Sebastian Cross.

Az egyetlen férfi, akiről reméltem, hogy szeretni fog, de soha nem tette.

Az elme egy igazi szemétláda. Azt hittem, már túltettem magam Sebastian árulásán, és semmit sem fogok érezni, amikor találkozom vele. De ahogy néztem, amint közeledik felém, úgy viselkedve, mintha ő lenne a főnök, a szemem megtelt könnyel.

Szipogtam, és elfordultam, visszafojtva a könnyeimet.

– Tehát magamnak kellett idejönnöm, hogy beszéljek veled – dőlt neki a mellettem lévő pultnak. – Milyen merész dolog.

A torkom összeszorult, képtelen voltam megszólalni. Féltem, hogy elcsuklik a hangom, ha mégis sikerül.

Három őr sündörgött mellette, a tekintetük folyamatosan pásztázta a környéket. Sebastian kifinomultnak tűnt, látszott rajta, hogy egyértelműen jó élete volt az elmúlt időkben.

Egyáltalán mit keresett itt? Valakiért jött?

– Hogy hívnak? – hajtotta oldalra a fejét a kérdésnél.

Nem szóltam semmit, még csak rá sem néztem.

– Halló?

– Nincs kedvem elárulni a nevemet idegeneknek – sikerült végül kinyögnöm. A hangom feszült volt.

A szeme felragyogott a szórakozottságtól. És itt volt ez a férfi, aki egy éven át, amíg együtt voltunk, egyszer sem mosolygott rám.

– Maradjunk annyiban, hogy ma túlságosan is izgatott vagyok – sóhajtott. – Azért vagyok itt, mert egy bizonyos szukára várok, hogy megérkezzen. – Amikor értetlenül néztem rá, hozzátette: – Az ex-társamra. Túl vagyunk az első lépésen, és már csak egy aprócska lépés van hátra. Végre megszabadulok tőle.

Felhorkantottam. Egyszerűen hihetetlen volt a pasas.

– Tudod, ezt hamarabb is megcsináltam volna. De az a szörnyű lány évek óta eltűnt. Pokolian megnehezítette az életünket, mire megtaláltuk. – Nyílt megvetéssel beszélt.

– Miért nevezed őt szörnyűnek? – kérdeztem, mielőtt megállíthattam volna magam.

Kuncogott. – Hidd el nekem, édesem; ő egy igazi szörnyeteg. Ha látnád, neked is ez lenne a véleményed. A legrondább dolog, amit valaha láttam.

Valami forró érzés robbant fel a mellkasomban. Minden erőmet bevetettem, hogy ne hagyjam az érzelmeimet felszínre törni.

Nem. Ez nem a megfelelő hely rá.

De az igazi szörnyeteg Sebastian volt. Fogalma sem volt róla, hogy épp az előtt a nő előtt áll, akit annyira megvet. Mit tenne a büszke férfi, ha rájönne?

Értelmet nyert, miért várakozott a repülőtéren. Egyértelműen el akart hurcolni a templomba, hogy elvágjuk a szalagot. Nos, nem fogom hagyni, hogy nyilvánosan megalázzon. Még egyszer nem.

Szerencsére, végre megérkezett a csomagom.

– Elnézést a késésért, hölgyem – mondta a fiatalember, miközben oda gurította nekem.

Rá sem nézve Sebastianra, elindultam. Ez valószínűleg meglepte. – Szívesen beszélnék veled máskor. Elkérhetem az elérhetőségedet, ha nem bánod?

Egy pillanatig háttal álltam neki, és fontolgattam a szavaimat. Megfordultam, amikor megtaláltam a lehető legudvariasabb választ, amit csak adhattam: – Még ha a számom megadása lenne is az egyetlen esély, hogy megmentsem magam magától, akkor sem tenném meg. Alfa.

Amikor a szavaim tudatosultak benne, meglepetés táncolt a szemében, amit egy csipetnyi megbántottság követett.

Valami kivirágzott a mellkasomban. A büszkeség volt az.

Így hát elhúztam onnan a csomagomat, ott hagyva őt döbbenten állva.

****†****†

Arthurral pont a partira érkeztünk haza. A mostohaanyám születésnapi bulija volt.

Nem mintha szándékomban állt volna részt venni rajta – a Holdistennő mentsen –, egyszerűen csak egy véletlen folytán pont a legtökéletesebb időpontban érkeztem.

Nem voltam a partinak megfelelően felöltözve. Egy egyszerű farmert és inget viseltem, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Mégis, amikor beléptem a terembe, minden fej felém fordult.

Egy pillanatig kínosan éreztem magam. Ez az egész figyelem dolog még új volt számomra.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyi bókot kaphatok, amíg meg nem szabadultam a sebhelyemtől. Most már az emberek aligha tudtak úgy rám nézni, hogy ne mondják el, milyen gyönyörű vagyok.

A mostohanővérem, Penelope mosolyogva sétált oda hozzám. – Szia! Kicsit késve érkeztél a buliba. Hogy hívnak?

Tipikus Penelope. Kiskora óta mindig is a dögös lányokkal akart barátkozni. Engem annyira megvetett, mivel „szégyenfoltot” hoztam a nevére. Egy sebhelyes lány volt a nővére.

Öt évvel ezelőtt az arcomba vágta az ajtót, és a könyörgésem ellenére sem engedett be. Most meg olyan kedves volt.

– Nem a parti miatt vagyok itt – válaszoltam hidegen, majd elfordítottam a fejem, apámat keresve.

Egy sarokban találtam rá a mostohaanyámmal és néhány vendéggel. Miatta voltam itt. Tudnom kellett, mi az, ami ennyire sürgős, a Sebastiannal való kapcsolat megszakításán túl.

A tekintete rám szegeződött, gyanakodva figyelt. Felé indultam.

– Hé! Ki vagy te? – jött utánam Penelope, kissé sértődött hangon.

De ügyet sem vetettem rá, amíg apámhoz nem értem.

Apám egy jól ismert Alfa volt, ezért a partin is rengeteg méltóság vett részt. Bölcsen tettem, hogy meghajoltam előttük, amikor megálltam apám előtt.

– Ki vagy te? – kérdezte a mostohaanyám.

Egy félmosollyal álltam a tekintetét. – Ennyire más lennék, hogy meg sem ismertek? – Apámra néztem. – És te, apa? Túlontúl is más lettem?

Jól hallható zihálás hullámzott végig körülöttem. Penelope a szája elé kapta a kezét.

– Ez lehetetlen – motyogta a fejét rázva.

– Chloe? – Apám szeme tele volt döbbenettel és felismeréssel.

– Ki ez a szélhámos? – csattant fel a mostohaanyám. – Azt hiszed, nem tudjuk, hogy néz ki Chloe? Azt hiszed, bedőlünk ennek az átverésnek?

A tekintetemet apámra szegeztem. – Csak azért vagyok itt, mert azt mondtad, valami fontos dologról kell beszélned velem. Ha nem bánod, szeretném, ha ezt a beszélgetést most lefolytatnánk.

Apám a dolgozószobájába vezetett, magunk mögött hagyva a sok megdöbbent embert, akik egy szót sem bírtak kinyögni.

Nem tagadhatom, milyen jó érzés volt tudni, hogy én vagyok az oka annak, hogy elakadt a szavuk. Nem nevezhettek csúnyának. Ami azt illeti, többé soha senki sem fog csúnyának hívni.

– Mi történt veled, Chloe? A sebhelyedtől lehetetlen volt megszabadulni – kérdezte apám.

– Most nem akarok erről beszélni. *Vagy a szörnyű dolgokról, amik ez alatt az öt év alatt történtek.* Még mindig próbáltam elmenekülni előlük. – Csak mondd meg, miért volt szükséged rám itt.

– Igen, ez az. – Az arckifejezése elkomorult. – Fogalmad sincs, milyen boldog voltam, amikor évekig tartó keresés után megtaláltalak. Te egyszerűen... eltűntél. – Sóhajtott egyet. – Bajban vagyunk, Chloe. A falkánk hatalmas pácba került a Shadowfall falkával. Én... Elkövettem egy hibát, és rengeteg pénzt veszítettem – tényleg rengeteget –, így eladósodtam a Shadowfallnak.

Oké, nagyon nem tetszett, hogy hová vezet ez az egész.

A Shadowfall egy ősi, generációkra visszatekintő farkasfalka volt, amely arról volt híres, hogy csak a legerősebb Alfákat neveli ki. Azokat az Alfákat, akik mindig az első helyen álltak a hierarchiában. Amennyire csak lehetett, mindenki elkerülte őket, mivel úgy hírlett róluk, hogy kegyetlenek. Az ember semmilyen okból sem keveredett velük vitába.

– Ha ennek híre megy, végünk van. Visszaesnénk a ranglétrán, és mivel egy olyan falkáról van szó, amely hozzászokott a csúcshoz, hidd el nekem, ez nem lenne jó dolog a számunkra. De hajlandóak eltekinteni tőle.

Összeráncoltam a homlokom. Ennek semmi értelme nem volt. Éreztem, hogy közeleg egy hatalmas „De”.

– De szükségük van egy Lunára ebből a családból, csupán egy évre.