GENEVIEVE

Az ébresztőm vijjogott, felrázva abból a kényelmetlen pózból, amiben elaludtam. A nyakam fájt, a hátam tiltakozott, az agyam pedig már most pörgött.

Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem, és a repedezett plafont bámultam. Tényleg belementem ebbe?

A kérdés úgy ismétlődött a fejemben, mint egy beakadt lemez. Tényleg a helyes döntést hoztam?

Felnyögtem, és megdörzsöltem a szemem, miközben rávettem magam, hogy felüljek. Anya miatt csinálom. Bármit megtennék érte. Bármit.

Kivonszoltam magam az ágyból, és zombiként csináltam végig a reggeli rutinomat. Egy gyors zuhany, a hajam laza kontyba fogva, és minimális smink – épp csak annyi, hogy élőnek tűnjek. Belecsúsztam egy egyszerű fehér ingbe és egy hamuszürke szoknyába – egyike azon kevés normális ruháimnak, amiket megengedhettem magamnak, mióta a Sterling Holdingsnál dolgoztam. Nem volt elbűvölő, de tiszta volt és szalonképes.

Megnéztem az órát. Már csak öt percem maradt, ha időben be akartam érni. Remek.

Felkaptam egy müzliszeletet a szinte teljesen üres konyhapolcról, és az ajtóhoz siettem. De amikor kinyitottam, hirtelen megtorpantam. Valaki elállta az utamat.

Viktor.

„Vi… Viktor?” – dadogtam, miközben a szívem kihagyott egy dobbanást.

Az ajtófélfának dőlt, összefont karokkal, hideg tekintettel. Ő volt a tulajdonosa annak a kaszinónak, ahol apám, Donovan előszeretettel szerencsejátékozott, részegedett le, és temette a problémáit fehér porba. Nem ez lenne az első alkalom, hogy megjelenik nálunk adósságot behajtani. És a hideg mindig kirázott tőle. Ahogy rám nézett? A frász kerülgetett tőle.

„Hol van Donovan?” – morrantotta, borostás állát dörzsölgetve.

„Nem tudom” – válaszoltam gyorsan, egy kicsit hátralépve.

„Pénzzel tartozik nekem.”

Ez nem lehet igaz. Tegnap vitte el az összes megtakarításomat. Akkor mégis mi a pokolra költötte?

„Mint mondtam, nem tudom, hol van. Tegnap este kidobtam a részeg seggét.”

Viktor szeme kissé összeszűkült. „Tényleg?”

„Nézd, Viktor, mennem kell valahova, és már így is késésben vagyok.”

Lassan végigmért, felvonta a szemöldökét, majd olyan undorító módon nyalta meg a száját, hogy legszívesebben öklendeztem volna.

„Egy nap, Genevieve” – motyogta afféle figyelmeztetésként – vagy egy olyan ígéretként, amihez semmi közöm nem akart lenni –, mielőtt elsétált.

Becsaptam az ajtót és rázártam, a mellkasom hevesen emelkedett. Undorító féreg.

Amikor kiléptem az utcára, és elindultam a főút felé, egy autó száguldott el mellettem, és a pocsolyából tetőtől talpig lefröcskölt piszkos vízzel.

„Te rohadék!” – sikítottam, de a sofőr nem állt meg, és még csak vissza sem nézett.

Lenéztem az átázott ruháimra, és felnyögtem. Nem léphetek be a Sterling Holdingshoz így kinézve. De nem is volt mibe átöltöznöm, semmi tiszta ruhám nem volt. Ezen a héten még nem jutottam el odáig, hogy kimossam a szennyest.

Frusztráltan és csuromvizesen mentem vissza a lakásba, és felforgattam a szekrényemet. Végül találtam egy régi pulóvert hátulra bedugva. Fakó volt, egy kicsit kinyúlt, de száraz és meleg. Megteszi.

Mivel nem maradt időm a kesergésre, visszasiettem az utcára, és sikerült leintenem egy taxit. De a forgalom persze kész rémálom volt. Az autók csigaként vánszorogtak, a dudák pedig a végzet szimfóniájaként harsogtak.

Szinte mintha az univerzum minden akadályt az utamba akart volna gördíteni. Egy utolsó figyelmeztetés. Egy utolsó esély, hogy visszalépjek a szerződéstől, amit az ördöggel kötöttem.

De nem fogok. Nem tehetem. Ez anyáért van. Szüksége van rá, hogy ezt megtegyem.

Húsz percet késtem. Nem a legjobb benyomás az áleljegyzésed első napján.

A Sterling Holdings előcsarnoka félelmetes volt – márványpadlók, modern bútorok és makulátlan üvegfelületek mindenütt. A recepciós rám pillantott, és udvariasan elmosolyodott. Visszaerőltettem egy mosolyt, és a lifthez siettem.

A szívem egyre hevesebben vert, ahogy a lift egyre feljebb ért. Megigazítottam a pulóveremet, vettem egy mély lélegzetet, és kiléptem a legfelső emeleten.

A vezetői tárgyaló ajtaját már nyitva találtam.

Sebastian az asztal túlsó végén ült, és úgy kortyolgatta a kávéját, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Alistair az ablaknál állt, az öltönye tökéletesen rászabva, karba tett kézzel, hatalmat és jeget árasztva magából.

Megfordult, amikor beléptem. A tekintetünk találkozott.

Rám nézett, de úgy igazán, és a másodperc töredékéig valami megváltozott az arckifejezésében, mielőtt újra a szokásos hűvös távolságtartás maszkja mögé rejtőzött volna.

„Elkésett” – mondta halkan és kimérten.

Lenyeltem a gombócot a torkomban. „A forgalom.”

Sebastian felvonta a szemöldökét. „Vagy inába szállt a bátorsága?”

„Egyik sem” – feleltem, próbálva stabilan tartani a hangomat. „Azt mondtam, hogy megcsinálom, és úgy is gondoltam.”

Alistair lassan felém sétált, csökkentve a távolságot, amíg már csak centikre állt tőlem. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy felnézzek rá. A kölnije illatától görcsbe rándult a gyomrom. Igazságtalanság volt, hogy egy ennyire bosszantó férfi ilyen jó illatú.

Nem szólalt meg. Csak bámult.

„Ma felvázoljuk a feltételeket” – szólalt meg végül. „A hét végére hozzám költözik. A látszat fontos, és ha bárki meggyanúsítja, hogy ez az egész csak színjáték, mindketten veszítünk.”

Sebastian hátradőlt, láthatóan jól szórakozva. „Már most annyira romantikus.”

Alistair rá sem hederített. „Fektetünk le néhány alapszabályt. Eljön velem vacsorákra, rendezvényekre, és mindenhova, ahova szükséges. A médiát én kezelem. Maga csak mosolyog, és úgy tesz, mintha reménytelenül belém lenne esve. Gondolja, hogy meg tudja oldani?”

Megemeltem az államat. „Nekem is van beleszólásom a szabályokba?”

Az ajka enyhén felfelé görbült, ami nem volt egészen mosoly, inkább valami vigyorféle. „Majd meglátjuk.”

Sebastian felállt és összecsapta a tenyerét. „Nos, ez szórakoztató lesz. Kezdhetjük, gerlicéim?”

A szívem dübörgött a mellkasomban, miközben helyet foglaltam Alistairrel szemben.

Tényleg megteszem. A felesége leszek három évre.

Mindent az anyámért.

És talán, de csak talán, valami másért is, amit még magamnak sem vallottam be teljesen.