– Camellia – mondta Caspian. Halkan, sóvárgó hangon ejtette ki a nevem.

– Caspian – válaszoltam. Alig vettem észre, ahogy körülöttünk mindenki hátralépett, hogy szabad rálátást biztosítsanak egymásra. Fontos volt, hogy teret adjanak egy frissen egymásra talált párosnak, mivel a védelmező ösztön ilyenkor a tetőfokára hág, egészen addig, amíg meg nem jelölik egymást. Halványan hallottam, ahogy apám és az Alfa nevetve gratulálnak egymásnak. Láttam egy árnyékot átsuhanni Caspian arcán, és elég jól ismertem őt ahhoz, hogy a szívem és a gyomrom is görcsbe ránduljon.

– Cami – mondta Caspian a becenevemet használva, ahogy a falka szokta. A hangja szomorú volt, én pedig próbáltam felkészülni arra, amiről tudtam, hogy következik. Tett néhány lépést felém, de én képtelen voltam megmozdulni, képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a szeméről. A szemei már azelőtt elárulták, mit fog mondani, hogy a szavak elhagyták volna a száját. – Sajnálom, Cami, de nem tehetem. Tudod, hogy nem tehetem – mondta. Tudtam, hogy ez fog következni, de mégis, minden egyes szó fizikai ütésként ért. A falka halálos csendbe burkolózott, mindenki figyelt, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak Caspian szavai valóban fizikai ütések lennének. Akkor legalább esélyem lett volna elájulni. Vagy meghalni. Bármit, csak ne kelljen a falka közepén állnom, miközben elutasít az az egyetlen ember, akinek mindenki másnál jobban kellene szeretnie engem. – Egy nap Alfa leszek, szükségem van egy erős Lunára – folytatta Caspian, mintha nem is tudná, hogy épp kitépi a szívemet a testemből. – Cami, nincs farkasod, és még ha lesz is, mindannyian tudjuk, hogy gyenge lesz. Szeretlek, tudod, hogy szeretlek. De a kötelességem a falkához köt, és ez a falka egy erős Lunát érdemel – fejezte be. Hosszú ideig csak csend honolt. Próbáltam megtalálni a szavakat. Az első ösztönöm az volt, hogy könyörögjek, hogy megmondjam Caspiannak: bármi lehetek, amit csak akar. Meg tudok változni. De az a részem, ami miatt anyám mindig kétségbeesetten sóhajtozott, és ami miatt arra panaszkodott, milyen makacs a lánya, visszatartott.

– Fiam – mondta lágyan az Alfa. – Nem kell ezt most rögtön megtenned.

– Kegyetlenség lenne hiú reményt ébreszteni benne. Ezt nem teszem meg vele – felelte Caspian.

– Ezt át kell gondolnod, fiam. Nem ez a megfelelő hely és idő. – Figyelmeztetés csendült az Alfa hangjában.

– Nem változtatom meg a döntésemet – ragaszkodott hozzá Caspian. Éreztem, hogy apám és anyám odalépnek mellém, hogy közrefogjanak. Anyám átkarolta a derekamat.

– Caspian, gondold át, mit teszel, társak vagytok. Az istenek úgy döntöttek, hogy kiegészítitek egymást – mondta apám.

– Sajnálom – csupán ennyit mondott Caspian.

– Nem vehetsz majd részt a Játékokon. – Apám hangja jéghideg volt, és szavait morajlás követte a falkában. A Játékok alapján dőlt el a falkák befolyása, és az, hogy hány szavazatot kapnak az éves falkacsúcstalálkozón. A Játékokat minden tizedik évben rendezték meg, és minden falka az öt legígéretesebb tagját, valamint egy kisegítő személyzetet küldött a versenyre. Nem csupán fizikai kihívásokkal kellett szembenézniük. Mindent próbára tettek, az erőtől és az állóképességtől kezdve az intelligencián át a ravaszságig. A mi falkánk mindig az első tízben végzett, az elmúlt ötven évben pedig benne voltunk az első ötben. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a Játékokra küldött öt falkatag közé, elmúlt tizennyolc évesnek, és teljes fizikai, valamint mentális egészségnek kellett örvendeni. Apám arra utalt, hogy a társkötelék megszakítása mentális sérülésnek minősült. A Tanács legalább három hónap gyógyulási időt írt elő, mielőtt valakit újra teljesen egészségesnek nyilvánított volna. A Játékok egy hónap múlva kezdődtek. Caspian úgy nézett ki, mintha átgondolná a döntését, és bennem fellángolt a remény. Tudtam, ő és a bátyám mennyire várták, hogy indulhassanak a Játékokon. Mindannyian keményen edzettünk, még én is, és az Alfa bármelyik nap bejelenthette a kiválasztott képviselőket.

– Hát legyen. Az idei Játékokat kihagyom, és majd a következőn indulok – mondta végül, arcán tiszta elszántsággal. A remény utolsó parazsa is kialudt a mellkasomban. Halványan hallottam, hogy Luna Josephine mond valamit, de már nem figyeltem rá. A kezemet eddig magam mellett szorítottam ökölbe. Most azonban anyám felé nyúltam, és megragadtam a karját.

„Nem bírok itt maradni tovább” – szóltam hozzá elmekapcsolaton keresztül. Hallottam a halk nyüszítést, ami elhagyta a torkát, miközben magához ölelt, Caspian és közém állt, majd elvezetett. A falka utat nyitott nekünk, ahogy a házunk felé sétáltunk. A belőlem sugárzó fájdalomtól teljesen zsibbadt voltam. Láttam a pillantásokat, amiket a többi falkatag vetett rám, de próbáltam nem tudomást venni róluk. Már az is épp elég rossz volt, hogy sajnáltak, amiért nincs farkasom. Most majd azért is sajnálni fognak, mert a leendő Alfa elutasított. Néhányan kinyújtották a kezüket, és gyengéden végigsimították a karomat, ahogy elhaladtunk mellettük. Ez a vigasz és a támogatás jele volt. De nem segített. Eszembe jutott az az ígéret, amit Jasper nagybácsi alig néhány órával korábban tett. Hogy ő és a barátai minden hímet meg fognak verni, aki gyengének tart engem. Azt hiszem, ez nem érvényes, ha az a hím a legjobb barátod fia és a leendő Alfa. Éreztem a saját gondolataim keserűségét, és ez volt az, ami miatt az első fojtott zokogás kiszakadt belőlem. Megkönnyebbülésemre anyámmal már majdnem hazaértünk, és a falkát régen magunk mögött hagytuk. Anyám szorosabbra fűzte az ölelését, és olyan lágy, duruzsoló hangokat adott ki, amik a gyermekkoromat juttatták eszembe, amikor elestem, és lehorzsoltam a térdem.

– Üljünk le a kanapéra egy kicsit – javasolta anyám. Én csak megráztam a fejem. Be akartam mászni az ágyamba, és soha többé nem akartam kijönni onnan. – Rendben, szívem – egyezett bele anélkül, hogy egyetlen szót is szólnom kellett volna. Csak felvitt az emeletre, segített levetkőzni és felvenni az alvópólómat, mielőtt betakart volna. Gombóccá gömbölyödtem, a térdemet szorosan a mellkasomhoz húztam, és átkaroltam. Hátat fordítottam anyámnak, miközben leült az ágyra, simogatta a hajam, és gyengéden dúdolta azokat a régi altatókat, amiket nekem és Valeriannak szokott énekelni. A könnyeim végül utat törtek maguknak, és miután az első legördült az arcomon, a többi is követte. Csendben sírtam, miközben a testem beleremegett a rajtam végigsöprő, nyers érzelmek erejébe. Meghallottam, hogy a földszinten kinyílik, majd becsukódik az ajtó, és megéreztem apám illatát. Lehet, hogy nincs farkasom, de a szaglásom, a látásom és a hallásom így is jobb volt egy emberénél. Bár meg sem közelítette egy vérfarkasét. Apám bejött a szobámba, és leült anyám mellé az ágyamra. Senki sem szólt egy szót sem, de éreztem a lábamon a nehéz kezét. Nem tudom, meddig maradtunk így. Lehetett órákig, vagy csak percekig. Valahol útközben abbahagytam a sírást, és a testem megnyugodott. A fájdalom megmaradt, cseppet sem lett enyhébb. Az elmém újra működni kezdett, bár gyanítottam, hogy a szüleim azt hiszik, alszom. Feltűnt a bátyám hiánya. Majdnem annyira fájt, mint a társam elutasítása. Caspiant választotta helyettem. Nehezemre esett elhinni. Igaz volt, hogy ő a leendő Alfa legjobb barátja. De mi mindig is közel álltunk egymáshoz, legalábbis eddig így hittem. Kopogás hallatszott a bejárati ajtón, és apám kiment. Vérfarkasként felnőni azt is jelentette, hogy megtanultuk: nem hallgatózunk mások beszélgetésein, annak ellenére, hogy képesek lennénk rá. De úgy éreztem, most jogom van hallgatózni; nagy valószínűséggel amúgy is rólam volt szó.

– Hogy van? – Az Alfa volt az. Úgy tűnt, apám a dolgozószobájába vitte, a lehető legmesszebb a hálószobámtól.

– Mit gondolsz, hogy van? – Sokkolt az apám hangjában lévő düh és tiszteletlenség. Még sosem hallottam őt így beszélni senkivel, különösen nem a legjobb barátjával és az Alfájával. – Egyetlen szót sem szólt azóta, amit Caspian tett vele.

– Sajnálom, Reginald. – Az Alfa hangja őszintének tűnt.

– Megmásíthatatlan a döntése? – kérdezte apám.

– Igen.

– Mit fogsz tenni?

– Ezt hogy érted, Reginald? – kérdezte az Alfa.

– Azt várod, hogy a lányom ugyanabban a falkában éljen, mint az a hím, aki kitépte a szívét, és az egész falka szeme láttára megtaposta? Te is pontosan tudod, mik a szabályaink, ha valaki nyomós ok nélkül szakítja meg a társköteléket. – Apám hangja mély volt, és tele feszültséggel.

– Reginald! Csak nem gondolod, hogy valaha is arra kényszeríteném Caspiant, az egyetlen fiamat, hogy egy másik falkába menjen élni? Hogy száműzném abból a falkából, amelynek a vezetésére született?

– Miért ne? Senki sem áll a törvények felett. A törvény azért van, hogy megvédje az ártatlan áldozatot. És itt Cami az áldozat – ragaszkodott hozzá apám.

– Amit Caspian tett... nem kezelte helyesen a helyzetet. De Reginald, nyomós oka volt rá, hogy megtegye. – Majdnem élesen beszívtam a levegőt, de még időben megállítottam magam. Nem akartam, hogy anyám rájöjjön, hallgatom a beszélgetést.

– Mi a faszról beszélsz? – köpte a szavakat apám.

– Gyenge farkasa lesz, ha egyáltalán lesz farkasa. Caspiannak nyomós oka volt elutasítani őt – mondta az Alfa.

– A kislányomról beszélsz – hördült fel apám.

– Tudod, hogy úgy szeretem őt, mintha a saját lányom lenne, de nem bújhatunk el az igazság elől.

– Az igazság az, hogy a farkasa akkor fog jönni, amikor készen áll rá, és ő úgy tökéletes, ahogy van. Mert az elmúlt két évben pontosan ezt mondogattad neki, Maximilian – vágta barátja fejéhez apám.

– Pontosan. Ami nem jelenti azt, hogy alkalmas lenne Lunának. Tisztában vagy a felelősséggel, ami ezzel a pozícióval jár. – Apám válaszát már nem hallottam, mert kopogtak a hálószobám ajtaján.