Három évvel később, egy hosszú… magányos nappal és éjszaka után. Az igazság olyan, mint egy kőkemény pofon.

Ma van a napja.

A nap, amikor Kovak Thorne odaáll Kestryn Pyke, az Alfa lánya mellé, és olyan fogadalmakat tesz, amik sosem neki szóltak.

Eredetileg nekem kellettek volna szólniuk.

A szolgálók szállásán, a mosdótál feletti kis tükörben bámulom a tükörképemet, és alig ismerem fel a lányt, aki visszanéz rám.

Egy 19 éves lány, aki épp csak befejezte a középiskolát; sápadt bőr, beesett szemek, összeszorított ajkak, hogy ne remegjenek.

A hajam egyszerű fonatba fogva, hátrahúzva az arcomból, ahogy Marta javasolta – „legyen ápolt, de ne túl szép” – mondta, mintha az, hogy jelentéktelenebbé tesz, enyhítené a fájdalmat.

Nem enyhíti.

Semmi sem enyhíti.

A falkaház hangos az ünnepléstől. A nevetés és a zene úgy szűrődik át a kőfalakon, mint kegyetlen emlékeztetők arra, mit is jelent a mai nap.

A szomszédos területekről is érkeztek farkasok, a legszebb ruháikba öltözve. Nagyszabású esemény ez. Végül is az Alfa lánya kel egybe a falka legkiválóbb harcosával. Politikai szövetség. Szerelmi történet a tömeg szemében.

De tragédia az enyémben.

Kisimítom az egyszerű kék ruhám elejét, és veszek egy remegő levegőt.

„Nem kell elmenned” – suttogta Myrk gyengén az elmémben ma reggel.

De nincs más választásom…

Nem azért, mert akarok. Istenemre, dehogy. Hanem mert az Alfa megparancsolta az egész falkának, hogy tanúskodjanak. Nincs kivétel. Még annak az árva lánynak sem, akinek a lelkét épp most készülnek darabokra törni.

A lépteim visszhangzanak a folyosón, ahogy a nagyterem felé tartok.

Minden lépés olyan, mint egy búcsú. Búcsú a reménytől. A köteléktől. A bennem lévő farkastól, aki már most kezd elhalványulni.

Amikor belépek a terembe, elakad a lélegzetem – nem a szépsége miatt, hanem mert ő ott van.

Kovak…

Magasan és erősen áll a terem elején, ceremoniális feketében, a mellkasán ezüst hímzéssel. Sötét haja hátrafésülve, az állkapcsa éles, a szeme nyugodt. Uralja magát.

És mellette, elefántcsontszínben és aranyban tündökölve, ott van Kestryn. Vörös fürtjeibe igazgyöngyöket fontak, és önelégült mosolya túl széles, ahogy Kovak karjába kapaszkodik.

Még csak nem is tűnik idegesnek.

Miért is lenne az? Ő győzött.

A tömeg elcsendesedik, ahogy az Alfa feláll és előrelép, hogy megkezdje a szertartást. Alig hallom a hangját a fülemben zúgó morajtól. A kezeim ökölbe rándulnak az oldalamnál, és küzdök, hogy egyenletes maradjon a légzésem.

A tekintetem Kovakra siklik. Egyetlen szörnyű másodpercre rám néz.

És tudom, hogy lát engem.

Nincs a szemében a felismerés szikrája sem. Semmi bocsánatkérés. Csak közöny.

És ez mindennél jobban fáj.

Érezte a köteléket. Tudom, hogy mindig is érezte.

És mégis… ezt a döntést hozta.

Az Alfa hangja felerősödik, ünnepélyessé válik.

– Te, Kovak Thorne, elfogadod-e Kestryn Pyke-ot választott társadnak, és felajánlod-e életedet az övének, erőben és lélekben?

Szünet….

Kérlek. Kérlek, istennőm, ne.

– Elfogadom.

A hangja rendíthetetlen.

A világ megbillen alattam.

A térdem megroggyan, de nem esem el. Még nem.

– És te, Kestryn Pyke, elfogadod-e Kovak Thorne-t választott társadnak, és felajánlod-e életedet az övének, erőben és lélekben?

– Elfogadom – mondja a lány édesen.

Az Alfa felemeli a kezét, megáldva uniójukat az ősi nyelven mondott szavakkal.

És ekkor történik meg.

Bumm! Olyan érzés volt, mintha puskával lőttek volna belém.

A kötelék elszakad.

Nincs más mód leírni. Egyik pillanatban még ott van – megviselten, gyengén, de még tartja magát –, a következőben pedig… odavan.

Valami úgy hasít belém, mint egy penge.

Nem kapok levegőt. Nem tudok gondolkodni.

A szívem szilánkokra törik a mellkasomban, a darabjai úgy csapódnak a bordáimnak, mint az üveg.

Myrk felsikolt bennem – egy annyira nyers és vad kínlódó hang ez, hogy elemészti az utolsó maradék erőmet is.

Elment.

A farkasom odalett.

Hátrahőstöröm, ki a tömegből, észrevétlenül. Mindenki őket nézi – tapsolnak, éljeneznek. A nász beteljesedett.

Kicsúszom az ajtón és végigrohanok a folyosón, a látásomat elhomályosítják a könnyek.

Senki nem szól utánam. Senki észre sem vesz.

A hideg levegő arcul csap, amikor elérem a hátsó ajtót és feltaszítom.

Futok…

El a konyhák, a kert mellett, egészen az erdő széléig, ahol a szolgálók a konyhából származó üres hordókat tárolják.

És ott, az ünneplés árnyékában, összeomlok.

A belőlem feltörő zokogás nem emberi.

Nem is farkasé. Ez valami összetört dolog hangja. Valamié, ami éppen meghal.

A mellkasomra szorítom a kezem, de nem segít. A fájdalom belül van, belülről tép szét.

Ő lett volna a társam.

Úgy volt, hogy engem választ.

De nem tette…

És most… semmim sincs.

– Elara…

A hang lágy, ismerős.

Marta az, az egyik szolgáló, az egyetlen, aki tudja.

Letérdel mellém, karjaival már át is öleli remegő vállamat.

– Ó, kicsim – suttogja, és gyengéden ringat. – Kerestelek.

– Nem kapok levegőt – zokogom a mellkasába. – Fáj, Marta. Annyira fáj.

Szorosabban átölel. – Tudom, kicsim. Tudom.

Ujjai a hajamat simogatják, miközben sírok, és évek óta először engedem meg valakinek, hogy lássa fájdalmam mélységét.

– Azt hittem… talán… azt hittem, meggondolja magát, évekig vártam – suttogom. – Még ma reggel is reménykedtem. Olyan ostoba vagyok!

– Nem, nem vagy az – mondja szenvedélyesen, az arcomat a kezébe fogva. – Kedves vagy. Erős vagy. Ő pedig egy bolond.

Segít felülni, és egy üveg vizet ad a kezembe, meleg tekintetét le sem veszi rólam.

– Nem ide tartozol, El – mondja halkan. – Már nem.

Zavarodottan nézek rá.

A kötényébe nyúl, és előhúz egy összehajtogatott borítékot. – Ez épp tegnap érkezett. Felvételi értesítő ösztöndíjhoz. – A kezembe nyomja a borítékot.

Összeráncolom a szemöldököm. – Micsoda? Én soha nem…

– Én küldtem el a jelentkezést. Mindketten tudjuk, milyen csodálatosan festesz és rajzolsz, szóval nem meglepő, hogy felvettek. – Elmosolyodik, én pedig mélyet sóhajtok.

Igen, Marta tudja, hogy a rajzolás és festés az egyetlen menekülési utam. Hogy elfelejtsek mindent. De sosem gondoltam volna, hogy benevez egy művészeti ösztöndíjra. Ő a legközelebbi ember számomra itt, mintha a családom lenne.

Amióta a szüleim meghaltak a kóborok támadásában, miközben a területet védték – amikor még csak hét éves voltam –, ő volt az, aki mindenben segített.

El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy mellettem van.

– Tudtad, ugye? – nézek fel rá, és látom, ahogy szomorúan bólint.

Értem, szóval tudta, hogy Kovak sosem fog engem választani.

Ezért…

– Elmehetsz… messze innen. Már tájékoztattam az Alfát az olaszországi ösztöndíjról. Ez az egyetlen kiutad. És ez… – egy másik papírt nyom a kezembe – …ez a kedves barátaim, Lorian és Phaedra címe. Segítenek majd a beilleszkedésben.

A könnyeim megint kicsordulnak, de ezúttal valami mástól. Hálától. Megkönnyebbüléstől.

– Nem tudom, képes vagyok-e rá – suttogom.

– Tudom, hogy képes vagy – mondja gyengéden, de határozottan. – Mert neked nem az a sorsod, hogy itt maradj és elsorvadj. Arra születtél, hogy fejlődj. Hogy kiteljesedj. Hogy élj.

Lassan bólintok, úgy szorítom a borítékot, mintha az életem múlna rajta.

A szavai erőt adnak.

Talán így is van.

– Marta… – mormogom remegő hangon. – Myrk elment. Már nem érzem őt.

Két kézzel az arcomat keretezi. – Akkor majd meggyógyulsz. És ő is visszatér. Amikor eljön az ideje.

Hinni akarok neki.

Igazán hinni akarok.

De ma éjjel nem vagyok más, csak egy üres burok.

Mégis odasuttogom: – Köszönöm. Mindent.

Utoljára még egyszer szorosan megölel, majd feláll, és leporolja a kötényét. – Egy éjszakád maradt, El. Csomagolj össze. Pihenj. És ne merj visszanézni, ha egyszer elmentél.

Nézem, ahogy elsétál, és eltűnik az ünnepség fényeiben.

Ott maradok a sötétben, a hideg úgy fonódik körém, mint a gyász.

De még a sötétségben is… ott pislákol egy szikra.

Holnap elhagyom ezt a helyet.

Holnap újrakezdem.

És talán egy nap újra egész leszek én is.