Seraphina szemszöge

A gardrób fülledt és sötét volt, az egyetlen fényforrást az ajtó alatti vékony csík jelentette. A hátamat az ajtónak vetettem, és folyamatosan éreztem a kintről beszűrődő zenét, amely úgy lüktetett, mint egy második szívverés.

Declan lazán nekidőlt a szemközti falnak, és összehúzott szemekkel figyelt engem.

– Miért adod a jégkirálynőt, Sera? – törte meg végre a csendet, én pedig nem tudtam megállni, hogy fel ne horkanjak.

– Nem tudom, miről beszélsz. – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, a tekintetemet pedig a tornacipőmre szegeztem. Még a padló is forgott, mi a fene bajom van?

Declan kiegyenesedett, a tekintete élesebb lett. – Akkor nézz rám.

Semmi játékosság nem volt a hangjában, és ez egy pillanatra váratlanul ért.

Declan várt, de nem tudtam ránézni, nem úgy, hogy a fejem a fellegekben járt. És ez még nem minden. A higgadtsága volt az, ami a leginkább idegesített. Túl nyugodt volt, szinte egyáltalán nem zavarta a dolog, még azután sem, ami történt.

– Úgy fogsz tenni, mintha minden rendben lenne? – csattantam fel, és a tekintetemet a mellettem lévő régi ruhaállványra vezettem, bárhová, csak ne rá.

– Nincs minden rendben? – kérdezte úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, én pedig majdnem felnevettem, magamon, azon a tényen, hogy azt hittem, megérinti a dolog.

– Hát jó. – Vállat vontam, miközben a fogaimmal az alsó ajkamba haraptam.

Istenem, miért dühít ez ennyire?

A mellkasom fájdalmasan lüktetett, a szoba pedig megpördült velem, amitől meginogtam a helyemen.

– Hóha. – Éreztem, ahogy a kezei megállapodnak a vállamon, de az érintés több kárt okozott, mint hasznot.

– Jól vagyok. – Leráztam magamról, a hangomban egy csipetnyi méreg bujkált. Reméltem, hogy ez elrejti az alatta húzódó remegést.

Declan szemei kitágultak, majd összeszűkültek, a tekintete éles volt, ahogy úgy vizsgált, mintha egy minta lennék a mikroszkóp alatt.

– Mennyit ittál? – kérdezte, de úgy hangzott, mint egy parancs, mint ahogy a bátyám szokott beszélni, amikor leszid.

De Declan nem a bátyám volt. Szóval nem tartoztam neki magyarázattal.

– Mi közöd hozzá? – csattantam fel.

– Seraphina...

– Tudod, mit ne mondj. – Felemeltem a kezemet, hogy megállítsam, már kitalálva, mit fog mondani legközelebb. – Azt fogod mondani, hogy ez azért van, mert a legjobb barátod kishúga vagyok, vagy mert a legjobb érdekeimet tartod szem előtt, vagy bármilyen más baromság kifogás jut eszedbe…

A mellkasom zihált, ahogy tettem egy lépést előre, végre elég bátorságot gyűjtve ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Éreztem, ahogy az érzelmeim úgy zúdulnak ki belőlem, mint a víz egy átszakadt gátból, túlcsordulva és mindent elárasztva.

– Azt fogod mondani, hogy nem vagyok elég idős ahhoz, hogy igyak, vagy hogy túl gyerekes vagyok még ahhoz, hogy megértsem a való világot…

Be kéne fognom. Abba kéne hagynom a beszélgetést, és csak várni, hogy leteljen a hét perc. Részeg voltam, és tudtam jól. Semmi értelme nem volt annak, amit beszélek, és ezt is tudtam. De még így is úgy éreztem, hogy felrobbanok, ha tovább fojtom magamba ezeket a tomboló érzéseket.

Declan némán figyelt engem, a kifejezése olvashatatlan volt. Ez csak még jobban feldühített.

– Te!.. – A kezeim ökölbe szorultak, és a puszta frusztrációtól a mellkasának csapódtam. Alig reagált rá valamit, így hát csak tovább ütöttem. – Te valószínűleg csak egy buta tinédzsernek látsz engem, akire nincs más választásod, mint vigyázni – sziszegtem, miközben az ökleim erőtlenül puffantak a mellkasán. – Csak ennyit látsz belőlem, igaz?

Utáltam, hogy elcsuklott a hangom, hogy a dühöm valami olyanba csapott át, amit nem akartam, hogy meghalljon. A torkomat szorosabbnak éreztem, mint a gombócot a mellkasomban, és bárcsak az alkoholt okolhattam volna a szememet csípő könnyekért.

– Végül is… – halkultam el, miközben az ökleim remegtek rajta. – ….te sosem fogsz úgy nézni rám, ahogy én nézek rád.

A vallomás kicsúszott a számon, mielőtt megállíthattam volna. A szavak súlyosan lebegtek közöttünk, hangosabban, mint a basszus, amely az ajtó túloldalán dübörgött.

Gyötrelmes csend telt el. Lehajtottam a fejem, képtelen voltam állni a tekintetét. Csak álltam ott, és rájöttem, hogy olyasmit mondtam ki, amit sosem lett volna szabad, és ez a felismerés erősebben sújtott le, mint a villámcsapás.

– Mondj valamit. – Az ökleim megszorították az ingét, és attól féltem, hogy ki fog nevetni, vagy ami még rosszabb, szánni fog.

Amikor nem érkezett válasz, újra megszólaltam.

– Miért mentél el anélkül, hogy bármit is mondtál volna? – suttogtam rekedten egy kérdést, amit az elmúlt öt évben, amióta elment, folyamatosan feltettem magamnak. – Biztos vagyok benne, hogy Alistairnak adtál magyarázatot… szóval ez csak azt jelenti, hogy én nem értem meg a fáradságot, mi?

Megint vártam, de ő csendben maradt.

– Istenem, gyűlöllek – egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon, a vállam pedig megereszkedett, ahogy végül elfogadtam az igazságot. De amit mindennél jobban utáltam, az az volt, ahogyan el tudta érni, hogy ilyen kicsinek, ilyen láthatatlannak érezzem magam, miközben a jelenléte teljesen elemésztett.

– Még két perc!! – kiáltotta be valaki kintről, én pedig felsóhajtottam, mielőtt elengedtem volna.

De abban a pillanatban, ahogy hátraléptem egyet, Declan karjai a derekam köré fonódtak.

Ziháltam, ahogy magához húzott, a tenyerem pedig simán a mellkasának feszült.

– Mit..

A szavaim félbeszakadtak, ahogy az ajka az enyémnek csapódott.

Olyan volt, mintha a világ megállt volna.

A levegő a gardróbban hirtelen sűrűbb lett, és alig tudtam feldolgozni bármit is. De egy dolgot tisztán éreztem: az ajkait, ez volt az egyetlen dolog, amit éreztem.

Nem volt gyengéd. Nem volt óvatos.

Sietős volt, forró és vad: szinte kétségbeesett, mintha egész idáig visszafogta volna magát. Az ajkai olyan éhséggel követelték maguknak az enyémet, amely ellopta a levegőt a tüdőmből, és egy másodpercre elfelejtettem, hogyan kell gondolkodni.

Sör és egy halvány nyomnyi füst íze volt, és amikor megdöntötte a fejét, a nyelvével tovább kutatva, teljesen szétesettem, a térdeim majdnem megroggyantak.

Fájdalmasan tudatában voltam a hozzám simuló testének melegével, és attól féltem, hogy érzi, milyen hevesen ver a szívem. A karjai szorosabbra fonódtak a derekam körül, ott tartva engem.

Ez nem az a Declan volt, aki gyerekkoromban ugratott, nem az, aki játékosan beletúrt a hajamba, amikor ideges voltam, nem az, aki megfogta a kezemet a sötétben, amikor még gyerek voltam. Ez egy teljesen más valaki volt, valaki, akit alig ismertem fel, de a mindent beborító ismeretlenség közepette is arra vágytam, hogy többet tudjak meg.

Így hát visszacsókoltam.

Beleolvadtam, követtem a vezetését, és hagytam, hogy az ajkai ellopjanak belőlem olyan darabokat, amelyekről megesküdtem, hogy sosem adom oda senkinek.

Aztán, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen véget is ért.

Declan úgy hőkölt hátra, mintha megégették volna, a mellkasa zihált, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől, szinte elborzadt.

Megdermedve álltam, a köd pedig felszállt az elméből. Az ujjaim ösztönösen az ajkaimhoz értek, és még mindig lüktettek az érintésétől. A szívem pusztítást végzett bennem, úgy kalimpálva, mintha ki akarna törni a bordáim közül.

Ezután nyugtalanító csend következett. Egyikünk sem merte megtörni. Nem tudtuk.

Annak a súlya, ami az imént történt, nehezen nehezedett ránk, sűrűn és fojtogatóan.

És aztán...

A gardrób ajtaja kivágódott.

Fény ömlött befelé, a kint lévő tömegből pedig ujjongás tört ki, visszarántva minket a valóságba.

– Letelt az idő! – nevetett valaki.

Declan azonnal hátralépett, az állkapcsa megfeszült, ahogy kisétált anélkül, hogy akár csak egyetlen pillantást is vetett volna rám.

A lábaim végül felmondták a szolgálatot, és kábultan vetettem a hátamat a falnak, hogy megőrizzem az egyensúlyomat.

Mi a fene történt az imént?

Declan nem nézett vissza, ehelyett természetesen beleolvadt a buli zajába és káoszába, mintha mi sem történt volna.