– Te? – Megrázom a fejem, árpillantok Penelopéra, majd vissza az előttem álló, vagy száznyolcvan centis férfira. – Nem. Nem, a főnököm egy idősebb fickó volt, te meg...

Declan lassan bólint. – Bizonyára apámmal találkoztál. Arthur Sterlinggel. Ő interjúztatott helyettem, amíg én üzleti úton voltam.

Declanre meredek, és átkozom a sorsot, amiért folyton kiszúr velem. – Szóval, te vagy a főnököm?

Declan bólint, és a mandzsettagombjaival babrál, szemöldöke szorosan összeráncolódik. – Nagyon úgy fest.

– Ti már ismeritek egymást...

– Penelope, hagyjon minket magunkra! – parancsolja, miközben le sem veszi rólam a szemét, Penelope pedig kisiet az irodából, magunkra hagyva minket.

– Ez valami vicc, ugye? Mert ez nem történhet meg – motyogom, fel-alá sétálva. – Ez lehetetlen.

Declan megdörzsöli a tarkóját, és figyeli, ahogy kétségbeesetten járkálok, és őrült módjára összefüggéstelenül motyogok magamban. – Seraphina, miért nem ülünk le? – ajánlja fel, mire én megrázom a fejem.

– Nem. Nem tudok leülni – felelem, és frusztráltan beletúrok a hajamba. – Úgy érzem magam, mintha egy rémálomban lennék, amiből nem tudok felébredni. – Megállok, és ránézek. – Te most... követsz engem?

Felnevet – és nem csak úgy kuncog, hanem teljes tüdőből, öblösen felkacag. – Hogy követlek-e? – mondja két levegővétel között, miközben én csak állok ott, és rezzenéstelen arccal figyelem. – Ezt a kérdést nekem kellene feltennem, édesem. Te vagy az, aki folyton felbukkan mindenhol. Ez nem lehet véletlen.

Összeráncolom a homlokom, és kissé durván az asztalára csapom a kezemben lévő mappát. – Tessék? Arra célzol, hogy valami pszichopata rajongód vagyok, vagy mi? – kérdezem, teszek felé egy lépést, ő pedig feszülten figyel. – Azt hiszem, te voltál az, aki odalépett hozzám a klubban – mondom, és mellbe bököm, mire ő félmosolyra húzza a száját, és felvonja az egyik szemöldökét. – És az is a te ötleted volt, hogy együtt menjünk el onnan – teszem hozzá, és újra megbököm; a mosolya vigyorrá szélesedik. – És te csókoltál meg engem, úgyhogy kérlek, magyarázd meg, hogy jövök én ki ebből zaklatóként? – fejezem be, csípőre teszem a kezem, és várakozóan tekintek fel rá.

Declan megnyalja a száját, és vállat von. – Csak vicceltem, de jó látni, hogy van egy tüzes oldalad is, édesem. Imádom ezt egy feleségben. – Sóhajtok, és forgatom a szemem. Meg fogom ölni ezt a fiút.

– Nem vagyok a feleséged – méltatlankodom hevesen. – Jobban belegondolva; az asszisztensed sem vagyok. Felmondok. – Azzal sarkon fordulok, hogy kimenjek, de Declan megragadja a karom, és megállít.

– Seraphina, ugyan már. Csak húzlak. Meg tudjuk ezt oldani, gyere és ülj le egy percre, kérlek! – Kiszabadítom a karom a szorításából, odasétálok az asztalához, és leülök a vele szemben lévő egyik krémszínű székre. Declan odajön, megáll előttem, nekitámaszkodik az asztalának, összefonja a karját a mellkasa előtt, és komolyan végigmér. – Nem kell felmondanod. Mindketten felnőttek vagyunk. Továbbra is dolgozhatunk együtt.

– Hogyan? Hogyan tudnánk együtt dolgozni mindazok után, ami történt? Házasok vagyunk, emlékszel? – Declan vállat von.

– Igen, és? Rajtunk kívül ki tudja itt, hogy házasok vagyunk? Túlreagálod. Különben is, apám okkal vett fel, szóval biztos jó vagy abban, amit csinálsz. – Nagyot sóhajtok, és megrázom a fejem.

– Túlreagálom? Hozzámentem a rohadt főnökömhöz. Asszisztensből lettem az irodai ribanc, aki lefeküdt a vezérigazgatóval. – Declan kiegyenesedik, és beletúr a hajába.

– Seraphina, túlgondolod. Senki sem fogja megtudni, mi történt köztünk, megígérem – nyugtatgat, és őszintének tűnik, de a gyomromban fészkelő, mardosó érzés miatt mégis nyugtalan vagyok.

– Jól van – engedek fel egy sóhaj kíséretében. Összeszűkítem a szemem. – Biztos azt hitted, hogy egy igazi féleszű vagyok, amiért nem tudtam, ki vagy. Miért nem szóltál?

– Eszembe sem jutott ilyesmi – mosolyodik el melegen. – Sőt, kimondottan jólesett, hogy normális emberi lényként bántál velem, nem pedig úgy, mint egy...

– Hírhedt playboy milliárdossal? – fejezem be a mondatát, mire ő felkuncog, és lesüti a szemét a lábán lévő fekete bőr Louboutin cipőre. – Egy hajszállal azért mélyebb vagyok ennél, de igen. Talán tetszett, hogy egyáltalán nem zavartattad magad amiatt, hogy pénzem van.

– Miért zavart volna? Csak mert pénzed van, még nem leszel jobb senki másnál. Ha megvágnak, te is ugyanolyan pirosan vérzel, mint mi, puszta halandók.

Tekintetünk összekapcsolódik; hosszú pillanatokig némán nézzük egymást. Declan elmosolyodik, és megrázza a fejét, láthatóan elégedett a válaszommal. Megkerüli az asztalát, és leül a székébe. – Lassan itt az ebédszünet. Van kedved elmenni ebédelni?

– Ebédelni? – kérdezek vissza, mire ő hátradől a székében, és bólint.

– Igen, lemehetünk a reggelizőbe. – Felnyögök, és felállok. – Ehetünk közösen palacsintát.

– Utállak – nyögöm ki, és megfordulok, hogy az ajtóhoz sétáljak. Hallom, ahogy Declan felnevet a hátam mögött.

– Hé, ami Vegasban történik...

– Fogd be! – Sétálok ki az irodájából, visszanézek, és látom, hogy széles vigyorral az arcán figyeli a távozásomat, miközben a fejét rázza. A lányok rohamot fognak kapni, ha ezt meghallják.

Kimegyek a mosdóba, és tárcsázom Beatrice számát. Két csöngés után felveszi. – Hahó, mizu?

– Mizu? Hadd mondjam el, mi a helyzet. Emlékszel arra a milliárdosra, akihez véletlenül hozzámentem?

– A dögös milliárdosra, igen.

– Nos, az a „dögös milliárdos” nemcsak a drága férjem... hanem az új főnököm is – mondom neki, majd hallom, ahogy a vonal másik végén köhögni és krákogni kezd, nyilvánvalóan félrenyelt valamit. – Élsz még?

– Megvagyok. Jól vagyok. Hogy érted, hogy ő a főnököd? – kérdezi a torkát köszörülve.

– Ő a főnököm. A férfi, aki interjúztatott, az apja volt, Arthur Sterling. Hogy nem raktam össze a képet, Bea? A francba is. Okos lány vagyok... legalábbis eddig azt hittem. A kezemben fogtam a névjegykártyáját, és mégsem esett le. Biztos azt hiszi, hogy egy kibaszott idióta vagyok. Jézusom, halálra vagyok rémülve – motyogom, lehajtom a vécéülőkét, és ráülök.

– Rengeteg minden történt négy nap leforgása alatt. Az agyam nem tudja ezt mind feldolgozni; nem is értem, te hogyan kezeled mindezt ilyen nyugodtan – mondja, megpróbálva jobb kedvre deríteni.

– Nyugodtan? Teljesen kivagyok, Beatrice. Nem tudok itt dolgozni. Túl kínos, hogy nap mint nap egymás oldalán dolgozunk. Képtelen vagyok rá. Fel fogok mondani.

– Seraphina, ne. Ne felejtsd el, hogy szükséged van erre a munkára. Emlékszel, milyen izgatott voltál, hogy végre egy olyan területen dolgozhatsz, ami érdekel? Ez a munka a jövőben mindenféle kaput megnyit majd előtted. Csak koncentrálj a feladataidra, és ígérem, a végén, amikor egy iszonyat menő építész leszel, minden megéri majd. – Bólintok, és felsóhajtok. Igaza van. Bármennyire is szívás a helyzet, addig kell kitartanom, ameddig csak lehet. – Na és akkor mi van, ha lefeküdtél vele? Tucatnyi lánnyal volt már együtt. Őt láthatóan nem érdekli, téged miért érdekelne?

– Igen, igazad van. Végül is megígérte, hogy ami történt, az köztünk marad – felelem.

– Na látod. Csak lazíts, és élvezd az első napodat, minden rendben lesz. – Őszintén remélem, hogy igaza van, mert ennél többet tényleg nem bírok elviselni. A formámat ismerve a végén kiderül, hogy ő a régen elveszett bátyám, vagy valami hasonló, minden más tetejébe. Még a gondolattól is kilel a hideg.

Isten ments.