Seraphina szemszöge

– Bejutottam az egyetemre, te meg egy szarvasgombás tésztát veszel nekem – zsörtölődtem, miközben beleharaptam az ételembe.

– Megígértem neked a holnapi bulit, nem igaz?

És te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy ma este itt együnk.

– mondta Alistair, de én ügyet sem vetettem rá, az evésre koncentráltam.

Declan velünk szemben ült, könyökével az asztalra támaszkodva lassan evett, és mosolyogva figyelte a civakodásunkat.

Túlnőtt barna haja kissé a szemébe lógott, én pedig utáltam, ahogy a gyomrom minden egyes alkalommal felkavarodik, amikor felnéz.

A Wellington’s Reserve specialitás a Wellington's étteremben hagyománynak számított, mióta az eszemet tudom, minden nyáron itt ettem, és mint mindig, az étel most is baromi jó volt.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta neki Alistair, és a villájával átbökött az asztal felett. – Már nem bírok vele. Ahogy idősödik, egyre élesebb a nyelve.

Megforgattam a szemem a bátyámra, és egy újabb falatot tömtem a számba.

– Ne hibáztass, amiért kimondom az igazat – motyogtam. – Elvesztetted a fogadást, és csak kaját veszel, olyan fukar vagy, Alistair.

Alistair fogadott velem, hogy nem jutok be a Yale-re; ez volt az ő sajátos módszere arra, hogy tanulásra ösztönözzön.

Azt is megígérte, hogy ha puszta szerencséből mégis bejutnék, vesz nekem valamit, amit szeretek, és a nagy ötlete az volt, hogy vesz nekem kaját.

Declan halkan felkacagott, és rajtam tartotta a szemét. Gyorsan lesütöttem a tekintetem, és nagyot nyeltem. Túl nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok ésszerűen viselkedni a közelében.

Már nem bízhattam sem a gondolataimban, sem a testemben, nem akkor, amikor ő a közelben volt. Csak arra a tengerparti csókra tudtam gondolni, arra, ahogy a teste az enyémnek feszült, keménységének nyomására a hasamon, a forróságra, ami elállította a lélegzetemet.

Nem lenne szabad erre gondolnom itt, a Wellington's-ban, a vacsora közepén a bátyámmal. De az emlék nem akart eltűnni.

– Declan!

A hangja hallatán megmerevedtem.

Mindannyian egyszerre fordultunk oda, hogy meglássuk Genevieve-et. Maga a méhkirálynő a nyárra Sag Harborban tartózkodott.

Úgy sétált felénk, mintha az étterem a kifutója lett volna; fényes haja ringott, ajkát tökéletes rózsaszínre festették. Először Declanre nézett, aztán Alistairre, engem pedig úgy siklott át a tekintetével, mintha láthatatlan lennék.

– A városban vagy? – mosolygott szélesen. – Leülhetek ide?

A villám megállt félúton a szám felé. Ideül? A mi asztalunkhoz?

Ez volt a mi nyári hagyományunk. Én, Declan és Alistair.

– Igen, persze – mondta Declan, a lány pedig elégedetten becsúszott a fülkébe, közvetlenül mellé.

– Szia, Alistair – mondta lazán. A tekintete rám siklott.

– És... ez Seraphina? Taknyos orrú Seraphina?

Az arcom lángolt.

Feszülten bólintottam, és elfordítottam a fejem.

– Úgy nézel ki... – Billentette meg a fejét, és lassan végigmért.

– Mint egy ember.

Ember? Azelőtt úgy néztem ki, mint egy állat?

Egész testével Declan felé fordult.

– Nem mondtad, hogy visszajössz – mondta neki, miközben a kezével megsimította a fiú karját.

Olyan erősen szorítottam a villámat, hogy köhögni kezdtem. Alistair idecsúsztatott egy pohár vizet, én pedig felhajtottam.

Genevieve és Declan között mindig volt valami.

Minden nyáron flörtöltek, összejöttek, aztán abbahagyták a beszélgetést, csak hogy a következő nyáron újra visszataláljanak egymáshoz, mintha mi sem történt volna.

Azon a nyáron szakítottak, öt évvel ezelőtt, vagyis én legalábbis így gondoltam.

De ahogy a lány hozzábújt, és ahogy a fiú mosolygott, elgondolkodtatott: vajon tényleg véget vetettek-e valaha is a dolognak.

Úgy viselkedett, mintha joga lenne hozzá, és én ezt gyűlöltem.

A tekintete a papírdarabra tévedt, amit Alistair korábban hanyagul az asztalra dobott.

Ez volt a lista a dolgokról, amiket a bulira kellett megvennie.

Két ápolt ujja közé fogta. – Mi ez? – kérdezte.

– Holnap bulit tartunk. Seraphina bejutott az egyetemre – mondta Alistair.

Genevieve tekintete rám villant, majd vissza rá. – Egy buli? Jól hangzik.

– Eljöhetnél – tette hozzá lazán Alistair.

– Igen – tette hozzá Declan, és a szemét rajtam tartotta. – Beugorhatnál.

Persze, hogy meghívta.

Genevieve mosolya kiszélesedett. – Természetesen ott leszek.

A villa kicsúszott az ujjaim közül, és csörömpölve a padlóra esett.

– Hozok egy új villát – mondta Declan, már fel is állva.

Gyorsan megráztam a fejem. – Ne fáradj. Már nem vagyok éhes.

Ügyet sem vetett rám, és a pult felé indult, magamra hagyva Alistairrel és Genevieve-vel.

– Ó... Gratulálok, csajszi – mondta végül Genevieve, rám vetve egyetlen pillantást.

– Az egyetemi dologhoz. – Úgy mondta, mintha nem érne semmit.

Ki adott engedélyt Declannek, hogy meghívja őt a bulimba?

Az asztal alatt sípcsonton rúgtam Alistairt, ő pedig összerezzent. – Aú! Ezt meg miért kaptam?

– Mert haszontalan vagy – csattantam fel.

– Mi bajod van ma, Seraphina? – kérdezte Alistair.

– Semmi – motyogtam.

Genevieve az álla alá támasztotta a tenyerét, a szeme csillogott. – Szóval, Seraphina, még mindig Declan után koslatsz? Bizonyos dolgok sosem változnak.

Az asztalt bámultam, az állkapcsom megfeszült.

– Ugyanúgy, ahogy te futsz minden srác után, akinek van pulzusa – mormoltam.

– Mm – hümmögött Genevieve érdektelenül. A tekintete sólyomként követte Declant a termen keresztül.

Legszívesebben az arcába öntöttem volna az italomat.

Declan egy pillanattal később visszatért egy új evőeszközkészlettel, és elém csúsztatta. A keze lágyan az enyémet súrolta, és még ez az apró érintés is forróságot küldött végig a karomon.

– Kösz – motyogtam, kerülve a tekintetét.

Visszafordult Genevieve felé, és újra a teljes figyelmét neki szentelte.

Dühösen belevágtam a villámat egy darab csirkébe. Nevettek valamin, amit a lány mondott, és a fiú egy kicsit közelebb hajolt.

– Declan, kikísérnél?

A fejem felkapódott.

A lány megrebegtette a pilláit. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánják – tette hozzá a fiú, rám és Alistairre pillantva.

Declan felállt. – Persze.

Bámultam rá.

Az étvágyam elszállt, és eltoltam a tálat.

– Befejezted? – kérdezte Alistair, rápillantva az ételemre.

– Igen – mordultam.

Fogta a tányéromat, és elkezdett enni.

Fészkelődtem, számoltam a perceket, amióta elment. Alistair túlságosan el volt merülve a tányéromban ahhoz, hogy észrevegye a nyugtalanságomat.

Nem tudtam nyugton ülni, és a szemem folyamatosan az ajtóra villant. Mit csinálnak ők ott kint? Beszélgetnek? Nevetnek? Vagy ami még rosszabb, csókolóznak?

Végül felálltam.

– Hová mész? – kérdezte Alistair.

– A mosdóba – hazudtam.

Kimentem; a hűvös éjszakai levegő arcon csapott.

Végül megláttam őket;

Declan Genevieve előtt állt, aki a hátával az autójának támaszkodott.

A lány nekidőlt, felmosolygott rá, a keze a mellkasán pihent.

Ő pedig nem húzódott el.

A szívem a torkomban dobogott.

A lány felhajtotta a fejét.

Nem állította meg, bár az arcuk csak centikre volt egymástól.

Halkan felszisszentem,

Vajon meg fogja csókolni?

A mellkasom olyan szorosan görcsbe rándult, hogy nem kaptam levegőt. Nem bírtam tovább nézni, azonnal sarkon fordultam, és visszamentem.