LIORA

Az történt, hogy terrorizáltak. Durván. De még órákkal a kezei között elszenvedett megpróbáltatások után sem tudtam elhinni. Soha nem bántalmaztak még ennyire nyíltan. Rendben, emberként és Barnaként eddig is lekicsinyeltek és megvetettek, még a többi Barna is. A SilverMoonban a hierarchia volt a napi rend, és mindenkinek szüksége volt valakire, akinél jobbnak érezhette magát, hogy a saját lelkét ápolja.

De ami Adammel történt, arról sosem gondoltam volna, hogy megeshet velem. Órákkal később, miután az iskolai védőnő ellátta a sebeimet, és adott egy erős fájdalomcsillapítót, hogy tompítsa a fájdalmat, még mindig nem tudtam kiverni a fejemből.

A gyűlöletet a szemében, ahogy hozzám vágta a labdákat, a mérget a hangjában, ahogy arról beszélt, mennyire pokollá fogja tenni az életemet. Kegyetlen és visszataszító volt a felém irányuló utálata, pedig előtte soha semmilyen összetűzésünk nem volt.

Ettől csak még jobban azon tűnődtem, vajon miért gyűlöl ennyire.

És kényszerítenem kellett magam, hogy ne gondoljak túl sokat a dologra, ne gondoljak a megaláztatásra, mert az csak újabb könnyeket csalt a szemembe.

– Annyira sajnálom – szakította félbe a gondolataimat Dami hangja, ahogy a függöny elhúzódott, és ő belépett. – Korábban is benéztem hozzád, de akkor aludtál. Jobban vagy már?

Leült a mellettem lévő hokedlire, és úgy nézett le rám, mintha valami törékeny dologból lennék, ami könnyen darabokra hullhat.

– Igen, a fájdalomcsillapító csodát tett.

Láthatóan megkönnyebbült. – Olyan jó ezt hallani. Sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned. Csak... Nem titok, hogy Adam Hawthorne úgy gyűlöli az embereket, mintha ők lennének élete legnagyobb átka.

A fülem hegyezni kezdtem. – És miért van ez így?

Megvonta a vállát. – Senki sem tudja, de gyűlöli az embereket, és igazából – lehalkította a hangját és közelebb hajolt –, a közhiedelemmel ellentétben, nem te vagy az első ember, aki a SilverMoonba jár. Tudok két másik emberről is, akik különböző félévekben jártak ebbe az iskolába, de mindig az lett a vége, hogy kibuktak, miután Adam Hawthorne durván zaklatta őket. Sokan úgy tartják, hogy maga Adam intézi nekik az ösztöndíjat, csak azért, hogy aztán terrorizálhassa és korábbi önmaguk árnyékává tegye őket. Nem tudom, mi leli, de beteges élvezetet talál az emberek megfélemlítésében.

A gyomrom felfordult az undortól. – Ez beteges. De miért? Talán egy ember ártott neki a múltban?

– Senki sem tudja, de kétlem, hogy valami szomorú történet állna az emberek iránti irracionális gyűlölete mögött. Tudod, milyen a hatalom: a hatalommal bírók egyszerűen csak a gyengébb lényekre akarnak vadászni.

Megráztam a fejem. Nem vettem be ezt az egész hatalmi magyarázatot. A szavai és a tettei bebizonyították, hogy valami sokkal erősebb dolog hajtja, de aztán rájöttem, hogy nem érdekel engem ő vagy a beteges játékai; tudtam, hogy semmi pénzért nem hagyom ott a SilverMoont.

Jelenleg ez volt az egyetlen jó dolog az életemben, és addig akartam kapaszkodni belé, ameddig csak bírok.

– Csak próbálj meg a lehető legláthatatlanabbá válni. Már az utolsó előtti évünkben járunk, és mielőtt észbe kapnánk, le is diplomázunk. Csak reménykedjünk, hogy talál valamit, ami elvonja rólad a figyelmét.

Épp válaszolni akartam, amikor a főajtó kinyílt, és egy csapat suttogó lány lépett be a velünk szemközti ágyrészhez.

– Egy pillanatig azt hittem, Adam kiválasztott magának egy lányt. Ráadásul egy emberlányt! Olyan rosszul éreztem magam, de kiderült, hogy csak móresre akarta tanítani. Ó, annyira kielégítő látvány volt. A sikolyai, a vér... Túlontúl is boldoggá tett. Százezer dollárt költöttem mellfelvarrásra és fenékplasztikára, mert az a tervem, hogy pokolian elcsábítom a közelgő Lámpás Bálon. Kár lett volna, ha már érdeklődik egy lány iránt.

Az egyikük szólalt meg, én pedig Damival egy sokatmondó pillantást váltottunk.

– Ne áltasd magad, Baye – azonnal felismertem a másik hangot. Dior Armani volt az, a SilverMoon ügyeletes méhkirálynője, aki, mint a sors kegyetlen fintora, egyben a szobatársam is volt. – Egy műsegg nem fogja rávenni Adamet, hogy megdugjon.

– És te? Te hogy vetted rá a mindenható nőfaló Brandont, hogy randizzon veled, és tényleg leálljon a kurvázással? – kérdezte egy harmadik lány, és nem is kellett látnom Diort, hogy tudjam, most azzal a rá jellemző büszke mosollyal mosolyog.

– Nos, rászoktattam és a megszállottjává tettem ennek a pinának. Tudjátok, azt mondta, soha nem volt még jobb szexpartnere.

– Szóval ez csak szex? – kuncogott az első lány; a keserű és megalázó hang visszhangzott a teremben. – Ő egy Alfa, te pedig egy Gamma. Nincs közös jövőtök. Lehet, hogy rászokott a dugásodra, de hamarosan megtalálja a társát, és téged eldob.

– Ó, édes kis Baye, olyan bűzösen árad belőled a keserűség – a hangja szarkasztikusan édes volt. – És igen, Braxton hamarosan megtalálja a társát. Elvégre tizennyolc éves, de ha van valami, amiben biztos vagyok, az az, hogy visszautasítja majd azt a lányt, ha én arra kérem.

A Baye nevű lány újra felkuncogott. – Ne áltasd magad, Armani, nem vagy te ennyire fontos. Attól, hogy Arany diákká váltál, csak mert te vagy Braxton kedvenc meleg lyuka, még nem...

Egy csattanós pofon fojtotta belé a szót.

– Tűnés! – förmedt rá Dior. – Befejeztem az aranyoskodást egy megkeseredett barátnővel.

– Hűha. Dior, te megütöttél.

– És megteszem újra, ha nem takarodsz azonnal a szemem elől.

Teljes csend lett, majd léptek indultak az ajtó felé, kinyílt, és becsapódott. Csendben és mozdulatlanul maradtunk, amíg Dior és a másik barátnője be nem fejezték, amiért jöttek, és el nem mentek.

Mi is csak azután indultunk el, mert néha ujjat húzni Diorral az ember legnagyobb rémálma lehetett.

A következő néhány napban az életemért küzdöttem. Az, hogy Adam nyíltan zaklatott, valószínűleg zöld utat adott a többi diáknak is, hogy ugyanígy tegyenek. Már nem csak arról volt szó, hogy megbotlottam egy-egy diák kinyújtott lábában; kinyitottam a szekrényemet, és döglött állatokat találtam benne, miközben végig kellett néznem, ahogy azokból a képekből, amelyeken Adam a labdákkal dobált engem, gifeket és mémeket csináltak.

Dami erejéből is csak ennyire futotta a segítségre. És az én erőmből is. Csak tetetni tudtam, hogy ez nem érint meg, hogy immunis vagyok az amúgy egyre fokozódó bántalmazásukra, pedig titokban a zuhany alatt sírtam, és teljesen maguk alá temettek azok a gondolatok, hogy folyton olyan dolgokon megyek keresztül, amelyeknek az a célja, hogy megtörjenek.

Szegénységben nőttem fel, miközben azok a gazdag emberek bántalmaztak, akiknek az anyám dolgozott.

Tizenhét évesen elvesztettem anyát, az egyetlen családomat.

És most végig kell néznem, ahogy az iskola a pokollá válik számomra.

Ez túl sok volt. Adamet nem láttam azóta a nap óta, mert a testnevelés órákat leszámítva esélytelen volt, hogy összefussunk. A SilverMoon négy rétege különböző termekben tanult, különböző étkezdékben evett, különböző egyenruhát viselt, különböző parkokat és pihenőhelyeket használt. Hacsak nem keresett fel szándékosan, nem is futhattunk volna össze, ha nincs a tornaóra.

*******

Felszálltam az iskolabuszra, és figyelmen kívül hagytam a rám szegeződő tekinteteket, ahogy elindultam a busz egyetlen üres ülése felé, mert az összes többi helyet táskák vagy egyéb tárgyak foglalták el.

Épp le akartam ülni a székre, amikor a fenekem a padlónak csapódott, és a fájdalom olyan éles volt, hogy felkiáltottam.

Az egész busz hangos és gúnyos nevetésben tört ki. Feltápászkodtam, és láttam, hogy az egyik fiú osztálytársam húzta hátra a széket, hogy elessek.

– Hatalmasat szólt a feneked – vigyorgott gúnyosan. – Vajon jobb hangokat adna-e ki, ha a farkamon ugrálnál. Azt hiszem, nagylelkű leszek, és megengedem, hogy meglovagolj, nem gondolod? Nem válna ezzel valóra egy álmod?

A buszon lévők még hangosabban nevettek, miközben a látásom vörösbe borult, és a vérem felforrt. A kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak.

– Inkább dugnék meg egy disznót – köptem oda neki.

– Mit mondtál? – felállt, hogy fölém tornyosuljon, a szemei pedig felvették a farkasa színét. Egy kis félelem futott végig rajtam, de elnyomtam.

– Azt mondtam, inkább dugnék meg egy disznót, és ezzel csak azt akarom a tudtodra adni, hogy rosszabb vagy egy disznónál. Csúnyább. Kövérebb. És koszosabb.

– Te korcs... – vicsorgott, s miközben a karmai már kipattantak, felemelte a kezét. Mielőtt azonban lesújthatott volna, Miss Agnes, a társadalomismeret tanárnőnk hangja vágott a szavába.

– Helyezkedjetek el, srácok. Az utazás mindjárt megkezdődik.

A fiú rám meredt, az agyarait csikorgatta, mielőtt leült volna. Én is megigazítottam a széket, és helyet foglaltam.

Osztálykirándulásra mentünk a régi palotába. Csak a Barna diákok jöttek, és Dami egy családi vészhelyzet miatt nem tartott velünk. Fontolgattam, hogy én sem jövök, de nem akartam gyáva lenni, aki elmenekül a zsarnokoskodói elől.

Most viszont, ahogy az osztálytársaim teli torokból énekelték az iskolai és a nemzeti himnuszt, ahogy a barátok közös képeket csináltak és történelmi nevezetességekre mutogattak egymásnak, kezdtem megbánni a döntésemet.

Arra emlékeztetett, milyen magányos vagyok Dami nélkül.

Hogy eltereljem a figyelmemet, bedugtam a fülhallgatómat, és lekötöttem magam egy BTS videóval. Bevált. Pillanatok alatt elfelejtettem, hol vagyok, és semmi más nem számított, csak V mély hangja.

Csak akkor vettem ki a fülhallgatómat, amikor megérkeztünk a régi palotához. A régi palota egy hatalmas építészeti remekmű volt, ami már régóta lakatlanul állt, de történelmi emlékhelyként megőrizték. Az őrök végigvezettek minket a termeken, és mindent elmagyaráztak.

A szoba, amit a leglenyűgözőbbnek találtam, a Süketszoba volt. Nem számít, mekkora zajt csapsz bent, a kintiek sosem fogják meghallani.

Lélegzetelállító volt, ugyanakkor nagyon-nagyon félelmetes.

Mindenki szuper képeket készített magáról, míg nekem nem volt senkim, aki lefotózott volna. Az iPhone 8-asommal lőtt szelfik pedig pont olyan rosszak voltak, mintha egyáltalán nem is csináltam volna képeket.

– Akarod, hogy csináljak rólad pár képet? – kérdezte egy ismerős arcú lány, akiről tudtam, hogy az osztályomba jár, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a remény kivirágozzon a szívemben.

Talán mégsem vagyok páriája mindennek. Talán érdeklek valakit.

– Igen, persze.

Felemelte a telefonját, egy háromkamerás iPhone-t, és elkezdett fotózni.

– Hű, ezek tényleg nagyon jók lettek – mondtam neki, amikor megmutatta a képeket. – Köszönöm.

– Szívesen, akarsz párat a trónnál is? – kérdezte olyan lelkesen, hogy észre kellett volna vennem, valami nem stimmel, de annyira megkönnyebbültem, hogy van kihez szólnom, hogy nem gondoltam bele.

– Persze, köszi. – Átsétáltunk a trónterembe, ami elég kihalt volt, és miután ott is készítettünk képeket, stratégiai pontokra irányított, hogy pózoljak. Engedelmeskedtem, és miután lefotózott egy ajtó előtt, odasétált hozzám, mintha meg akarná mutatni az eredményt, de ehelyett teljes erejéből nekem lökött az ajtónak.

Az erő kinyitotta az ajtót, és bevágott a terembe. Mielőtt még feltápászkodhattam volna a padlóról, rázárta az ajtót. Teljes erőmből dörömböltem rajta, de amikor megfordultam, és megláttam, milyen szobában vagyok, rájöttem, mennyire hiábavaló az erőfeszítésem.

A Süketszoba volt az.

– Nos – szólalt meg kintről egy férfihang, ami ahhoz a fiúhoz tartozott, akivel a buszon szóváltásba keveredtem –, jó szórakozást ahhoz, hogy csontvázzá aszalódj, mert gondoskodom róla, hogy soha senki ne találjon rád.

Aztán felnevetett. Hangosan. Szadisztikusan. És gúnyosan, miközben a vérem egyre sebesebben pumpált, és a félelem eluralkodott az egész lényemen. Még jobban dörömböltem az ajtón, de hiába.

– Itt a tíz dollárod, amiért becsaltad ebbe a szobába.

– Köszönöm – sugárzott a lány, akiről azt hittem, hogy tiszta szívből kedves velem, én pedig hallgattam, ahogy elsétálnak. Jobban is tudhattam volna, minthogy vakon megbízzam benne. Alig pár napja pont ugyanebben a helyzetben voltam, mert bíztam valakiben, és most megint itt tartok.

Egész este dörömböltem az ajtón, amíg a kezeim tele nem lettek zúzódásokkal és horzsolásokkal, amíg össze nem estem a padlón, amíg minden erőm el nem hagyott, és amíg meg nem hallottam, ahogy a busz elhajt.

És aztán egyedül maradtam a csendes, sötét szobában.