CHLOE

– Sajnálom, hölgyem, de én azért vagyok itt, hogy felvegyek valakit. Nem tudom ingyen elvinni, ha ezt kéri tőlem. – Alig bírtam visszatartani a nevetésemet, miközben Arthurt, apám egyik legrégebbi őrét hallgattam, kinek tekintete folyton átvillant a vállam fölött, a személyt keresve, akiért a repülőtérre küldték.

– Tudom. Azért küldtek, hogy felvedd Chloe Vance-t, ugye? Én vagyok az, Arthur.

Szeme gyanakodva hunyorgott. – Még mindig nem mondta meg, honnan tudja a nevemet. És... És hogyan lehetne maga Chloe? Ez lehetetlen. – Megrázta a feje. – Chloe...

– Csúnya? – fejeztem be helyette széles mosollyal az arcomon.

A fejét rázva összevonta a szemöldökét. Annak idején Arthur volt az egyetlen, aki soha nem volt képes engem csúnyának nevezni. Azon kevesek közé tartozott, akiket érdekeltek az érzéseim, és még most is, egy idegennek sem volt képes azt mondani rám, hogy csúnya vagyok.

Felnevettem. – Nos, segítene, ha emlékeztetnélek rá, hogy a kedvenc levesed a pézsmatökleves volt, és hogy a kis Chloeval sokat játszottatok a Kígyók és létrák társasjátékkal?

Felismerés csillant a szemében. Álla leesett a csodálkozástól.

– Holdistennő irgalmazz! Chloe, te vagy az! – Széttárta a karját, én pedig habozás nélkül a nyakába borultam egy meleg ölelésre.

Annak idején Arthur és én alig töltöttünk együtt időt, de ő mindig gondoskodott róla, hogy az a néhány alkalom értékes legyen. Ő volt az, aki a legközelebb állt ahhoz, amit szülőnek hívnak.

– Hogyan lehetséges ez? – tudakolta, miután megkérdezte, hogy vagyok. – Az arcod... Szent ég! Gyönyörű vagy! Csak öt éve mentél el, és... E–el sem hiszem.

– Hosszú történet, Arthur. De egyelőre maradjunk annyiban, hogy a sors úgy döntött, rám mosolyog.

– Ó, Chloe! Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy látlak. Biztos vagyok benne, hogy apád el lesz ragadtatva, hogy már nem vagy... nem szép. – Nevettem azon az igyekezetén, ahogy megpróbálta elkerülni, hogy a „csúnya” szót használja rám.

Nos, ami apámat illeti, magamban megforgattam a szememet. Kicsit szomorú voltam, hogy miatta kényszerültem öt év után visszatérni ide. Az életem tökéletes volt Bozemanben.

– Ide vele. Ezt kiviszem az autóhoz – mondta Arthur, és átvette a csomagomat.

– Tedd azt, én meg majd az autónál találkozom veled. Fel kell vennem egy extra poggyászt. Ne aggódj, gyors leszek.

Megfordultam, és alig tettem meg három lépést, Arthur utánam szólt: – Elejtettél valamit.

A padlóra pillantva észrevettem az ultrahangképet. A szívem a torkomba ugrott, ahogy gyorsan lehajoltam, hogy felvegyem.

Arthur meglepetten figyelt. Nyilvánvalóan látta a felvételt, és azon tűnődött, mi a pokolért tartok egy ilyen dolgot a farzsebemben.

*Ó, Chloe. Nem tudnál egy kicsit vigyázni?*

– Ez... Ez nem az enyém – köszörültem meg a torkom, remélve, hogy a hazugságom hihetőnek hangzik. Mármint, ki hord a farzsebében magzatokról készült ultrahangképeket?

Visszadugtam a zsebembe, és elsietem.

.....

Fonott karral várakoztam a csomagkiadónál. Az extra csomagomat bármelyik pillanatban kihozhatják.

Ahogy tétlenül várakoztam, nyugtalanító gondolatok cikáztak a fejemben. Apám két okból akarta, hogy hazajöjjek. Az első az volt, hogy véglegesen megszakítsam a kapcsolatot Sebastiannal.

A mi világunkban, amikor két farkas egybekel, egységük jeléül egy szalagot kötnek össze, és egy templomban őrzik azt. Tehát, ha el akarnak válni egymástól, az két lépésből áll. Először szóban kell megtagadniuk egymást, mint társakat, másodszor pedig közösen kell elvágniuk a szalagot.

Miután Sebastian megtagadott engem mint társát, nem volt alkalmunk újra találkozni. Úgy alakultak a körülmények, hogy messzire sodródtam. De most már kétségbeesetten várta, hogy befejezhessük az utolsó lépéseket. Úgy tűnik, új társat választott, de nem fogadhatta el addig, amíg részben hozzám volt kötve.

Nos, én már nagyon vártam a napot, amikor végre lezárhatom a dolgokat ezzel a seggfejjel. Ő volt a múltam, és a hülye szalag volt az utolsó dolog, ami még összekötött minket.

– Elnézést, hölgyem. Egy percet kérnék az idejéből – szólalt meg valaki a hátam mögött.

Megfordultam, és egy jókötésű férfit láttam fekete öltönyben és sötét napszemüvegben. Nem kellett mondania senkinek, rögtön tudtam, hogy ő egy őr.

– Segíthetek? – ráncoltam a homlokom.

– Valamelyest. Az Alfa amott beszélni kíván önnel.

Arra néztem, amerre mutatott – egy minibárhoz –, de nem láttam azt a férfit, akiről beszélt. Az arcát eltakarta a pult.

Küzdöttem a kényszerrel, hogy ne forgassam meg a szemem. Mostanában ez már fárasztó volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lesz már olyan nap, amikor úgy lépek ki az utcára, hogy ne vonzzam magamra az ellenkező nem figyelmét.

– Sietek. Mondja meg neki, hogy sajnálom – válaszoltam.

Az őr álla megfeszült. – Nem hagyhatja figyelmen kívül. – Kiolvastam a kimondatlan szavakat a hangjából: *Ő egy hatalmas Alfa. Nem hagyhatod csak úgy figyelmen kívül a kérését.*

De tényleg nem volt kedvem senkivel sem megismerkedni. – Sajnálom. Tényleg sajnálom.

Elfordítottam a tekintetem. Tiszteletlenség volt figyelmen kívül hagyni egy Alfa hívását. Egy olyan világban, ahol a rangok számítanak, akár a leghatalmasabbak egyike is lehet, és szigorúan megbüntethet, de tényleg nem voltam olyan hangulatban, hogy bárkivel is beszélgessek.

– Ő a Bloodmoon falka Alfája, Sebastian – tette hozzá az őr, mintha csak el akarna csábítani a névvel. De fogalma sem volt róla, hogy épp most tépett fel régi sebeket.

Szemem rászegeződött, majd gyorsan a bár felé villant, ahol a férfi ült. Sebastian? Mint az én ex-társam, Sebastian? Akivel azért vagyok itt, hogy lezárjam a dolgokat? Kizárt.

A mellkasom összeszorult a fájdalomtól, és minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam az érzelmeimet.

– Még egy ok, amiért nem akarom látni – motyogtam elfordulva.

– Mondott valamit?

– Azt mondtam, nem találkozom vele – szűrtem a szavakat a fogam között, miközben a körmeim a tenyerembe vájtak.

Az őr rosszallóan meredt rám, mielőtt elsétált, én pedig egy remegő sóhajt hallattam.

Most már csak az a kérdés, hol a pokolban van a csomagom?

Megkerestem az egyik dolgozót, felvilágosítást követeltem tőle, ő pedig biztosított róla, hogy bármelyik percben itt lesz.

Sajnos, nem voltak elég gyorsak, mert hamarosan megláttam Sebastiant, ahogy felém közeledik.