Mindketten aggódónak tűnnek. Valami riasztót csináltam? Csak veszekedtek, vagy ezt is csak beképzeltem, min veszekedtek, miért nem emlékszem már? A megszokott formájukat hozzák. Csak állok ott, ugyanolyan összezavarodottan, mint ők. Julian töri meg a csendet. A hangja kiszakít a saját fejemből.

"Seraphina... Seraphina, mi a baj? Megsérültél?" Úgy tűnik, egy pillanatra finoman beleszimatol a levegőbe. Megdöntöm a fejemet, és figyelem őket. Egymásra néznek. A szoba torzulni és forogni kezd, látom, ahogy Julian ellöki Sebastiant és felém nyúl. Az izmaim olyan nehéznek tűnnek. Ó, ne, tudom, mi ez, pánikrohamom van. A francba. Próbálok lélegezni, de a testem feladja a működést, és nem kapok levegőt. A következő dolog, amit látok, a sötétség.

Magamhoz térve... Kábultan feltámaszkodom a könyökömre, de Sebastian a vállamra tett kezével visszanyom. "Hóha, feküdj csak vissza egy kicsit." Értetlenül bámulok. A barna bőrkanapén fekszem Julian irodájában. Látom, ahogy az íróasztala szélén ül, karjait a mellkasán összefonva, amitől még félelmetesebbnek tűnik, mint máskor. Aggodalom tükröződik az arcán, ahogy visszanéz rám. Sebastian eközben mellettem ül azon a kanapén, ahol fekszem, és a lábamat dörzsöli. A francba, valami kínosat csináltam, tudom.

"Mi történt?" – kérdezem teljesen összezavarodva; próbálok visszaemlékezni az utolsó dologra, amire emlékszem. De csak az rémlik, hogy hallgatóztam egy Julian és Sebastian közötti beszélgetésen, amiben... Aztán nem kaptam levegőt, és utána sötétség.

"Elájultál, csak feküdj egy kicsit, és itt van, igyál" – mondja Julian, és egy pohár vízzel a kezében visszasétál. Felülök, és nekitámaszkodom a karfának. Kinyújtom a kezem, és megmarkolom a jéghideg vizespoharat, az ujjbegyeim Julianhez érnek. Úgy rántja el a kezét, mintha megégettem volna, mielőtt visszamegy az íróasztalához.

Néhány perccel később kopogás hallatszik az ajtón. Julian bekiált, hogy jöjjön be, és egy hosszú lábú szőke nő lép be az irodába, néhány hungarocell ételes dobozzal a kezében. Kínai étel illata van. A szőke nő körbenéz a szobában, bizonytalanul, mit is tegyen. Világoskék szemeivel eszeveszetten ugrál mindhármunkon, amíg meg nem látja Sebastiant, és ekkor megfagy.

Hihetetlenül vonzó volt; fehér öltönynadrágot és blézert viselt egy fekete ujjatlan felsővel.

"Csak tedd az asztalra, Genevieve" – szólalt meg halkan Sebastian. Genevieve egy kicsit összerezzen, de engedelmeskedik, mielőtt gyorsan kirohan a szobából, amely hihetetlenül feszültté vált. Minek voltam épp tanúja? Miért tűnt ennyire rémültnek? És ami még fontosabb, mennyi ideje voltam kiütve? Az ajtó felett lógó órára nézve észreveszem az időt. Délután 3:15... a szemeim kidüllednek. Órákig voltam ájult. Talpra ugorva gyorsan az ajtó felé veszem az irányt. A francba, délután 4-re elő kellett volna készítenem a fúziós aktákat. Épp ahogy kinyitom az ajtót, egy kéz becsapja, a zár a helyére kattan. Érzem, ahogy a forróság a hátamba szivárog. Ösztönösen megfagyok a hirtelen durvaságtól, ahogy az ajtót az arcomba csapják.

"Ülj vissza, Seraphina." A hangja ellentmondást nem tűrő volt. Hideg borzongás futott végig a gerincemen, ahogy forró lehelete a tarkómat csiklandozta.

"El kell hoznom a fúziós dokumentumokat a megbeszélésére" – próbáltam visszavágni. A hangom remegve tört elő, hallottam a félelmet a saját hangomban. De miért féltem hirtelen a főnökömtől?

Fölém hajolva a mellkasa a hátamnak nyomódott. A fejét a fülemhez hajtva azt suttogta: "Azt mondtam, ülj vissza." Visszafordultam a szoba felé, és csak Julian kemény tekintetével találtam szembe magam, amint lenéz rám. Összementem a pillantásától, és egy lépést hátráltam, az ajtónak ütközve, és hirtelen rendkívül kicsinek éreztem magam mellette. Kit áltatok? Amúgy is alacsony voltam mellette, de most egészen aprónak és gyengének éreztem magam.

A szemei megenyhültek, amikor találkoztak az enyéimmel. "Elnézést, nem akartalak megijeszteni" – mondta gyengéden. Felnyúlva visszatűrt egy kósza hajtincset a fülem mögé, mielőtt hátralépett, és intett, hogy üljek vissza Sebastian mellé. Gyorsan engedelmeskedtem.

Sebastian finoman megfogta a térdemet, mielőtt elengedte volna.

"Ne törődj vele, egy kicsit feszült. A megbeszélést is lemondtuk. Csak holnap reggel lesz" – nyugtatott meg Sebastian. Megértően bólintottam, de az egyetlen dolog, amit tenni akartam, hogy kijussak ebből a szobából. Nem tudom elhinni, hogy egész nap a főnököm kanapéján aludtam. Milyen kínos. Istenem, remélem nem beszéltem álmomban, vagy nem pukiztam. Úristen, mi van, ha igen? Hirtelen azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, és elnyelne.

"Tessék!" – mondta Julian, és elém ejtette a hungarocell ételes dobozt, mielőtt egy másikat Sebastian elé tett volna. Épp mondani akartam nekik, hogy jól vagyok, de Julian halálos pillantása belém fojtotta a szót.

"Ez nem kívánságműsor volt, Seraphina... Egyél." Minden egyes szava telve volt tekintéllyel, de úgy is hangzott, mintha kihívna, merjek csak ellenszegülni neki.

Úgy tettem, ahogy mondta. Esküdni mernék rá, hogy láttam Juliant vigyorogni azon, hogy úgy engedelmeskedem a parancsainak, mint egy gyerek. Lehetne ez még ennél is kínosabb és kellemetlenebb? De az étel jó volt, én pedig éhen haltam. Talán ezért ájultam el, a lebukott hallgatózás és a hónapokig tartó rendes étkezés hiánya között, talán csak túlhajszoltam magam.

Amikor befejeztem a sült rizs és a satay csirke elfogyasztását, csendben ültem, arra várva, hogy elbocsássanak az irodájából, de ez nem történt meg. Ehelyett Sebastian összeszedte az üres ételes dobozokat, és kidobta őket. Julian odasétált az ablak melletti szekrényhez, előhúzott három poharat, és töltött bele valami barna folyadékot, ami a whiskyre hasonlított. Megfordulva átnyújtott nekem egyet. Sebastian odasétált, felvette a sajátját, és egy hajtásra lehúzta. Néztem, ahogy Sebastian csendben elhagyja a szobát, kettesben hagyva Juliannel. Hirtelen azt kívántam, bárcsak visszajönne, és megfordulva az ajtót bámultam. A tenyerem izzadni kezdett.

Julian kevésbé tűnt megfélemlítőnek, amíg Sebastian is a szobában volt. Megfordulva, hogy szembenézzek a szobával, és megigazítva az ülőhelyzetemet a kanapén, észrevettem, hogy Julian a pohara felett engem figyel. A poharammal babráltam az ujjaim között. Az italát az ajkához emelve minden cseppjét lehúzta. Megszagoltam az italomat, mielőtt felhúztam volna az orrom, édesebb illata volt, mint a vodkának. Semmi sem volt olyan maró, mint a vodka vagy a tequila. A poharat az ajkamhoz emelve egy hajtásra lehúztam. Édes és lágy íze volt. Égetett egy kicsit, de nem úgy, mint némelyik italosüveg, amit a csomagtartómban tároltam, különösen az olcsóbbak, amiket anya szeretett inni.

Felállva épp le akartam tenni a poharat, amikor Julian kikapta a kezemből, újratöltötte, majd visszaadta. Felvontam rá a szemöldökömet, de elfogadtam a poharat. Sebastian visszatért, a zár halkan kattant mögötte.

A kezében néhány doboznyi papírmunkát szorongatott. "Könyvvizsgálat lesz nálunk, úgyhogy mindezeket az aktákat szét kell válogatni, és minden szerződést dátum szerint sorba kell rendezni. Helyezkedj el kényelmesen, hosszú éjszaka lesz" – mondta Julian érthetően. A négy dobozra néztem, amit Sebastian behozott, tudva, hogy ez még a fele sincs az egésznek. Lehúzva a pohár whiskyt, leültem a padlóra, és elkezdtem kihúzgálni az aktákat a dobozokból.

Az éjszaka közepén valaki még több ételt rendelt, és kávét is hozott fel nekünk. Nem vagyok benne biztos, mikor volt idejük rendelni bármit is, mivel egyszer sem láttam őket a telefonjukhoz nyúlni, hogy rendeljenek valamit, de örültem neki. Bőven belenyúltunk az éjszakába, és kimerült voltam. Amikor eljött az idő, hogy 9-kor bezárják az épületet, Julian felnézett a biztonsági őrre, aki belépett az irodába, hogy tudassa velünk, mindjárt zár.

"Ti menjetek csak. Nincs már sok hátra, én befejezem és hamarosan indulok." Julian és Sebastian bizonytalannak tűntek, de végül beleegyeztek, hogy elmennek. Adtak egy kulcscsomót, hogy kijussak az épületből, valamint a biztonsági kódot, hogy be tudjam kapcsolni a riasztót kifelé menet.

Amikor befejeztem az utolsó dobozt, szépen egymásra pakoltam őket, mielőtt megnéztem volna az időt; hajnali 2 óra volt. Már csak 3 akta volt kint. Kényelembe helyezve magam a kanapén, magam elé húztam őket. A szemeim kezdtek fájni, és a szavak kezdtek összefolyni. Az ujjaim elzsibbadtak a lapok bújásától.......