(Seraphina szemszöge)

Este kilenc körül érek vissza a falkához, Gwendolyn halálának hatodik évfordulója előtti éjszakán. Amikor a határkapuhoz hajtok, arra utasítanak, hogy parkoljak le és szálljak ki a járművemből.

A határkapunál szolgálatot teljesítő három férfi őr – Caspian, Jasper és Asher – a nevemet kérdezi, amitől a szememet forgatom. Mindhármukkal egy iskolába jártam. Asher mellett ültem minden matematikaórán hetediktől tizedik osztályig. Caspian és én laborpartnerek voltunk természettudományon tizedikben. Jasper régi barátnője és most már társa, Lysandra pedig az egyik nagyon jó barátnőm volt, mielőtt mindez történt.

Elismerem, hogy máshogy festek, mint egykor, de ANNYIRA azért nem változtam meg. A tinédzserkori pattanásaim eltűntek; egy kicsit magasabb és karcsúbb vagyok; a hajam megnőtt; végre lettek melleim; és már nem bajlódom a szemüvegemmel. (Miután már nem éltünk folyamatosan ebben a falkában, Nyx egy kicsit lazábban kezdte kezelni ezt a bizonyos óvintézkedést. Viszont itt a környéken még mindig nem engedi, hogy alakot váltsak.)

A szemüveget leszámítva a külsőmön esett változások többsége fokozatosan, az idő múlásával következett be. Ha valaki nem ismer meg, az csak azért van, mert nagyon régen néztek már rám igazán.

Bár nem is tudom, min csodálkozom. Hacsak nem azért, hogy gúnyoljanak vagy zaklassanak, a falkában a legtöbben nem is vették a fáradságot, hogy sok figyelmet fordítsanak rám Gwendolyn halála óta.

Bizonyos szempontból azt hiszem, hálásnak kellene lennem, hogy a három őr nem ismer fel. Az iskolás évek alatt ez a három fiú volt a legnagyobb zaklatóm. Biztos vagyok benne, hogy – a falka sok más tagjához hasonlóan – ők is azt hitték: ha rosszul bánnak velem, azzal bevágódhatnak a leendő alfájuknál.

Egy röpke pillanatra – ahogy eszembe jut néhány elszenvedett sérelem – elgondolkodom rajta, hogy kihasználom a tudatlanságukat, és egy hamis nevet adok meg. Határozottan megkönnyítené az életemet.

Sajnos, függetlenül attól, hogy miket beszélnek rólam, nem vagyok hazug. Mély levegőt véve őszintén válaszolok: – Seraphina Vance.

– Seraphina Vance? Nem így hívják a Béta kölykét? – kérdezi Caspian.

Nyitom a számat, hogy válaszoljak, de megálljt parancsolok magamnak, amikor rájövök, hogy Caspian nem hozzám beszél; Asherhöz intézte a szavait.

– Azt hiszem. De ő egyértelműen nem az. Jobb, ha elkérjük a papírjait – válaszolja Asher.

– Igen, egyáltalán nem hasonlít a Béta lányára. Úgy hallottam, a Holdistennő elvette a farkasát, és szörnyű kinézettel átkozta meg büntetésből, amiért megölte Luna Gwendolynt. Amikor legutóbb láttam, hatalmas kráterek voltak az arcán – teszi hozzá Jasper.

Caspian felnevet. – Biztos vagy benne, hogy kráterek voltak? Lehet, hogy csak spagettiszósz volt.

Mindhárman röhögni kezdenek, de én két okból is összerezzenek.

Először is, egy kilencedikes korunkban történt incidensre céloznak, amikor Jasper az iskolai menzán az egész ebédemet a fejemre borította. Jól emlékszem arra az esetre, nemcsak a nyilvános megaláztatás miatt, hanem azért is, mert nem maradt pénzem, hogy új ebédet vegyek, és emiatt negyvennyolc órán keresztül nem ettem semmit.

Másodszor, Jasper az imént „Luna Gwendolynnak” szólította a nővéremet. A falkatagok most már így hívják? Megértem, hogy a falka szerette a nővéremet, de néha azon tűnődöm, vajon ez az egész rohadt falka elvesztette-e az eszét. Talán elfelejtették, hogy Gwendolyn és Sebastian valójában sosem erősítették meg, hogy társak lennének? És hogy Gwendolynt sosem iktatták be Lunaként? Úgy tűnik, minden eltelt évvel egyre nagyobbra nő a Gwendolyn köré font szentéletű glória. Talán jövőre a falkatagok már azt is elhiszik, hogy Gwendolyn fedezte fel az emberek rákbetegségének ellenszerét.

Öhh. Tudom, hogy keserűnek hangzom. Annak is érzem magam.

Caspian visszafordul hozzám. – A papírjait, kérem. – Átnyújtom neki a jogosítványomat.

Kíváncsian rápillant, majd megmutatja Jaspernek és Ashernek. – Farkas uraim, úgy fest, személyazonosság-lopással állunk szemben. Azt hiszem, a csinos hölgy egy hamis igazolványt nyújtott át nekem. Ráadásul nem is jó hamisítvány; egyáltalán nem hasonlít az igazolványképére.

Ó, jó Istennő. Komolyan mondja? A jogosítványképem alig egy éve készült, és nagyon is engem ábrázol. Ez kezd nevetségessé válni.

– A világ összes ellopható személyazonossága közül miért akarná bárki is SERAPHINA VANCE-NEK kiadni magát? – kérdezi Asher.

Jasper végigmér. – Kislány, te biztos nem vagy idevalósi, mert aki errefelé ötven mérföldes körzetben élt, az tudja, hogy Seraphina Vance az UTOLSÓ nőstény farkas, akinek az ember ki akarja adni magát. Igazából ő még csak nem is farkas.

– Csak hívják Reginald Bétát, kérem – szólalok meg bosszús hangon.

– Biztos benne, hogy ez jó ötlet, csinos hölgy?

Caspian megdörzsöli az állát, és ismét nevetni kezd. – Végül is, talán nem is olyan őrült ötlet Seraphina Vance-nek kiadni magad. Egyáltalán nem hibáztatnám Reginald Bétát, ha ezt jó alkalomnak tekintené arra, hogy feljavítsa a minőséget a saját selejtes ivadéka után.

A másik kettő is csatlakozik Caspian nevetéséhez. Újra. Tényleg nincs jobb dolga ezeknek a hímeknek? A közös röhögésük kezd igazán irritálni. Kezdem azt hinni, hogy véletlenül egy hiénafalkához jöttem, nem pedig vérfarkasokhoz.

– Emlékeztek, amikor Sullivan rávette Seraphinát, hogy egye meg a…

– Hívják. Reginald. Bétát. Kérem. – vágok közbe; ezúttal jóval erőteljesebben, mert Nyx is hozzáadott egy keveset az aurájából. Pontosan tudjuk, hogy Asher melyik történetet akarja elmesélni, és ez egy olyan emlék, amit egyikünk sem akar felidézni.

– Jól van, de a te bajod lesz – enged Caspian.

Tíz kényelmetlen perccel később végignézem, ahogy az apám lefékez az autójával, és az ellenőrzőponton lévő épület felé indul.