Elara szemszöge

A börtön kapui úgy nyikorogtak nyitás közben, mint valami ősi fenevad állkapcsa.

A fény öt év után először érte az arcomat. Melegnek kellett volna érződnie.

De nem így volt.

A ruhák, amiket akkor viseltem, amikor bekerültem – most lógtak a testemen, lazán redőzve a törékeny csontjaimra túlságosan ráfeszülő bőrömön.

Sántikálva indultam meg, az egyik lábamat a másik után húzva. Nem azért, mert szánalmat akartam.

Hanem mert a testem már csak ennyire volt képes.

Egy fekete Bentley járatta a motorját a járdaszegélynél. Az ablak egy halk mechanikus zümmögéssel ereszkedett le.

Asher.

A tekintete végighúzódott a lábaimon, és egy gúnyos mosoly görbítette az ajkát.

"Még mindig a gyengét játszod öt évnyi cella után?"

A hangja éles volt és hideg – mint a méregbe mártott üveg.

A torkom elszorult. A szemem mögötti csípés váratlanul ért.

A bátyám.

Az, akinek egykor oly kétségbeesetten próbáltam a kedvére tenni.

Nem mondtam semmit. Csak sántikáltam tovább mellette.

Asher megmerevedett a volán mögött.

Az ő emlékezetében én voltam a lelkes kiskutya, aki mindig sietett kiszolgálni őt, aki mindig azért könyörgött, hogy észrevegyék.

Emlékezett arra, hogy házi készítésű levessel vártam az irodája előtt a téli viharokban.

Emlékezett arra, ahogy megmasszíroztam a vállát, amikor későn jött haza, és remegő ujjakkal nyomtam a papucsot a lábára.

Emlékezett a lányra, aki úgy imádta őt, mint egy istent.

De ez a lány valahol a börtönrácsok és a tárgyalóterem padja között meghalt.

"Szállj be," csattant fel.

Amikor nem mozdultam, fújtatott egyet, és megenyhítette a hangnemét – csak egy kicsit.

"Anya és Apa üdvözlő vacsorát szerveztek neked."

Anya és Apa.

Ezek a szavak most idegennek hatottak.

Három év abban a házban megtanított egy keserű igazságra: Sosem voltam igazán a lányuk.

Nem igazán.

Csak a kényelmetlen emlékeztetője voltam egy életnek, amit el akartak felejteni.

És Vivienne? Ő volt a napjuk, a holdjuk és a csillagaik.

Nem szóltam semmit. Csak sétáltam tovább.

Asher káromkodott, bevágta az ajtót, és utánam jött.

A keze rászorult a csuklómra, és erősen megrántott.

"Befejezted ezt a kis drámát?"

Megbotlottam, és nagyot estem a földön. Fájdalom hasított a lábamba, mint egy kés. Vér ízét éreztem a számban.

Asher tornyosult fölém, az arca undortól torzult.

"Még mindig a törékenyt játszod? Öt év nem volt elég ahhoz, hogy kiverje belőled a hazugságokat?"

Úgy rántott talpra, mintha szemét lennék.

"Te csaltad be Daphnét abba az erdőbe. Tudod, mi történt vele. És még mindig merészelsz áldozatként viselkedni?"

A földről néztem fel rá, és lenyeltem a torkomban lévő sikolyt.

"Azért ítéltek el, mert bizonyíték volt. Mert a tiéd volt a szagnyom a helyszínen."

"És Vivienne-é?" suttogtam.

Nem válaszolt.

Mert tudta.

Tudta, hogy a fülbevaló, amit a sárban talált, nem az enyém volt.

Tudta, hogy az üzenet Vivienne eszközéről érkezett.

És mégis, ott állt a bíróságon, és nem szólt semmit.

Talpra rántott, és gúnyosan mosolygott.

"Ne hidd, hogy lejárt az időd. Daphne még mindig eszméletlen. Amíg fel nem ébred, a bűnösséged megmarad. És még mindig tartozol Vivienne-nek egy bocsánatkéréssel."

Bocsánatkéréssel?

Nem válaszoltam. Csak kiszabadítottam a karomat, és hátraléptem.

A távolság jobban fájt neki, mint amennyire a szavaim tudtak volna.

"Gyere haza," mondta ismét, megpróbálva úgy tenni, mintha ez egy ajánlat lenne.

Mintha jelentene valamit.

"Elara."

A szívem összeszorult.

Ez a hang.

Még ennyi év után is azonnal felismertem.

Julian.

Belépett a látóterembe – a cipője kifogástalanul fényes, az öltönye makulátlan, az arca ugyanabból a hideg kőből volt kifaragva, mint mindig. De a hangja volt az, ami kibelezett.

"Gratulálok a szabadulásodhoz," mondta úgy, mintha ez valami diplomaosztó ünnepség lenne.

Ha valaki más mondta volna, talán erőltettem volna egy mosolyt. Talán azt mondtam volna, köszönöm.

De nem ő.

Nem a fiú, aki egykor megesküdött, hogy megvéd.

Nem a férfi, aki ott állt a bíróságon, és segített elítélni engem.

Nem az, aki könyörgött – könyörgött nekem –, hogy vigyem el a balhét, hogy Vivienne-nek ne kelljen szenvednie.

"Ő nem élné túl a börtönt," mondta.

"De te... te erős vagy, Elara. Te hozzászoktál a fájdalomhoz."

Majdnem hánytam.

Ez a férfi – ez a társ – ott állt a tárgyalóteremben, és nézte, ahogy elhurcolnak.

A szemembe nézett, amikor felolvasták az ítéletet, és nem szólt semmit.

Sőt, ami még rosszabb.

A köteléken keresztül megtagadott, abban a pillanatban, ahogy a cellaajtó becsukódott.

Még mindig emlékeztem arra a fájdalomra. Ahogy az elmelánc úgy szakadt el, mint ahogy a hús válik le a csontról. A hangjára, ahogy azt mondja,

"Megtagadlak."

És most?

Úgy akart tenni, mintha még lennénk valakik egymásnak?

Kinyújtotta a kezét. "Elara, azért jöttem, hogy hazavi-"

"Asherrel megyek haza," mondtam, és félbeszakítottam anélkül, hogy ránéztem volna.

Csak elég hangosan ahhoz, hogy meghallja a megvetést minden egyes szótagban.

Asher meglepetten pislogott.

Julian keze a levegőben fagyott meg.

Elsétáltam – sántikálva, remegve, alig tartva magam egyben.

De nem néztem vissza.

Nem azért, mert bármelyikükkel is haza akartam menni.

Senkivel nem akartam sehova menni.

De az igazság az volt, hogy még mindig pórázon tartottak.

Egy hónap. Eddig tart a megfigyelési időszakom.

Egy rossz mozdulat, egy kifogás, és a Sterling család visszadobathat abba a vérfarkas börtönbe.

És ezúttal nem jönnék ki onnan.

Tehát sétáltam. Nem Asherért.

Nem Julianért.

Még csak nem is magamért.

Azért sétáltam, mert a rendszer még mindig figyelt.

És egyelőre el kellett játszanom a szerepemet.