Másnap reggel rettegve indultam az órákra, de kikényszerítettem magam az ágyból. Ez volt az első napom, és borzalmasan sikerült. El sem tudtam képzelni, hogy egy egész évet töltsek itt, de nem mintha lett volna választásom. Egy cél lebegett a szemem előtt, és azt bármi áron el kellett érnem.

Ahogy a folyosókon sétálva próbáltam eljutni az óráimra, éreztem magamon a diákok tekintetét. Hallottam néhány suttogást, páran mutogattak is, de figyelmen kívül hagytam őket. Végre sikerült beérnem az első órámra, és ekkor kezdődött az igazi kínzás.

Újra ellenőriztem az órarendemet, remélve, hogy rossz teremben vagyok, de jó helyen jártam, és az egyetlen üres szék épp amellé a személy mellé esett, aki a lényemet is gyűlölte. Andre arcán kegyetlen vigyor ült, ahogy megpaskolta a mellette lévő helyet. Tudtam, hogy leülni mellé felérne azzal, mintha forró parázsba ugranék, de nem mintha lett volna választásom. Felszegtem az állam, és odamentem.

Legalább az osztályterem végében volt, ahol senki sem láthatott minket igazán. Letettem a könyveimet a padra, és épp le akartam ülni, amikor Andre megállított.

– Nem emlékszem, hogy mondtam volna, hogy ideülhetsz – jelentette ki vontatottan. – Nektek, ómegáknak nincsenek modorotok?

Hallottam néhány kuncogást. Összefontam a karom a mellkasom előtt, és egyenesen a szemébe néztem, miközben beszéltem. – Nem emlékszem, hogy láttam volna a nevedet a széken. Ha üres, le fogok ülni rá.

Azt hittem, a szavaim kicsit elrettentik, de úgy tűnt, csak még jobban felvillanyozzák. A könyökére támaszkodva előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját. – Örömmel foglak megtörni téged, és azt az elszántságot, amiről azt hiszed, hogy rendelkezel vele.

– Nekem pedig örömömre fog szolgálni nézni, ahogy kudarcot vallasz – vágtam vissza, mielőtt helyet foglaltam volna.

Megdöbbenésemre nem akadályozott meg. Azt vártam volna, hogy megpróbál ellökni vagy valami ilyesmi, de ha más nem is, úgy tűnt, elégedett azzal, hogy leültem. Nem tudtam nem arra gondolni, vajon az egész egy gondosan kitervelt csel volt-e, hogy rávegyen az ülésre, csak azért, hogy később valami mást is megtehessen, de nem tudtam erre koncentrálni. Nem számoltam azzal, hogyan fog a testem reagálni Andre közelségére.

Seggfej volt, igen, de még mindig a társam, és nem tudtam elutasítani őt. Még mindig éreztem a kettőnk közötti köteléket, és mellette ülni olyan volt, mintha egy csupasz vezeték mellett lennék. A szőr is felállt a hátamon, és alig bírtam koncentrálni, mert minden egyes mozdulatát megéreztem. Valahányszor a térde az enyémhez, vagy a karja a szoknyámhoz ért, éreztem. Még az órára figyelni is nehezemre esett.

A tanár beszélt, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jegyzeteljek, de Andre hülye jelenléte mindent elnyomott. Hamarosan azon kaptam magam, hogy néhány másodpercenként az órára pillantok, és próbálom gyorsabb haladásra bírni a mutatókat. Még tizenöt perc volt hátra az órából, de tizenöt órának tűnt.

– Tudod, miért szeretek itt ülni? – süllyedt suttogássá Andre hangja. Nem vettem róla tudomást, de a keze megmozdult, és meghúzta a lófarokba kötött hajamat. Az osztályterem legvégében voltunk, így senki sem látta, mit csinál. Ajka a fülemhez közeledett. – Kérdeztem valami rohadt dolgot.

Az egész testem megremegett. – Nem, nem tudom, de tudom, hogy el fogod mondani.

– Ez egy eldugott hely, ide senki sem néz be – kezdte. – Hogy a helyzet még jobb legyen, a tanár öreg, és nem lát túl jól. Kétlem, hogy látna engem.

– Ezt nem akartam tudni. Elengednéd most már a hajamat?

– Nem – mondta, és nyomatékosítva szavait, még jobban meghúzta. Belé kellett harapnom az ajkamba, hogy elfojtsam a kiszakadó zihálást. Éreztem a leheletét a fülem mellett, és libabőrös lett a bőröm. – Kényszeríts rá, Amara.

Nem voltam hajlandó megszólalni. Nem akartam ráharapni a csalira és beszállni a játékába. Élvezte, hogy szórakozhat velem, de én nem akartam hagyni. Abból a figyelemből táplálkozott, amit neki szenteltem, és amíg nem kapta meg tőlem, semmije sem volt. Amikor rájött, hogy nem szólalok meg, halkan felkuncogott.

Az ujjai elengedték a hajam, de még mindig éreztem benne a kezét. Épp el akartam fordulni tőle, amikor megéreztem a kezét a csupasz térdemen. A szoknyám combközépig ért, így bőven volt szabad felület a térdem és a ruha alja között. Tudtam, hogy csak egy reakciót akar kicsikarni belőlem, úgyhogy figyelmen kívül hagytam. Tekintetemet a tanáron tartottam, a számat pedig befogtam.

– Most a néma játékot játsszuk? – merengett el. – Kíváncsi vagyok, meddig fog ez tartani. – Keze a belső combjaim felé vándorolt. Nem ment a szoknyám szegélyén túl. Csak fel-le mozgott a szabadon hagyott bőrömön. – Csak annyit kell tenned, hogy megszólalsz, és abbahagyom.

Még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. Egy részem büszkeségből tette, egy másik részem viszont élvezte meleg kezének érintését a bőrömön. Még soha senki nem ért hozzám így, és akármennyire is utáltam kimondani, volt valami a kezeiben, és látni akartam, vajon meddig hajlandó elmenni.

– A legutóbbi lány, aki ebben a székben ült, öt perc alatt elment – mondta, és ezzel a kijelentéssel meg is törte a varázst. Próbáltam összezárni a combjaimat, de ő gyorsabb volt, és szélesre feszítette őket. Enyhe zihálás hagyta el a számat, és néhány fej felénk fordult.

Papíron teljesen ártatlannak tűntünk. A pad eltakarta az alsótestünket, és Andre maga volt a megtestesült lazaság. Senki sem találta volna ki, hogy jelenleg épp a combomat markolássza az egyik kezével.

– Jobban tennéd, ha csendben maradnál.

– Kapd be – suttogtam vissza, majd káromkodtam az orrom alatt, amikor rájöttem, hogy épp most adtam meg neki azt, amit akart. – Ne érj hozzám.

– Ezt komolyan is gondolod? Ha most becsúsztatnám az ujjamat, vajon nem lennél nedves?

– Szárazabb lennék, mint a sivatag – ez hazugság volt, és ezt mindketten tudtuk, de nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy tudja, milyen hatással van a testemre. – Olyan nehéz megértened, hogy nem mindenki akar téged?

Valami sötétség suhant át az arcán, és azt hittem, hogy elenged, de ehelyett éreztem, ahogy a keze feljebb vándorol. Megállíthattam volna. Lökhettem volna a kezén, vagy összezárhattam volna a combomat, tekintve, hogy már nem tartotta őket nyitva, de valami mégis arra késztetett, hogy nyugodtan üljek. Valami megakadályozta, hogy mozogjak, és nem voltam benne biztos, hogy mi az.

Az ujja pont a nőiességemet súrolta, amikor megszólalt a csengő. Visszahúzta a kezét, engem pedig elöntött a szégyen, amikor rájöttem, hogy mi a poklot csináltam az imént. Káromkodva kaptam fel a holmimat, felkészülve a menekülésre, de kinyújtotta a kezét, és megragadta a csuklómat.

– Ebből nem menekülhetsz, Amara – suttogta. – Abból ítélve, amit mindketten éreztünk, te is akarod ezt.