(Seraphina szemszöge)

Alig vagyok 14 éves, így nem sok temetésen voltam még. Nem ismertem az ezzel járó összes rítust, és nem tudtam, mennyi ideig tart mindegyiken végigmenni.

A temetés délután 2:00-kor kezdődött, így arra számítottam, hogy a szertartás és a rítusok még sötétedés előtt befejeződnek, vagy legalábbis nagyrészt véget érnek. Csak akkor jöttem rá a tévedésemre, amikor már túl késő volt, miután az édesanyám mellett foglaltam helyet az egész amfiteátrum egyik legszembetűnőbb pontján. Ha tudtam volna, mi minden vár ránk, megpróbáltam volna hátul vagy az egyik oldalon helyet találni. Ezzel valószínűleg feldühítettem volna a szüleimet, de nem annyira, mintha azzal a könyörgéssel állok elő, hogy Gwendolyn végső rítusainak kellős közepén távozhassak.

Soha korábban nem láttam még ennyi negatív érzelmet a szüleimen. Megfájdult a szívem, ahogy néztem, amint egymásba kapaszkodva sírnak. Talán nem abban a fényben láttam Gwendolynt, ahogy ők, de szerettem őt. És ami a legfontosabb, szerettem és most is szeretem őket. Bármit megtennék, hogy elmúljon a szüleim fájdalma.

A dolog jó oldala, hogy talán jó figyelemelterelés volt, hogy felbosszantottam őket. A szomorúság helyett érezhettek haragot.

Nem mintha lett volna választásom. Minél sötétebb lett, a testem annál jobban fájt és sajgott. Lázasnak és szédülősnek éreztem magam, és hiába tettem meg mindent, hogy kényelmesen elhelyezkedjek a székemben, a barátaim elmondásaiból és abból, amit láttam, tudtam, hogy percekre vagyok attól, hogy jelenetet rendezzek. El kellett tűnnöm onnan, méghozzá gyorsan.

Minden reményem elszállt, hogy bárki is ott legyen velem, amikor átalakulok. Tudtam, hogy ebben magamra maradtam.

Ahogy felálltam, dühös tekinteteket éreztem magamon. Nem tudtam megállni, hogy hátra ne forduljak, hogy lássam, ki mered rám. Nem meglepő módon a jövőbeli alfa, Sebastian volt az. Rövid időre összekapcsolódott a tekintetünk, majd elsietettem.

Nem ma volt az első alkalom, hogy rajtakaptam Sebastiant, amint engem néz, de most először láttam ilyen dühöt és neheztelést a pillantásában. Fogalmam sem volt, miről szól ez, de azt mondtam magamnak, hogy valószínűleg csak így választotta meg Sebastian a gyászolás módját.

Kifelé menet ügyetlenül fellökve néhány virágdíszt, végül kijutottam a helyszínről. A közeli erdő felé siettem. Először abba az irányba indultam, amerre Gwendolynnel mentem tegnap este, de gyorsan rájöttem, hogy ez rossz ötlet. Úgy döntöttem, hogy az ellenkező irányba indulok, egy vízesés felé.

Még mindig nem tudom, miért ragaszkodott Gwendolyn annyira ahhoz, hogy tegnap este az erdőben találkozzunk. Mielőtt lement volna filmet nézni Sebastiannal, elmondta, hogy éjfélkor valami különlegeset akar mutatni nekem. Próbáltam mondani neki, hogy nem akarok ilyen későn találkozni vele, mert spórolnom kell az energiámmal az első átalakulásomra, de makacs volt... és én túlságosan is jól tudtam, mi történik, ha Gwendolyn makacskodik, vagy úgy érzi, kihívás elé állítják. Ráadásul naivan azt hittem, van rá esély, hogy Gwendolyn adni akar egy ajándékot, vagy kivételesen valami kedveset akar tenni értem.

Egy újabb fájdalomnyilallás elterelte a figyelmemet arról, hogy tovább gondolkodjak a tegnap estéről, és a földre rogytam.

Hirtelen egy hangot hallottam a fejemben. "Menj tovább, Seraphina! Menj tovább! Juss el a vízesésig!"

Nem tudtam biztosan, kihez tartozik a hang, de tudtam, hogy hallgatnom kell rá. Küszködve talpra álltam... de csak azért, hogy ismét a földre essek, amikor egy újabb fájdalomhullám csapott le rám. Minden porcikám fel akarta adni, és azért imádkozott, hogy csatlakozhassak Gwendolynhez, bárhol is legyen. A hang azonban újra megszólalt.

"Seraphina, átsegítelek ezen, de mozognod kell. Kérlek. Ha kell, mássz, de el kell jutnod a vízesésig!"

Lassan négykézlábra álltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, a vízesés felé másztam az erdőn keresztül. A kezeim és a lábaim horzsolásosak lettek, de a karcolások semmik voltak ahhoz a fájdalomhoz képest, amit akkor éreztem, amikor a testem felkészült az első átalakulásra.

Legalább 10 percbe telhetett – bár a fejemben inkább pár órának tűnt –, de végre elértem a vízesést. Amint odaértem, összeestem. A fájdalom továbbra is hatalmas hullámokban tört rám, és néhányszor már biztos voltam benne, hogy megáll a légzésem.

"Tarts ki, Seraphina! Minden rendben lesz. Tisztítsd ki az elmédet, és csak arra koncentrálj, hogy elengedd magad."

A fájdalom túlságosan fájt ahhoz, hogy küzdjek vagy kérdezősködjek, ezért behunytam a szemem, és tettem, amit mondtak. Hallottam és éreztem a csontjaim törésének hangját, és úgy éreztem, mintha a testem lényegében magába roskadna.

Végül, újabb percek elteltével – amelyek ismét lassított felvételként tűntek elszállni – a fájdalom hirtelen megszűnt.

"Szép munka, Seraphina. Jól csináltad" – mondta a hang.

A fájdalom elmúlt, így végre feltehettem a kérdéseimet. "Ki... ki vagy te?" – kérdeztem.

"A farkasod vagyok, te butus. A nevem Nyx. Készen állsz arra, hogy meglásd, hogy nézek ki?"

"I-igen."

"Jó. Most nyisd ki a szemed!"

Kinyitottam a szemem, és azonnal észrevettem, hogy már nem vagyok ember. A lábaim és a kezeim mancsok voltak. Aztán belenéztem a vízbe, ami a vízesés szélénél gyűlt össze, és megláttam a tükörképemet... vagyis inkább Nyx tükörképét. A szívem megállt.

Sokféle farkas létezik – alfa farkasok; béta farkasok; gamma farkasok; harcos farkasok; ezüst farkasok; fehér farkasok; vörös farkasok; omega farkasok. És még ezeken a kategóriákon belül is változó a méretük, a színük és a mintázatuk. Az iskolában tanulunk a farkasok típusairól.

A "számíts a váratlanra" kifejezést gyakran mondogatták az első átalakulással kapcsolatban, de a valóságban a farkasod általában a vérvonaladat követi: az alfa farkasok gyermekei általában alfa farkasok lesznek; a béta farkasok gyermekei általában béta farkasok; és így tovább. Jellemzően a nagy izgalom – különösen a magas rangú farkasok gyermekeinél – az új farkas méretére, színére és személyiségére összpontosul.

A medence tükörképéből egy olyan típusú farkas nézett vissza rám, amilyet még sosem láttam, és amiről nem is tanultam az iskolában. Nyx bundája gyönyörű kékes-ezüst színű volt, és szinte ragyogott. A fara jobb oldalán egy nagy, fekete félhold szimbólum volt, és ennek a szimbólumnak a fekete színe megegyezett a koromfekete mancsaival és fekete farkával. Ráadásul észrevettem, hogy Nyx hatalmas. Bár nehéz volt megmondani, de úgy tűnt számomra, hogy Nyx legalább akkora, mint néhány alfa farkas.

"Milyen típusú farkasok vagyunk, Nyx?"

"Egy különleges típus. Ahogy telik az idő, többet is meg fogsz tudni, de tudd, hogy a Holdistennő megáldott téged és engem, Seraphina."

Nem szóltam semmit; nem tudtam biztosan, mit is mondhatnék.

Nyx és én még egy darabig a vízesésnél ültünk, amíg eszembe nem jutott Gwendolyn temetése. "Vissza kell mennünk!" – mondtam pánikba esve Nyxnek.

Nyx végigvezetett azon, hogyan változzunk vissza emberi alakba, én pedig kétségbeesetten kutattam ruhák után a közeli fák között. Találtam egy férfi pólót és egy rövidnadrágot. Mindkettő túlságosan nagy volt az apró termetemhez, így végül úgy döntöttem, hogy csak a pólót veszem fel.

Felvettem a szemüvegemet is a földről, és feltettem; hál' istennek nem tört össze az átalakulás alatt. Most, hogy megvolt Nyx, többé nem lesz szükségem a szemüvegre, mert meg fogja gyógyítani a szememet. Nyx azonban figyelmeztetett, hogy – egyelőre – a legjobb, ha továbbra is hordom a szemüveget, és hagyom, hogy a falka abban a hitben éljen, hogy még nincs meg a farkasom. Különösnek tartottam, amit mondott, de nem volt okom arra, hogy ne bízzam benne.

Visszasiettem a falkaházba, és beléptem a béta lakosztályba abban a reményben, hogy gyorsan átöltözhetek, és újra csatlakozhatok a gyászoló tömeghez.

Sajnos, amint beléptem a lakosztályba, anyám dühös, vádló tekintetével találtam magam szembe.

"HOL VOLTÁL? HOGY MERÉSZELSZ JELENETET RENDEZNI A NŐVÉRED TEMETÉSÉN! NINCS BENNED SZÉGYENÉRZET? ANNYIRA ÖNZŐ ÉS ÉNKÖZPONTÚ VAGY, HOGY SENKI MÁSRA NEM TUDSZ GONDOLNI, CSAK MAGADRA?"

Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna?

Anyám ekkor olyat tett, amit az elmúlt 14 évem alatt még soha. Felképelt. Erősen. És az ütlegelés innen csak folytatódott.