3. fejezet: Hangüzenet érkezik...

Másnap...

Anya:

„Alig várom, hogy lássam a vőlegényedet, édesem!!”

Diane néni:

„Úristen!!! Piper azt mondta, ESZMÉLETLENÜL JÓKÉPŰ.”

Piper:

„Iiiii! Annyira örülök neked, Haze!”

A szememet forgattam az utolsó két üzeneten a csoportos csevegésben. Nem mintha Piper tudná, hogy néz ki Victor – kivéve most, hogy aktívan zaklatja a közösségi médiában.

Pont úgy, mint a leendő férje.

A billentyűzetek csattogása betöltötte az irodát. A telefonok balról, jobbról, és középről is csörögtek. A levegő sűrű volt a koffein és a papírok illatától.

Az íróasztalomnál ültem, és igyekeztem elfoglaltnak tűnni, miközben a telefonom nem hagyta abba a rezgést. Ha ez így megy tovább, biztos vagyok benne, hogy a főnököm, Thatcher Belmont habozás nélkül a kezembe nyomja a felmondólevelemet.

Újabb üzenet ugrott fel, a kollégáim szúrós szemmel néztek rám, miközben végre úgy döntöttem, kikapcsolom.

Valcrest lángokban állt. A hír úgy terjedt, mint tavasszal a pollen...

„Hazel Thorne egy férfival tér vissza. Életében másodszor.”

Ezúttal egy vőlegénnyel. Victor Sterlinggel.

A volt barátom nősülni készült, én pedig bepánikoltam, és belekevertem magam az évszázad hazugságába. És most már nem volt visszaút.

Kopogtatás zökkentett ki; valaki megkocogtatta az asztalomat.

Felpislogtam.

Egy gyakornok toporgott felettem egy elegáns fekete dobozzal, ami nehéznek tűnt. Az a fajta doboz, ami azt suttogta, hogy gazdagság lapul benne.

De jobban megnézve, a bombákat is gyakran így csomagolják be.

– Küldeménye érkezett.

Csak meredtem rá. – Ketyeg?

A gyakornok vállat vont. – Ha igen, akkor folyóírással ketyeg.

Gyanakodva méregettem a dobozt. – Rajta van, hogy kitől jött?

A gyakornok vállat vont. Újra.

A kollégáim suttogni kezdtek, és nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássák.

– Remek. Köszönöm.

A doboz nem volt olyan nehéz, mint vártam, miközben kerestem egy üres fülkét, ahová bezárkózhatnék.

Letettem a dobozt egy üres vécéfülkében, és kicsomagoltam a kártya nélküli küldeményt.

Egy selyemruha volt. Olyan fajta, ami úgy tapad a bőrre, mint egy jó illat.

Ez nem akármilyen ruha volt. Ez volt A ruha.

Egy lenyűgöző smaragdzöld, mélyen dekoltált, nyitott hátú, káprázatos ruha, tisztességes combhasítékkal, amely egyetlen szó nélkül bejelentette viselője érkezését.

Hűha.

A ruha alatt lapult a korábban keresett cetli: a rajta lévő sima, tiszta tintavonásokból drága illat áradt.

„Úgy gondoltam, ha már eladjuk ezt a sztorit, úgy kell kinézned, mint a két lábon járó szívfájdalom. Nem kell eladnod az autódat...

– V.”

Remegtek a kezeim, miközben háromszor is elolvastam az üzenetet. Aztán felhívtam...

A második csörgésre felvette. – Megkaptad?

Elcsukló hangon szólaltam meg. – Victor... Ez a ruha úgy néz ki, mintha a vörös szőnyegre való lenne. Nem pedig Valcrestbe.

– Pontosan.

– Nem is gondoltam, hogy egyáltalán odafigyelsz rám tegnap este.

– Én mindig odafigyelek rád.

Nagyot nyeltem. – Mennyibe került ez?

– Elegendőbe ahhoz, hogy tönkretegye a húgod napját.

Elhallgattam, aztán egy nevetés csúszott ki a számon.

– Te őrült vagy – suttogtam.

– Nincs mit – válaszolta simán. – Nem úgy fogsz besétálni arra az esküvőre, mint egy elrettentő példa. Hanem úgy, mint egy kibaszott szenzáció.

Dobbant a szívem. – Legszívesebben megcsókolnálak.

– Meg is fogsz – mondta Victor nyugodtan. Határozottan. – Az egész családod előtt. Többször is.

– Ó, Istenem... sokkal rosszabbul hangzik, ha te mondod. – Nyöszörögtem.

– És az exed előtt is – tette hozzá Victor.

– Na, azt már alig várom. – Nevettünk. – Még mindig írogat neked?

– Meglepő módon, igen. Olyan érzésem van, mintha gyanítaná, hogy hazudunk, vagy hogy az egyikünk kihasználja a másikat.

– Micsoda?

– A srác viszont ismer téged... méghozzá sokkal mélyebb szinten. – Összerezzent.

– Hogy érted ezt?

– Azt állítja, hogy örül nekünk, de aztán megfordul, és a tudtomra adja, hogy te régebben azt mondtad neki: sosem randiznál egy olyan sráccal, mint én. Mi ez az egész?

Megizzadt a tenyerem. – És te mit mondtál?

– Én? Csak megmondtam neki, hogy mennyire szórakoztató lehet a terápiákon.

Kitört belőlem a nevetés a vécéfülke közepén. – El tudom képzelni az arcát.

– Tudod, hogy választhattad volna Bryce-ot a Northpeak Nexustól? Vagy Dereket a HR-ről... – javasolta Victor. – Minél titokzatosabb, annál jobb.

– Mindkettő az exem. Mindenki azon a rohadt csoportos csevegésen tudja, mikor szakítottam velük. Ráadásul Derek csak addig bírta, hogy egyetlen célt szolgáljon.

– Undorító... ne is emlékeztess.

El tudtam képzelni, ahogy Victor undorodva megráncolja az arcát.

– Egyébként hol vagy? Ugye nem az irodádban?

– Nem. Tekintve, hogy a szabadságomat két órával a kezdete után eltörölték, élvezem, amit lehet, mielőtt belevetnek a Thorne családi drámába.

Összerezzentem. – Sajnálom.

Játékosan elhessegette a dolgot. – Minden móka jó móka, drágám. Megpróbálom majd élvezni Valcrestet.

– Kétlem.

– Kicsim – mondta Victor meleg, mély hangon –, én leszek a legvalódibb ál-pasi, akivel valaha dolgod volt.

– Alig várom.

– Na, mennem kell, egy dögös szőke kacsintgat rám. Lehet, hogy szerencsém lesz... Később írok, drágám! – mondta sietve, mielőtt letette.

Tipikus Victor.

A ruhát a testemhez szorítva odaálltam az irodai tükör elé, készítettem egy szelfit, gépeltem hozzá egy üzenetet, és elküldtem a rémálomba illő menyasszonynak.

„Szia, Pipes, csak ellenőrzöm: ugye pontosan ezt a zöldet akartad? Tudom, hogy milyen vagy az árnyalatokkal.”

Rányomtam a küldésre, és kifújtam a levegőt, ahogy a három pont elkezdett táncolni a képernyőn.

Aztán hirtelen... eltűnt.

Egy mikrofon ikon jelent meg a helyén...

Hangüzenet érkezik...

Egy egész rohadt óráig hezitáltam, majd rányomtam a lejátszásra.

Semmi jó nem sül ki belőle soha, amikor Piper hangüzenetet küld.

„Haze, szerintem az a ruha egy kicsit túl kivágott. Úgy néz ki, mintha... a figyelmet keresnéd?

Úgy fogsz kinézni, mint aki megpróbál engem elhomályosítani, Hazel. Nem mintha ez egyáltalán lehetséges lenne, de... csak őszintének kellett lennem.

Az a szín túl... drámai. Nem tudtam, hogy ennyire feltűnő lesz, amikor elképzeltem. De ezt a hibát magamra veszem.

És őszintén, tesó, ez a ruha túl jól néz ki rajtad. És mi az a hasíték? Túlélné a büszkeséged, ha a szédülésed kicsit megdobálna? Hát, te egy kemény dió vagy, Haze.”

Szünet.

„Egyáltalán hogy engedhetted meg magadnak azt a ruhát? Na mindegy. Nem akarom tudni a szaftos részleteket. Mennem kell! Szeretlek, tesó!”

Remegtek a kezeim. A légzésem kapkodóvá vált.

Hogy meri az a kis boszorkány.

Ó, Piper, ez már nem esküvő, ez háború.

És győzzön a jobb vőlegény.