Lilah szemszöge

A baleset újra és újra lejátszódott a fejemben. Ahogy a húzó érzés a szívemben felerősödött a becsapódás előtti pillanatokban. Vajon már figyelt engem? Elég közel kellett lennie ahhoz, hogy hívni tudjon. Vajon köze lehetett a karambolhoz? Felelős volt az anyám haláláért?

Az orvos elhúzta a függönyt, és rám mosolygott.

– Hogy érzi ma magát? – Mindig olyan idegesítően vidám volt!

– Mintha elütött volna egy teherautó – csattantam fel szarkasztikusan.

– Rendben. Csak el kell végeznem néhány vizsgálatot, ha nem bánja.

– Van választásom? – Néztem a csuklómra, amit az ágyhoz bilincseltek. Esélyem sem lenne elmenni innen, hacsak Alfa Colt bele nem egyezik.

Felkacagott, és hátratűzte szőke haját. Mindannyian ennyire hülyék lennének? Ezt tette velük a falkaélet?

Anya mindig kétségbeesetten keresett egy falkát, ami megvédene minket. Azt hitte, ez az egyetlen esélyünk. Én viszont mindig titokban hálás voltam, amikor kirúgtak minket. Gyűlöltem a falkaéletet, gyűlöltem, hogy egyetlen ember mondja meg, mit csináljak. Gyűlöltem, hogy mindenki beleüti az orrát a dolgaimba.

– Nos, sokkal jobban néz ki. Bár még várnunk kell, hogy azok a csontok összeforrjanak. Holnap után fel kellene gyorsulniuk egy kicsit.

Holnap lesz a tizennyolcadik születésnapom. Egy nap, amit egyszerre vártam és rettegtem tőle. Főleg most, hogy anya már nem volt velem. Mindig azt hittem, hogy vele együtt ünnepelhetem majd meg.

– Remek! – forgattam a szemem. Közben viszont a könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam, hogy bárki sírni lásson. Azt hinnék, gyenge vagyok.

Hirtelen megcsapott a pézsmás tölgyfaillat, és vele együtt megjelent az a rántás a szívemben is. Tegnap óta, mióta felébredtem, nem jött be hozzám, amiért rendkívül hálás voltam. Ugyanakkor az ágyhoz már odabilincselt.

Megjelent a kórtermem ajtaja előtt. Kobaltkék szemei végigpásztáztak rajtam, miközben beletúrt rövid, sötét hajába. Nem mozdult, csak várta, hogy az orvos megszólítsa őt. Nem mintha titokban beszéltek volna, minden egyes szavukat tisztán hallottam.

Az orvos azt mondta neki, szerinte fájdalmaim vannak a szarkasztikus megjegyzéseim alapján. Hát persze, hogy fájdalmaim vannak, egy autóbalesetet szenvedtem el, és mindkét rohadt lábam eltört.

– Felébredtél. – állapította meg a nyilvánvalót.

– Tegnap óta ébren vagyok! – csattantam fel bosszúsan, elutasítva, hogy rá nézzek.

– És ahogy látom, szarkasztikus kedvedben vagy.

– Mit akarsz tőlem? – Ennyi idő után még mindig nem tudtam. Nem csak azért lehet, mert társak vagyunk. Miért töltött annyi időt a keresésemmel?

Egy halvány félmosoly jelent meg az ajkai szélén. – Ritkán fordul elő, hogy valaki így beszéljen velem, és megússza.

– Azt hiszed, érdekel? Megölted az apámat, és nagy valószínűséggel az anyámat is.

Felsóhajtott, ahogy belezuhant az ágyam melletti székbe. Megvakarta az állán a borostát. – Apád elárulta az apámat. Ami pedig az anyádat illeti, ahhoz semmi közöm nem volt. Az a ti saját művetek volt.

– De hagytad meghalni! – Fordítottam el a fejem, jelezve, hogy részemről ennyi volt.

– Lehet, hogy most így érzed, Lilah, de talán az anyád megkapta, amit megérdemelt!

– Mi a faszt mondtál?! – Őrjöngtem a dühtől. Ha csak ki tudtam volna kelni az ágyból, biztosan arcon verem.

– Hallottad. Én vagyok az Alfák Királya, ő pedig távol tartott tőlem. Nem volt hajlandó meghajolni. A sorsa megpecsételődött, akár az én kezem által, akár a Holdistennő akaratából.

– Nagyon is rohadt jó oka volt rá, hogy ne hajoljon meg!

– Ó, Lilah, még annyi mindent kell tanulnod.

– Tőled én nem tanulok semmit! Már tudom az igazságot. Anya mindent megtanított, amit tudnom kellett.

– Lilah, legalább meghallgathatnál!

– Csak várd ki, amíg meggyógyulok. Megfizetsz azért, amit az anyámról mondtál! – Minden porcikám a rántás ellen küzdött. A vágy ellen, hogy vele legyek, az igény ellen, hogy a teste az enyémhez simuljon. Gyűlöltem a társi köteléket, de holnap ez csak sokkal rosszabb lesz.

– Már csak egy nap, Lilah. Nem tudsz majd ellenállni nekem. – Túlságosan is nyugodt volt az én ízlésemhez képest. Idegesítően közönyös.

– Próbáljuk ki! – morogtam összeszorított fogakon keresztül, mire ő nevetve felállt.

– Nincs szükségem próbálkozásra. Én már tudom.

Kisétált az ajtón, gyakorlatilag teli torokból nevetve, miközben egy ápolónő lépett be. Még nem láttam őt, és kedvesen rám mosolygott, amikor letett egy kancsó vizet az ágyam mellé.

– Szia, Halle nővér vagyok. – Visszanézett, ahogy az Alfa kiment. – Feltételezem, a dolgok nem mentek valami jól?

– Nem, ő egy rohadt idióta!

A zöld szemei elkerekedtek a kijelentésemen. – Kérlek, ne hívd őt így!

– Miért érdekel téged? Nem vagy a társa! Nem tartozol neki semmivel.

Egy tincset a hollófekete hajából a füle mögé tűrt. – Ő az Alfák Királya, és a tetteid mindannyiunkat bajba sodorhatnak.

– Hogy érted ezt? – Kíváncsi voltam, mi közöm lenne hozzájuk.

– Ha egy embert megbüntet, akkor mindannyiunkat megbüntet.

– Ez rohadtul el van cseszve! – Tudtam én, hogy volt egy jó oka annak, amiért gyűlöltem a falkaéletet. Mindenhol ugyanez ment. Minden Alfa az egész falkát megbüntette egyetlen hibáért. Így tartották fenn az irányítást. Hogy soha senki ne merjen szembeszállni velük.

– Errefelé ez már csak így megy. Sokkal könnyebb minden, amikor ő nincs itt.

– Akkor ez nem a Red Bay falka? – Ez volt a legutóbbi falka neve, ahonnan kirúgtak minket. A hotel, ahol anyával megszálltunk, nem volt túl messze onnan. Akkor Alfa Colt miért hozott máshová?

– Nem, mi egyike vagyunk a kisebb falkáknak. A White Crescent. Túl súlyosak voltak a sérüléseid ahhoz, hogy tovább szállítsunk. Alfa Colt gyakorlatilag ránk ordított, hogy mentsük meg az életed. Belegondolni is rossz, mi történt volna, ha meghalsz.

A szám is tátva maradt. Miért akarta annyira, hogy életben maradjak?

– Jobb lett volna, ha meghalok! – Eszembe jutott minden, amit az anyám mesélt róla. A falkák, amelyeket brutálisan lemészárolt. Ahogyan egész vérfarkas és Likán közösségeket irtott ki, ha túllépték a határt.

– Annyira rossz nem lehet a helyzet. Ráadásul szerintem szerencsés vagy, hogy ő a társad. Én még nem is találkoztam az enyémmel.

– Akkor semmi okod maradni. Szökj meg velem! – ajánlottam fel. Kis esély volt rá, de segítségre volt szükségem a meneküléshez. Csóválta a fejét, és úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

– Eltört mindkét lábad. Esélyed sincs, hogy bárhová is eljuss. Én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy ezt megtegyem.

Magamban felnyögtem, miközben a roncsolódott lábaimat bámultam. De igaza volt. Nem jutnánk messzire. Főleg, hogy még felállni sem tudok.

A nap hátralévő részében egyedül hagytak. Halle beugrott, mielőtt lejárt a műszakja, hogy megbizonyosodjon róla, eleget iszom-e. Cöccögött, amikor meglátta, hogy a reggeli poharamhoz hozzá sem nyúltam.

– Inod kell, és holnap reggel találkozunk.

– Úgysem megyek sehová. – Sóhajtottam, mire ő felnevetett. Én csak ki akartam jutni. Miért hitték azt, hogy szórakozok velük, és csak viccelek?

Behunytam a szemem, és egy nyögés hagyta el a számat. – Miért jöttél vissza? – horkantottam fel, ahogy megcsapott az illata.

– Gondoltam, talán el szeretnéd olvasni ezt. – Ledobta a könyvemet az ágyamra, egyenesen mellém.

– Ezt honnan szerezted?

– A Bétám hozta el a roncsok közül. – Hátat fordított nekem.

– Várj – miért?

– Úgy tűnik, fontos neked. Nem sok mindened volt, de ezt valamiért megtartottad.

– Ó. – Összezavart a cselekedete. Eddig csak egy pszichopatának ismertem őt. Nem valakinek, akit érdekelnek a dolgok.