Seraphina szemszöge

Másnap reggel hasogató fejfájással ébredtem, a szám száraz volt, mint a csiszolópapír, a gyomrom pedig kavargott a megbánástól.

Még arra sem emlékeztem, hogyan kerültem az ágyba, és a tegnap esti események egy nagy homályba vesztek.

Csak arra emlékeztem, hogy készülődtem a bulira, a sör égető érzésére, ahogy lecsúszott a torkomon… és..

Declanre.

Pattantásig nyíltak a szemeim, ahogy egy villanás futott át az agyamon arról, ahogy Declan megcsókol.

Zihálva ültem fel, amit azonnal meg is bántam, mert a fejem fájdalmasan lüktetni kezdett. Egy nyögéssel a párnámba fúrtam a fejemet, és ami korábban egy elmosódott emlék volt, most olyan élénk lett, mint egy kísérteties álom.

Declan ajkai az enyémen. A határozott kezei a derekamat markolják. A forróság és a rohanás, ami a csókkal járt, az éhség, az az érzés, mintha a testem már nem is az enyém lenne.

Nem. Megráztam a fejem. Biztos hallucinálok, vagy ilyesmi. Declan… ő sosem…

Egy újabb nyögés csúszott ki az ajkaimon, miközben a hajtöveimet húztam. Kizárt, hogy Declan megcsókolt volna. Úgy érződött, mint egy álom, szóval annak is kellett lennie. Igen. Csak egy hülye részeg álom, és semmi más.

Abbahagytam a hajam húzgálását, és felnéztem a mennyezetre, miközben az alsó ajkamat a fogaim közé húztam. Az ajkaim még mindig bizseregtek, mintha emlékeznének rá, ami csak megnehezítette, hogy elutasítsam.

– Istenem – motyogtam, és a tenyeremet az arcomra szorítottam. – Megőrülök.

Épp amikor meg akartam győzni magam arról, hogy ez csak egy álom volt, hangos kopogást hallottam az ajtómon.

– Seraphina! – kiáltotta Alistair. – Reggeli!

– Jövök! – kiáltottam vissza, de valójában nem voltam éhes, és tudtam, hogy egy bizonyos valaki is ott lesz.

Mély levegőt vettem, kikeltem az ágyból, és bementem a zuhany alá. Tovább mondogattam magamnak, hogy ez csak egy furcsa álom volt, és ez nagyjából be is vált.

A szívem abbahagyta a heves kalimpálást, és helyette egy kis csalódottságot éreztem. De ez normális volt, mi a fenéért csókolna meg engem Declan az összes ember közül?

Vettem egy pillantást a tükörképemre, mielőtt elhagytam a szobát. Kócos konty, kipirult orcák és kissé duzzadt ajkak.

A hüvelykujjam végigsimított az alsó ajkamon. – Ez csak egy álom volt, Seraphina – mondtam a tükörképemnek. – Csak egy álom.

A konyhába érve szalonna és kávé illata fogadott. A gyomrom válaszul megmordult, de a lépteim meginogtak, amikor megpillantottam őt az asztalnál ülve. Declan nyugodtnak tűnt, a barna haja úgy volt összekócolva, mintha csak most ugrott volna ki az ágyból, tetoválásai kikandikáltak a pólója alól, az egyik kezében egy kávésbögre, míg a másikkal lazán pörgette a telefonját.

Felnézett, és a tekintetünk találkozott.

A szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom pedig nem az éhségtől, hanem a szorongástól fordult fel.

– Jó reggelt, Sera – köszöntött egy halvány mosollyal.

Bólintottam, felmérve a reakcióját. Talán tényleg csak egy álom volt az egész. Most már csak annyit kellett tennem, hogy normálisan viselkedem.

– Jó reggelt… Declan.

Alistair vele szemben ült, és lapátolta befelé a tojást a szájába. A szeme rám villant, ahogy helyet foglaltam, és a szemöldöke úgy ívelt, ami azt jelentette, hogy le fog szidni.

– Tegnap este részeg voltál – kezdte, én pedig küzdöttem a kéztető vággyal, hogy forgassam a szememet. – Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna az ivásra.

– Csak megittam egy pohárral, nagy ügy – horkantottam fel, miközben az irritáció egyre nőtt a mellkasomban.

– Nagy ügy? – gúnyolódott Alistair, és a villájával felém intett. – Azt is hallottam, hogy felelsz vagy merszet játszottál abban az állapotban.

– Te hívtál meg, szóval ha azt akartad, hogy csak üljek és ne csináljak semmit, akkor a szobámban kellett volna hagynod.

– Azért hívtalak, mert azt hittem, elég felelősségteljes leszel ahhoz, hogy ne csinálj semmi hülyeséget. Ha nem lett volna Declan, ki tudja, kivel ragadtál volna a gardróbban…

– Micsoda? – vágtam a szavába, és felváltva néztem a két férfira. Miért beszél Alistair arról, ami az álmomban történt?

Alistair rosszallóan rázta a fejét. – Nem te és Declan voltatok a gardróbban a hét perc a mennyországban alatt?

Majdnem megfulladtam az ételtől, miközben Declan rezzenéstelen maradt. Ehelyett lazán hátradőlt a székében.

– Részeg volt – mondta Declan simán, még mielőtt megszólalhattam volna. A tekintete Alistairre siklott, nem rám. – Úgy tűnt, valaki beletett valamit az italba, amit megivott, csak vigyáztam rá, ahogy mindig is szoktam.

Alistair felnevetett, és hátba veregette Declant. – Köszi haver, Isten a megmondhatója, mi történt volna, ha nem vagy ott.

– Nem kell megköszönnöd, Seraphina olyan nekem, mintha a családom lenne – motyogta Declan, és egy újabb kortyot ivott a kávéjából.

A szavai mardostak, én pedig csak ültem ott, azon tűnődve, hogy tényleg csak egy álom volt-e az egész. A mellkasomat valami ismeretlen, súlyos érzelem nyomta, valami, ami mélyebben égetett, mint a másnaposság.

Szó nélkül ledobtam a villámat és felálltam.

– Seraphina? – kiáltott utánam Alistair, de én nem néztem vissza. Végigviharzottam a folyosón, amíg meg nem éreztem egy másik jelenlétet a hátam mögött.

– Seraphina, várj. – Egy kéz zárult a karom köré, határozottan, mégis gyengéden, és nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az.

– Engedj el! – Megpróbáltam elhúzódni, de a szorítása csak szorosabb lett.

Declan elém lépett, a tekintetét az enyémbe fúrva. – Ami a tegnap estét illeti. Felejtsük el, hogy valaha is megtörtént. – A hangja elhalkult, mintha egy tiltott titkot osztana meg, és ekkor már tudtam.

Nem álom volt.

– Mi történt tegnap este? – tettettem tudatlanságot, és végül kitéptem magam a szorításából.

Declan szeme egy pillanatra felvillant, a szemöldöke pedig összerándult. – Nem emlékszel?

Nevetni akartam, de csak megvontam a vállam.

– Ahogy mondtad, részeg voltam. Szóval nem emlékszem semmire. Csináltam valami hülyeséget?

Az állkapcsa megfeszült, és ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy csalódott.

– Seraphina…

– Nem kell aggódnod miattam, Declan – kezdtem, a hangom meglepően határozott volt. – Már nem én vagyok az a gyerek, akire vigyáznod kell. És azt hiszem, ezt te is láttad már. – fejeztem be, arra utalva, amikor a törölközőm lecsúszott.

Declan szemei elsötétültek, de elfordult tőlem, felfogva a célzást. – Sajnálom…

Erőltettem egy mosolyt. – Igen, és üdv újra itthon, azt hiszem, tegnap elfelejtettem mondani.

Sarkon fordultam, mielőtt még egy szót is szólhatott volna, a mosolyom pedig lehervadt.

Ha el akart utasítani, miután megcsókolt, hát legyen. Inkább tettetem magam, minthogy úgy kezeljenek, mint egy hibát.

***

Késő délutánra a nap már őrjöngött, én pedig nem bírtam tovább a fullasztó levegőt a házban. Az idegeim még mindig zsongtak a ma reggeltől, Declan minden egyes szava újra és újra lejátszódott a fejemben.

Így hát arra gondoltam, hogy egy gyors úszás a tóban majd lehűt. A tó közvetlenül a fák fala mögött csillogott, hűvösen és csábítóan. Átöltöztem a bikinimből, felkaptam rá a rövidnadrágomat és a pólómat, majd elindultam a kopott, fapadlós ösvényen.

Először csak a lábamat dugtam a vízbe, és felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől a frissítő érzés hatására. Lassan és óvatosan levettem a rövidnadrágomat és a pólómat, mielőtt belevetettem magam, hagyva, hogy a víz selyemként öleljen körbe.

Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy lemossa rólam a hőséget és a frusztrációm egy részét. Hagytam magam lebegni a hátamon, és hallgattam a hullámok lágy csobogását. Néhány boldog percig el is felejtettem, hogy Declan egyáltalán létezik.

– Nélkülünk szórakozol?

Összerezzentem Alistair hangjára, és hátrakaptam a fejem. Láttam, ahogy ő és Declan előbukkannak az ösvényről, mindketten félmeztelenül, sörrel a kezükben.

Forgattam a szemeimet, és úgy tettem, mintha észre sem venném a jelenlétüket.

Alistair félredobta az ingét, és vigyorogva egyenesen beugrott a vízbe. Declan azonban nem sietett.

Egy határozott rántással levette az ingét, felfedve a hasizmai éles vonalait. Aztán a rövidnadrágja is a földre hullott, és csak egy sötét úszónadrágban maradt, amely lazán lógott a csípőjén, megmutatva a felsőtestének végénél húzódó V-vonalat.

Próbáltam nem odanézni. Tényleg próbáltam. De nem tudtam megállni. A tekintetem egy kicsit túl sokáig időzött rajta, magába szívva minden mozdulatát, minden egyes izomrezdülését, ahogy a vízbe lépett.

Nagyot nyeltem, és kényszerítettem magam, hogy elkapjam a tekintetemet.

Szedd össze magad, Seraphina.

Hárman úsztunk céltalanul egy darabig, én pedig ügyeltem rá, hogy távolságot tartsak Declantől.

De a szemei újra és újra felém tévedtek, minden egyes pillantása égetett, ami lehetetlenné tette a normális légzést.

Aztán megcsörrent Alistair telefonja a stégről. Káromkodott egyet az orra alatt, és kigázolt a vízből, hogy felvegye. – Valószínűleg anya és apa az. Ne fulladjatok vízbe nélkülem.

Alistair távozásával egyedül maradtam vele.

Tovább úsztam, arra koncentrálva, hogy a csapásaim egyenletesek maradjanak, és nem akartam észrevenni, hogyan változott meg a légkör.

Megpróbáltam egy úszástechnikát, amit egyszer az interneten láttam, és végül ez lett a legnagyobb hibám.

Ahogy mélyebbre merültem, akkor éreztem meg – a hirtelen lazaságot a vállamon.

A bikinipántom.

Aztán a bikinifelsőm kicsúszott, és elszabadult, apró, megalázó zászlóként úszva el, egyenesen Declan felé, a víz sodrásával.

A lélegzetem elakadt a torkomban, az arcom rákvörös lett, ahogy a pánik fellángolt bennem. Azonnal hátat fordítottam, és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

Mi a fene volt ez a helyzet?!!

Miért pont most?!

Megmerevedtem, amikor éreztem, ahogy átszeli a fodrozódó vizet.

– Ne gyere közelebb! – sziszegtem, de nem sokat tehettem.

– Segíthetek…

– Ne!

A kétségbeesett könyörgésem ellenére Declan tovább úszott felém, az ujjaim közt lóbálva a felsőmet.

Abban a pillanatban teljesen leblokkolt az agyam, és csak mélyebbre süllyedtem, a víz pedig elzárta a lélegzetemet, ahogy próbáltam elrejtőzni előle.

A hideg víz semmit sem enyhített a testemben felfelé kúszó forróságon. Erősebben, mélyebbre rúgtam, kétségbeesetten próbálva menekülni előle és önmagam elől is. De aztán egy éles fájdalom hasított a vádlimba.

– Agh! – rándultam össze a víz alatt, buborékok törtek elő a számból. A lábam megmerevedett, nem volt hajlandó mozdulni. A tüdőm égett, ahogy süllyedni kezdtem, a felszín pedig egyre elérhetetlenebbé vált.

Erőtlenül nyúltam ki, és ekkor egy erős kéz kulcsolódott a csuklóm köré. Könnyed erővel húzott fel, egy hatalmas csobbanással áttörve a vízfelszínt.

Zihálva kaptam levegő után, kiköhögve a tüdőmbe jutott vizet. Gondolkodás nélkül kapaszkodtam belé. És ekkor jöttem rá…

A csupasz mellkasom az övének feszült. Bőr a bőrön.

Minden idegszálam megmerevedett. És éreztem, hogy ő is lefagy.

A szíve dörömbölt rajtam, egyre gyorsabban, egyre hevesebben, a sajátomhoz igazodva. Megpróbáltam elfordulni, de ezzel csak még jobban hozzásimultam.

– Maradj nyugton… – zihálta Declan, a hangja rekedt és fojtott volt.

Ekkor éreztem meg, éreztem őt, keményen a gyomromnak nyomódva a víz alatt.

Ó, Istenem.

– E-engedj el… – Legszívesebben megütöttem volna magam, amiért dadogok, de teljesen szétesettem.

Egy nyögés morajlott fel a mellkasában, az állkapcsa megfeszült, a szemei elsötétültek, mintha valami vad dologgal küzdene legbelül. A szorítása mégsem lazult.

A közöttünk lévő levegő forróbbnak tűnt a tűznél, sűrűbbnek, mint a víz, amelyben lebegtünk.

Ordítanom kellett volna, ütnöm, rúgnom, és ellökni magamtól. De csak remegni tudtam, csapdába esve a testéhez tapadva, a közelségében, a forróságában.

– Seraphina… – a hangja veszélyesen elmélyült, mintha egyszerre lett volna figyelmeztetés és vallomás. – Megőrjítesz…