GENEVIEVE

„Tehát szombaton bejelentitek az eljegyzéseteket – mondta Sebastian, szokásos játékosságának nyoma sem volt. – Addig szerez neked egy gyűrűt, két hét múlva pedig összeházasodtok. – Tekintete ide-oda járt köztünk. – Így megfelel?”

Haboztam, majd végül bólintottam. Mr. Folyton-Bosszús ezzel szemben továbbra is úgy meredt rám, mintha én lennék minden problémájának okozója.

„Akkor rendben – folytatta Sebastian. – Vasárnap beköltözöl hozzá. Csomagolj össze.”

Meg mertem volna esküdni, hogy Alistair összerezzent a holmim említésére.

„Várj... hogy érted azt, hogy összeköltözünk?” Erre a részre nem is gondoltam, amikor belementem a dologba.

Sebastian felvonta a szemöldökét. „Nos, minden házaspár együtt él, nemde?” Mr. Sterling úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna. Úgy tűnik, ő sem gondolt erre a részre.

„Én, ööö, erre nem is gondoltam” – motyogtam, amire Sebastian felkuncogott.

„Ahogy mondtam, három évig lesztek házasok. Ez idő alatt nem lehetsz kapcsolatban senki mással.” Egy szerződést tolt felém. „Olvasd át alaposan. Minden szerepel benne, amit elvárunk tőled. Ha bármilyen feltételed van, szólj.”

Mr. Sterlingre nézett – aki végig csendben volt –, majd vissza rám. „Egymillió dollárt kapsz a szerződés aláírásakor, és újabb egymilliót, amikor letelik a három év.”

A szemem elkerekedett. Ez több volt, mint az eredeti ajánlat.

„Ez...” Keresgéltem a szavakat. Mindkét férfi engem nézett, várakozva.

„Túl kevés?” – szólalt meg Alistair először azóta, hogy beszélgetni kezdtünk. A férfi lehetett az ördög jobbkeze – vagy még annál is rosszabb –, de nem tagadhattam le nyers férfiasságát. Legalább száznyolcvannyolc centi magas volt, dús fekete hajjal, mogyoróbarna szemekkel, egyenes, de enyhén görbülő orral – mintha egyszer már eltört volna –, borotvaéles állkapoccsal és telt, csókolnivaló ajkakkal. Kár, hogy egy ilyen külsejű férfinak egy veszett farkas személyisége jutott. Bár furcsa módon úgy tűnt, a harapásai nagy részét csakis nekem tartogatta.

„Genevieve.” Sebastian hangja rántott ki a kábulatomból. Pont előttük bambultam el – de kínos.

„Igen. Úgy értem, ez elég. Több mint elég” – mondtam gyorsan.

Alistair szája enyhén elhúzódott.

„Jó. Péntekig van időd átnézni és aláírni.” Sebastian átnyújtotta a mappát. Átvettem, és felálltam, hogy induljak.

„És Genevieve?” Sebastian hátradőlt a székében.

„Erről senkinek sem szólhatsz egy szót sem. Ha megteszed, az egyezség ugrott.”

„Természetesen” – mondtam, majd kimentem az irodából.

Az asztalomhoz visszaérve kinyitottam a szerződést, és átfutottam a feltételeket:

Három évig együtt kell élnünk.

Ezt nem gondoltam végig. Nem lehet olyan vészes... ugye? Kit áltatok? Utál engem. Talán ha nem állok az útjába, ő is békén hagy.

Nyilvánosan gyengédséget kell mutatnunk egymás iránt.

Rám sem bír nézni anélkül, hogy el ne húzná a száját. Kíváncsi vagyok, ezt hogy fogja megjátszani.

Semmilyen más párkapcsolat vagy partner a házasságunk időtartama alatt.

Ez nem probléma. Évek óta egyedülálló vagyok.

Senki sem tudhat a szerződésről.

Ki kell találnom egy mesét a barátaimnak. Anyámnak amúgy sem akartam elmondani.

Minden költségemet fedezik a házasság alatt, a kétmillió dolláros egyezségen felül.

Többé nem dolgozhatok sem a személyi asszisztenseként, sem máshol.

Hála Istennek. Egy másodpercig sem fog hiányozni.

Bármely feltétel megszegése ötmillió dolláromba kerülne.

A szerződés idő előtti felbontása? Újabb ötmillió.

Ha ezt egyszer aláírom, nincs menekvés. Erről gondoskodott.

Voltak még feltételek, de azokat majd később nézem át. Egyelőre még mindig a személyi asszisztense voltam.

Ma kedd van. Péntekig van időm dönteni.

Van egyáltalán min dönteni? Az életem meg fog változni – anyámé is. Végre magunk mögött hagyhatjuk azt a rohadó lakást.

És mindegy, ki mit mond – főleg ő –, Donovant nem viszem magammal.

Nem azután, amit tett. Még Anya sem tudja megváltoztatni a döntésemet.

Majd elmondom neki. Miután felépült.