény és csomós. Kinyitom a szemem, és felnyögök a fejembe hasító hirtelen fájdalomtól.

Aú, víz... Vízre van szükségem, és valószínűleg egy új agyra is.

Kikényszerítem a szemem nyitását, és pislogva tekintek fel a mennyezetre, majd a homlokomat ráncolom, amikor meglátom a saját tükörképem, ami az ágyból, meztelenül, a lepedőbe csavarva bámul vissza rám.

Mi a jóisten...

Felülök az ágyban, és amikor felmérem a környezetemet, végre leesik. Nem a hálószobámban vagyok. Meztelen vagyok egy idegen helyen, olyan másnapossággal, ami biztos vagyok benne, hogy mindjárt korai sírba tesz. Felemelem a lepedőt, és lemeredek az alatta lévő, nagyon is meztelen testemre. Aha, határozottan meztelen. Felnyögök, a kezemmel eltakarom az arcom, majd lefagyok, amikor valami hideget és keményet érzek az orromnak nyomódni. Lassan visszahúzom a kezem, és a hatalmas gyémántgyűrűt bámulom az ujjamon.

Mi a fasz... A lepedőt a testem köré csavarom, ahogy kikászálódom az ágyból, és szemügyre veszem a ruhákat, amik összevissza szét vannak szórva a szobában. Forog velem a világ. „Ó, istenem, hol a pokolban vagyok?” Felveszem a fekete inget a földről, és megnézem, mielőtt újra elejtem. Odasétálok az ablakhoz, kinézek a kilátásra, és eltakarom a szemem a korai napfény elől. „Ez nem London.”

„Jó reggelt” – felsikítok és megpördülök, amikor meghallok egy mély hangot magam mögött. A félig meztelen férfira nézek, aki egy Dior boxerben áll előttem. Szorosabbra húzom magamon a lepedőt, ahogy visszavetem magam az ablaknak. „Végre felkeltél.”

„Ó, jó Isten.” – motyogom döbbenten, ő pedig összerezzen, és óvatosan megdörzsöli a homlokát. Olyan nyúzottnak néz ki, mint amilyennek én érzem magam, bár nagyon gyönyörű férfi. A mini pánikrohamom közepette kétségbeesetten próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire istenkáromlóan nézhetek ki számára most. A hajam egy kócos káosz, az előző esti sminkem elkenődött, a szemem vöröslik, az ajkam még mindig piros a rúzstól, amit viseltem.

„Igazából csak Cole.”

„Cole. Hol a pokolban vagyunk?”

„Azt hiszem, Vegasban...”