Nem tudtam, hogyan vélekedett rólam Jonathan és Alicia huszonöt éves koromban. Talán gyávának tartottak, vagy talán csak egy baleknak, amiért annyira szerettem Jonathant. De most újra az az ember voltam, aki tizennyolc évesen. Egyáltalán nem szerettem Jonathant, így semmi okom nem volt rá, hogy hagyjam, hogy átgázoljanak rajtam.

Alicia úgy nézett Jonathanre, mintha kényelmetlen helyzetben lenne. „Sajnálom, Jon, de úgy tűnik, Ms. Sawyer nem lát engem szívesen. Talán nem is kellett volna jönnöm…”

„Ezt tudtad, és mégis eljöttél?” – kérdeztem, rögtön a tárgyra térve. „Azért vagy itt, hogy gúnyt űzz belőlem?”

Alicia arca azonnal elvörösödött, Jonathan pedig hidegen rám förmedt: „Ne légy már ilyen ésszerűtlen, Elise!”

Felbosszantott, hogy közbelépett, és a védelmébe vette Aliciát, és a róla alkotott képem ismét csak romlott.

Amikor felébredtem, és rájöttem, hogy hozzámentem az egykori szerelmemhez, az eleinte izgalmasnak és szürreálisnak tűnt. De most úgy tűnt nekem, hogy Jonathan valójában nem is olyan nagy szám.

Na és akkor mi van, ha gazdag és jóképű? Azt hitte, hogy jó fényt vet rá, ha úgy bánik a feleségével, mint egy darab szeméttel? Ha tényleg annyira felsőbbrendű, eleve nem kellett volna feleségül vennie engem!

Fortyogtam a nehezteléstől, miközben Alicia továbbra is lágy és kecses maradt. „Jon, azért jöttem ma, hogy személyesen hívjalak meg az ünnepi partimra…”

Aztán, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy ott állok közvetlenül mellettük, és nem lenne illendő, ha nem hívna meg engem is, így szólt: „Ms. Sawyer, lenne kedve csatlakozni hozzánk?”

Eredetileg eszem ágában sem volt elmenni. De amikor megláttam a szemében a finom megvetést és provokációt, hirtelen elmosolyodtam, és azt mondtam: „Hogyne! Végül is én vagyok Jonathan felesége. El kell kísérnem őt a nyilvános eseményekre.”

Így hát végül én is Jonathannal tartottam Alicia ünnepi partijára. A különteremben mindenki egyszerre nézett ránk, amikor mi hárman együtt megjelentünk. Az arckifejezésük, finoman szólva is, beszédes volt.

„Miért hozta el őt Jonathan?”

„Egyáltalán nem meglepő. A felesége folyton hisztizik, és minden nővel ellenségesen viselkedik Jonathan körül, hát még Aliciával!”

„Úgy hallottam, még az életét is el akarta dobni magától amiatt, ami Aliciával történt!”

„Pontosan! De ismernie kellene a helyét. Már az is jócskán meghaladta a szintjét, hogy hozzáment Jonathanhez. Milyen jogon akarja irányítani őt? A többi nő még hagyján – de Alicia? Nyomába sem érhet!”

A hangjuk nem volt éppen hangos, de pont annyira igen, hogy meghalljam őket. Rájuk pillantottam, és arra a feltételezésre jutottam, hogy nagy valószínűséggel Jonathan vagy Alicia barátai lehetnek. Így vagy úgy, kétségtelenül ugyanabból a társadalmi körből származtak.

Magamban gúnyosan felhorkantottam. Nem csoda, hogy a huszonöt éves énem megpróbálta megölni magát. Hogyan is ne támadtak volna sötét gondolatai, ha minden áldott nap ilyen megalázó megjegyzéseket kellett hallgatnia?

Arról nem is beszélve, hogy akkoriban biztosan nagyon szerethettem Jonathant. Mi másért kergettek volna odáig, hogy ilyen állandó gyötrelem hatására véget vessek a saját életemnek?

Jonathan és Alicia már elfoglalták a számukra fenntartott helyeket, engem pedig ott hagytak egyedül álldogálni.

„Nem érzi magát kellemetlenül, hogy csak ott áll egyedül?”

„Miért érezné? Bármibe beleegyezne, még akkor is, ha térden csúszva kellene könyörögnie, csak hogy Jonathan mellett lehessen!”

Hidegen azokra a pletykálkodó férfiakra néztem, és így szóltam: „Kicsoda ő nekem? Miért kellene térden csúszva könyörögnöm?”

Az arckifejezésük megváltozott, egyértelműen nem számítottak visszavágásra tőlem.

Jonathan arckifejezése bosszússá vált. „Rendben, ennyi elég volt. Ne rendezz jelenetet.”

Nyilvánosan gúnyt űztek belőlem, de ő nemhogy nem állt a pártomra, még ilyen hanyag megjegyzést is tett. Keserű nevetés tört fel belőlem.

„Úgy tűnik, nem látnak itt szívesen. Akkor nem zavarok tovább.”

Ezzel megfordultam, és kisétáltam a teremből.

Zihálást hallottam a hátam mögül.

„Jól hallottam? Tényleg beolvasott Jonathannek?”

„Végképp elment az esze a sok féltékenységtől?”

„Lefogadom, hogy harminc percig sem bírja. Hamarosan visszakúszik majd…”