– Táncolj velem! – dorombolja egy mély hang a fülembe. Hátrapillantok, és meglátom a srácot, aki a VIP-részlegről figyelt engem. Istenem, közelről még gyönyörűbb; a szeme annyira zöld, okos és kíváncsi, úgy csillog, mint két smaragd, mint az erdő minden árnyalata. A ragyogásuk a nyarat juttatja eszembe. Felé fordulok, és nyújtogatom a nyakam, hogy felnézzek rá. Magas, jóval száznyolcvan centi felett lehet, világosbarna haja oldalt rövidre nyírt, felül hosszabb, tökéletesen belőve. Viszket az ujjam, hogy kinyújtsam a kezem és megérintsem, vajon olyan puha-e, mint amilyennek tűnik. Vonásai erősek, markánsak és rendkívül férfiasak.

– Ez egy követelés volt, vagy egy kérés? – válaszolom, és összehúzott szemmel nézek rá.

Puha, telt ajka félmosolyra húzódik.

Lassan megnyalja az ajkát. – Amelyikkel rá tudlak venni, hogy táncolj velem – mondja lassan, magabiztosan. Valaki megpróbál elmenni mellette, így egy lépéssel közelebb lép hozzám.

Felemelem a tekintetem, és rámosolygok a jóképű idegenre, akinek erős karjai a derekam köré fonódnak, és magához húz. Együtt ringatózunk a zenére. A mozdulatai igazodnak az enyémhez, és simán mozgunk együtt. Tud táncolni. Ez tetszik. Lehajtja a fejét, és az ajka a fülem kagylóját súrolja, miközben halkan beszél; szemmel láthatóan megborzongok a hangja csibészes tónusától.

– Hogy hívnak, édesem?

– Seraphina. És téged? – kérdezem, és megesküdnék rá, hogy a meglepetés árnyéka suhan át a jóképű arcán, mielőtt szexin elvigyorodik, és két mély gödröcske jelenik meg az arcán, amitől majdnem elájulok.

Gödröcskéi vannak! Kettő is!

– Declan. – Felmosolyogok rá, ő pedig végighúzza a nyelvét az alsó ajkán, és kissé hunyorítva végigméri az arcomat. Egy darabig forrón táncolunk együtt. Egymáshoz dörzsölődünk, a kezeink felfedezőútra indulnak. A forróság hatalmas köztünk; ahogy a keze végigvándorol a testemen, szorít, simogat. Minden más eltűnik, mintha csak ketten lennénk. A szeme meredten az enyémbe fúródik.

– Éhes vagy?

Nevetve bólintok. – Farkaséhes. – Elmosolyodik, félresöpör egy tincset, ami az izzadt arcomra tapadt, és finoman a fülem mögé tűri.

– Mit szólnál, ha elmennénk valahova, és ennénk valamit? – Gondolkodás nélkül bólintok, ő pedig elvigyorodik; nagyobb kezébe fogja az enyémet, és átvonszol az emberektömegen. Kifelé menet sikerül elcsípnem Elle-t, és mutatom neki, hogy lelépek. Egy hüvelykujjat felfelé mutatva int búcsút. A lány még nálam is részegebb.

Végül kiérünk, és a fejem megpördül, ahogy megcsap a friss levegő. Declan a derekam köré fonja a karját, megtartva engem. Követem őt, ahogy mindketten egy ezüst Rolls-Royce Phantom felé botorkálunk. A sofőr, egy idősebb úr, kinyitja az ajtót; Declan a derekamra teszi a kezét, és beszállít. Belesüppedek a plüss fehér bőrülésekbe, majd beljebb csúszom, ahogy Declan beszáll mellém. – Hűha. Ez az autó nagyobb, mint a lakásom – jelentem ki részeg kuncogással, miközben Declan tölt nekünk két pohár pezsgőt.

– Mit szólsz a sushihoz? Tudok egy remek helyet. – Pislogva felnézek rá, ő pedig sármosan rám mosolyog.

– Sushi? – Húzom el az orrom undorodva. – Ki a fene eszik sushit, amikor részeg? – Declan jóízűen felnevet. – Figyelj, én is ugyanúgy szeretem a sushit, mint bárki más, de nem azok közé a lányok közé tartozom, akik olyan flancos szarokat esznek, mint a kaviár, meg Cristalt szürcsölnek. El sem tudnék képzelni rosszabbat, főleg most. – Áthajolok, és megkocogtatom a sofőr vállát. A visszapillantó tükrön keresztül hátranéz rám. – Vigyen minket az Old Streetre, kérem, jóuram. – A férfi felkuncog, és bólint.

– Igenis, hölgyem.

Felkuncogok. – Hölgyem? Mi vagyok én, ötvenéves?

Declan visszahúz, és úgy helyezkedik, hogy rendesen felém fordulhasson. – Mi van az Old Streeten? – Huncutul rámosolygok, és kiürítem a poharam.

– A valaha volt legjobb kaja! Ne vedd sértésnek, de olyan karót nyelt gazdag ficsúrnak tűnsz, aki szerint a jó buli abból áll, hogy Dom Perignont szürcsölget és halbébiket rágcsál. Olyan estét mutatok neked, amire még akkor is emlékezni fogsz, amikor nyolcvanévesen a hintaszékedben ülsz, Mr. Declan.

Declan felkuncog, és az ajkába harap; zöld szemei csillognak az örömtől. – Ó? És te fogsz ülni mellettem abban a hintaszékben? – mondja lassan, miközben a hüvelykujjával végigsimít az állkapcsomon.

– Attól függ... – suttogom mosolyogva, miközben végighúzza az ujjait a hajamban. – Min? – suttogja vissza, a tekintete az ajkamra siklik, mielőtt újra a szemembe néz.

– El kell majd venned feleségül, hogy megtudd – ugratom; a férfi felnevet, majd magához húzza az ajkamat, és lágyan megcsókol. Felnyögök, ahogy a nyelve csendben bebocsátást kérve végighúzza az alsó ajkamat, amit én örömmel meg is adok neki; szétnyitom az ajkam, ő pedig megkeresi a nyelvemet, és szakértő módon elmélyíti a csókot. Ha az elmém eddig ködös volt, a csókja után teljesen péppé vált. Ami az első csókokat illeti, ez a listám élére ugrik.

Az autóút nagyobbik részét csókolózással töltöttük, amíg a sofőrje nem jelezte, hogy megérkeztünk a célunkhoz. – Mi ez a hely? – kérdezi, miközben a „The Breakfast Bar” bejárata felé húzom.

– Ó, te szegény, szegény gyermek. Addig nem is éltél, amíg nem kóstoltad a palacsintájukat – mondom, miközben leülünk, ő pedig megnézi az étlapot. Kikapom a kezéből az étlapot, mire zavartan néz rám. – Erre semmi szükséged – mondom neki, ő pedig mosolyogva megrázza a fejét. – Egy megosztós palacsintatornyot kérünk, és két sós karamellás lattét – adom le a rendelést, a lány pedig elmosolyodik, majd elveszi az étlapokat és eltűnik.

Húsz perccel később Declan tisztára nyalja a villáját, és elragadtatott nyögéssel hátradől a székében. – Istenem, ez egy darabka mennyország volt a tányéron. – Diadalmasan bólintok, miközben az utolsó falat palacsintámat rágom.

– Mm, ugye, hogy mondtam? – nyögöm, és lenyalom a krémet az ujjamról. – Majd később megköszönöd – mondom egy kacsintással. Declan elvigyorodik, áthajol, a jobb kezemet a sajátjába fogja, és hosszan a szemembe néz.

– Szöges ellentéte vagy annak, amihez hozzászoktam, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyire jól éreztem volna magam valakivel, akit épp csak megismertem. Soha. – jelenti ki, és gyengéden végigsimít az ujjaival a bütykeimen. Érzem, ahogy az arcom lángba borul a tekintete alatt, és elkapom a szemem, a kávéscsészémre meredve.

Az éjszaka hátralévő része összefolyt. Még megittunk pár koktélt meg felest, mielőtt valahogy egy magánrepülőtéren kötöttünk ki. Jóízűen nevetve mászunk ki egy magángépből. Az Atlanti-óceánt átszelő tízórás út nagy részét teljesen kiütve aludtuk át, hogy aztán felébredve valamiért briliáns ötletnek tartsuk újra tequila feleseket inni ereszkedés közben. – Vegas, bébi! – mondom elmosódott hangon, a levegőbe dobva a kezemet, és majdnem hanyatt esem. Körbenézek a sötét kifutópályán, és duzzogok. – Várjunk. Itt nincs is kápolna?

Hallom, ahogy Declan felnevet mögöttem, majd hátulról a nyakamba fonja a karját, és megcsókolja az arcom. – Nem szállhatunk le a Las Vegas Strip közepén, édesem – mormolja részegen. – Oda kell vezetnünk.

Felkuncogok. – Oooké! Sofőr! Vigyen minket Elvishez, hogy összeadjon! – mondom részeg motyogással. Declannel bebukdácsolunk a fekete limuzin hátuljába, és elindulunk a Las Vegas Strip felé. Azt hiszem, egy darabig játszottunk, finom koktélokat ittunk, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Declan kivisz egy kápolnából, miközben úgy csókolózunk, mint két kéjvágyó kamasz.

Sok órával később megmozdulok álmomban; a vakító napfény egyenesen az arcomba süt. Felnyögök, és átfordulok, az arcomat a plüss párnákba fúrva. – Mm, olyan puha... – még jobban belevackolom magam a párnákba, míg hirtelen eszembe nem jut, hogy nekem nincsenek plüss, puha párnáim. Az én párnám kemény és csomós. Kinyitom a szemem, és felnyögök a fejemben hirtelen hasító fájdalomtól.

Aú, víz... Vízre van szükségem, és lehetőleg egy új agyra is.

Erőnek erejével kinyitom a szemem és pislogok; felnézve a plafonra összeráncolom a homlokom, amikor meglátom a saját tükörképemet, ahogy visszabámul rám az ágyban, meztelenül, a lepedőbe csavarodva.

Mi az Isten zöld ege alatt...

Felülök az ágyban, és amikor felmérem a környezetemet, végre leesik. Nem a saját hálószobámban vagyok. Meztelen vagyok egy idegen helyen, olyan másnapossággal, ami biztosan a korai sírba fog vinni. Felemelem a lepedőt, és lenézek a nagyon is meztelen testemre alatta. Jap, egyértelműen meztelen. Felnyögök, és a kezemmel eltakarom az arcom, majd lefagyok, amikor valami hideget és keményet érzek az orromnak nyomódni. Lassan visszahúzom a kezem, és a hatalmas gyémántgyűrűt bámulom az ujjamon.

Mi a fasz... A lepedőt a testem köré tekerem, kimászok az ágyból, és végignézek a szobában összevissza szórt ruhákon. Forog velem a világ. – Te jó ég, hol a pokolban vagyok? – Felveszem a fekete inget a földről, megnézem, majd újra elejtem. Odasétálok az ablakhoz, kinézek, és eltakarom a szemem a korai napfény elől. – Ez nem London.

– Jó reggelt! – Sikítok egyet, és megpördülök, amikor meghallok egy mély hangot magam mögött. A velem szemben álló, félmeztelen férfira nézek, aki csak egy Dior alsónadrágot visel. Szorosabbra húzom magamon a lepedőt, és hátrálva az ablaknak vetem a hátam. – Végre felébredtél.

– Ó, jó Istenem – motyogom megdöbbenve. Ő összerezzen, és óvatosan megdörzsöli a homlokát. Olyan ramatyul néz ki, mint amilyennek én érzem magam, bár nagyon gyönyörű férfi. A minipánikrohamom közepette kétségbeesetten próbálok nem arra gondolni, mennyire iszonyatosan nézhetek ki most előtte. A hajam egy kócos fészek, a tegnap esti sminkem elkenődött, a szemem vörös, az ajkam még mindig piros a viselt rúzstól.

– Igazából csak Declan.

– Declan. Hol a pokolban vagyunk?

– Vegasban, azt hiszem...