Az ébresztőóra szüntelen csörgése visszhangzott a szobában, de a holtfáradt Vivian csak újra és újra elnyomta a szundit, és magára húzta a paplant, hogy még egy kicsit aludhasson.

A szundi ötödik jelzése után úgy pattant ki az ágyból, mintha áram ütött volna belé. Felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről, de a válla rögtön leereszkedett, amikor látta, hogy nem jött üzenet Gavintől.

Próbált pozitív maradni, így inkább ő írt neki. A kommunikáció úgyis kétoldalú dolog: ha ő nem ír, írhat Vivian.

Gyorsan a fürdőszobába sietett, és vett egy meleg zuhanyt. Már elmúlt hat óra, és fél nyolcra bent kellett lennie az irodában; főnökként példát kellett mutatnia.

Fekete kosztümbe öltözött, gesztenyebarna haját magas lófarkasba fogta, felhúzta a hegyes orrú tűsarkúját, és elindult munkába.

– Jó reggelt, Tessa – köszönt Vivian a titkárnőjének, Tessa Brooksnak, aki már az asztalánál ült. Belépett az irodájába, Tessa pedig szorosan követte őt néhány papírral a kezében.

– Jó reggelt, asszonyom. Szeretnék jelenteni egy rendellenességet a pénzügyi nyilvántartásban – mondta Tessa professzionális hangon, miközben letette a dokumentumokat Vivian asztalára.

Vivian helyet foglalt a kényelmes bőrfotelében a hatalmas mahagóni asztal mögött, átvette az iratokat, és tüzetesen átolvasta őket.

Ahogy haladt az olvasással, a homlokán a ráncok egyre mélyültek. Amit a dokumentumokban látott, az egyáltalán nem volt jó hír.

– Tessa, azonnal hívjon össze rendkívüli értekezletet! Valaki vállalati pénzeket emelt le, és fantomszámlákra utalta őket – utasította Vivian, miközben a szíve hevesen kalapált a mellkasában.

– Igenis, asszonyom – felelte Tessa. Épp megfordult volna, hogy kimenjen, amikor az iroda ajtaja kivágódott, és rendőregyenruhás férfiak viharzottak be durván.

– Elnézést, maguknak semmi keresnivalójuk itt! – kiáltott fel Tessa aggodalmasan, de a magas, szőke férfi ügyet sem vetett rá, és egyenesen Vivian asztalához lépett.

– Ön Vance kisasszony, ugye? A nevem Garret Kross, felügyelő a korrupcióellenes bizottságtól – mondta a férfi, felmutatta jelvényét Viviannek, majd visszatette a zsebébe.

– A rendőrséggel együtt azért vagyok itt, hogy letartóztassam önt adócsalás és sikkasztás vádjával. Az irodában található összes dokumentumot lefoglaljuk további vizsgálat céljából. Joga van hallgatni, mert bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon – mondta Garret felügyelő, miközben megbilincselte Vivian csuklóját, és felhúzta őt a székéből.

Vivian túl sokkos állapotban volt ahhoz, hogy reagálni tudjon. „Mi a fene történik?” – kérdezte magától, miközben kábultan kivezették az irodájából.

– Tiszt úr, ez biztosan félreértés! Kizárt, hogy Vance kisasszony ilyet tett volna! – sikoltozott Tessa utánuk futva, de azok süketnek tettették magukat.

Vivian sokkban volt, miközben a lifttel a földszintre ereszkedtek. A szíve a torkában dobogott, ahogy a megbilincselt kezeire nézett.

Az alkalmazottai tekintete kényelmetlenül érintette. Rendkívül kínos helyzet volt, és remélte, hogy később mindenki elfelejti majd.

Amint kilépett az épületből, riporterek hada vette körül, kamerákat és mikrofonokat toltak az arcába.

– Vance kisasszony, igaz, hogy sikkasztást követett el?

– Vance kisasszony, ki veszi át most a cég vezetését?

– Vance kisasszony, nem szégyelli, hogy így besározza néhai édesapja cégének hírnevét?

A riporterek folyamatosan abszurd kérdésekkel bombázták, Vivian pedig dühében ökölbe szorította a kezét.

A szeme sarkából észrevett egy alakot, és összevonta a szemöldökét. „Gavin mikor jött haza?” – gondolta zavartan, de felcsillant a remény benne, hiszen a férfi volt az egyetlen támasza.

De mielőtt odaállíthatott volna hozzá, Gavin kinyitotta Ferrarija utasoldali ajtaját, amelyből egy gyönyörű, vörös ruhás hölgy szállt ki. Egymásba karolva besétáltak az épületbe, teljesen figyelmen kívül hagyva Viviant, akit épp a rendőrautóhoz ráncigáltak.

„Gavin...” – szólította őt magában, amíg be nem tuszkolták az autóba, és el nem hajtottak vele.

…

– Nem ismétlem meg magam: hol van a befektetők pénze? – kérdezte Garret felügyelő, és az asztalra csapott, amire Vivian összerezzent.

Egyenesen a kihallgatószobába vitték, és elkezdték kérdésekkel bombázni, még mielőtt levegőt vehetett volna.

– Mondtam már, hogy semmit sem tudok a pénzről, amiről beszél – vágta rá dühösen, és felszakadt ajakkal meredt a felügyelőre. A férfi korábban megütötte, mert nem kapta meg a kívánt válaszokat.

A stílusukból látszott, hogy már előre bűnösnek bélyegezték.

– Figyeljen ide, asszonyom, ne raboljuk egymás idejét. Nem a levegőbe beszélek, minden bizonyíték önre mutat – mondta Garret felügyelő, majd elvett egy papírt az asztalról, és Vivian elé tette.

– Nézze meg saját maga! Ott az ön aláírása, amivel jóváhagyta több millió dollár átutalását fantomszámlákra – mutatott az aláírásra a mutatóujjával.

Vivian feje zúgott. „Mikor hagytam én jóvá ezeket a tranzakciókat?” – gondolta gyötrődve, próbált visszaemlékezni, de semmi sem jutott eszébe.

– Felügyelő úr, tényleg nem tudom, hol van az a pénz. Ez az én cégem, mi értelme lenne ellopnom a saját véremmel és verejtékemmel szerzett vagyonomat? – tagadta, hogy bármi köze lenne az utalásokhoz.

A felügyelő elhallgatott, láthatóan elgondolkodott a hallottakon.

– Igaza van, nincs értelme. De jelenleg minden bizonyíték, ami a kezünkben van, ön ellen szól, Vance kisasszony. Van bizonyítéka arra, hogy ez nem az ön aláírása? – kérdezte Garret felügyelő, miközben két tenyerével az asztalra támaszkodva fölé hajolt.

– Én... Nem... Az aláírás az enyém, igen, de nem tudom, hogyan került azokra a papírokra. Beszélni akarok az ügyvédemmel – követelte Vivian, mire a felügyelő felnevetett.

– Nem számít, ha próbálja is húzni az időt; amíg én vezetem ezt az ügyet, ön börtönbe megy, Vance kisasszony – mondta Garret felügyelő, és egy telefont nyújtott át neki.

– Öt perce van.

Vivian felélénkült, hálásnak érezte magát; a felügyelő talán mégis látta, hogy nem bűnös.

Vivian tárcsázott egy jól ismert számot, de a telefon csak csöngött, háromszor is. A szíve hevesen vert, amikor most az ügyvédjét, Mr. Barnest hívta. De akárcsak Gaviné, Mr. Barnes vonala is válasz nélkül maradt.

Vivian gyomra görcsbe rándult, a szíve pedig a mélybe süllyedt. Rossz előérzet kerítette hatalmába, miközben tovább tárcsázta mindkét számot. „Miért nem veszi fel egyikük sem?”

Végül Gavin vonala kicsengett, de a túlsó oldalon a titkárnője, Myra szólt bele.

– Kérem, hívja vissza később, a vezérigazgató úr épp igazgatósági ülésen van – mondta Myra.

Vivian szíve kihagyott egy ütemet, és nehezen nyelt egyet.

– Myra... hogy érti ezt? Milyen vezérigazgató? – kérdezte a telefonba, mire Myra elakadt a szava a túloldalon, láthatóan felismerve Vivian hangját.

– Mr. Thorne-ról van szó, asszonyom, ő a Vance Holdings új vezérigazgatója – közölte Myra a sokkoló hírt, Vivian szíve pedig ezer darabra tört. „Mi a fene folyik itt?”

De megpróbálta megnyugtatni magát, mondván, ne gondolja túl. „Valószínűleg csak helyettesít, amíg távol vagyok” – győzködte magát.

– Átadná neki a telefont? Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele – kérte Vivian, és egy pillanatnyi habozás után Myra beleegyezett.

– Rendben, tartsa egy percig.

– Sajnálom, Vance kisasszony, Mr. Thorne azt üzente, hogy elfoglalt – mondta Myra, próbálva a lehető legudvariasabb maradni, mintha a kardcsapással felérő szavak, amiket közvetített, így kevésbé fájnának.

A telefon kicsúszott Vivian kezéből, és az asztalra esett, ahogy rádöbbent a valóságra: „Csapdába csaltak!”

Nem akart hinni a megérzéseinek, de ha mostanáig nem látta, mi történik, akkor tényleg végtelenül naiv volt.

– Felügyelő úr, csapdába csaltak. Ez az egyetlen magyarázat. El kell hinnie nekem! – könyörgött Vivian, szemei megteltek könnyel.

Most volt először ilyen helyzetben, így természetesen fogalma sem volt, hogyan kezelje.

A teste elgyengült, a szívét pedig mintha ezer nyíl döfte volna át.

„Gavin... tényleg ennyire átvertél? De miért? Én csak szerettelek, és te így fizetsz meg nekem?” – ordított Vivian belül, az arcára kiülő barázdák a kínról árulkodtak, amin keresztülment.

– Vance kisasszony, a befektetők vissza akarják kapni a pénzüket, különben börtönbe megy, nem beszélve az adócsalás vádjáról, amiért nagyon hosszú időre rács mögé kerülhet. A helyében én először a befektetők kifizetésével kezdeném, hogy ne nehezítsék meg tovább a dolgát – gúnyolódott Garret felügyelő, hangjában mély szarkazmussal.

Vivian elméje zűrzavarban volt, elveszettnek érezte magát, és nem tudta, mit tegyen. „Mit kellene tennem?”

– Miért kellene visszafizetnem olyan pénzt, amiről nem is tudok? Felügyelő úr, ismeri a szabályokat: szerezzen nekem egy ügyvédet, aki óvadék ellenében kihoz, vagy adjon egy telefont, hogy felhívjam egy ügyvéd barátomat, hogy szabadlábra kerüljek, amíg felkészülök a bírósági tárgyalásra – mondta, miután rájött, hogy a sírás nem old meg semmit, és visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Már elhasználta a hívásait, Vance kisasszony. Kirendelt védőt fogok kérni önnek, de kétlem, hogy sokat tudna segíteni ebben az ügyben – jegyezte meg hidegen Garret felügyelő.

„Miért nem Sloane-t hívtam először?” – szidta magát Vivian a butasága miatt, de elfelejtette, hogy ez volt a természetes reakciója: mivel Gavin volt a barátja, ő volt az első, akire gondolt a bajban.

De egyértelmű volt, hogy csak ő gondolkodott így. Gavin egyáltalán nem volt őszinte hozzá. Abban a pillanatban, hogy bajba került, a férfi rohant összehívni az igazgatóságot, és kinevezte magát a cége vezérigazgatójának.

Garret felügyelő elment, hogy ügyvédet keressen neki, így Vivian egyedül maradt a szobában, és azon töprengett, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe.

Hirtelen kigyulladt a fény a fejében, amint eszébe jutott valami...

~ Visszaemlékezés ~

Hat hónappal korábban...

Gavin a szokásosnál is távolságtartóbb volt, Vivian pedig tanácstalanul állt, nem tudván, hogyan hozza helyre a kapcsolatukat, ami láthatóan egy hajszálon függött.

– Gavin, miért nem mondod el, mi bajod van? Olyan távolságtartó vagy – kérdezte Vivian, miközben a villában vacsoráztak.

Gavin rá sem nézett, csak tovább gépelt a telefonján, miközben annyit felelt: – Csak bebeszéled magadnak.

Úgy mondta ezt, hogy Viviannek esélye sem volt válaszolni. Vivian elmosolyodott, próbálta elnyomni a mellkasában lévő szúrást. Visszatért az ételéhez, és megígérte magának, hogy később újra felhozza a témát...

Egy órával később Gavin végre kibökte, mi bántja: – Úgy érzem, nem illünk össze... Én csak valaki vagyok, aki kapcsolatok révén lett alelnök... azt mondják, egy nőtől függök, ez megalázó... –

Vivian szíve fájdalmasan összeszorult a szavai hallatán; azt hitte, minden rendben van köztük. Rájött, hogy a férfi kevesebbnek érzi magát, ezért gondolkodás nélkül kibökte:

– Társtulajdonossá teszlek az ingatlanjaimban... ami az enyém, az a tiéd is... –

Egy pillanatnyi csend után Gavin hirtelen beleegyezett, majd egy kis késő esti szex után visszatért a telefonozáshoz, Viviant pedig hagyta az ágy szélén feküdni, hatalmas űrt hagyva közöttük.

~ Visszaemlékezés vége ~

Csak azután, hogy elárulták, rakta össze Vivian a képet. Gavin folyamatos telefonozása és az, hogy ellentmondás nélkül elfogadta a társtulajdonosi jogot, mind ordító intő jelek voltak, amiket ő figyelmen kívül hagyott.

Vivian rájött, milyen ostoba volt, és ez súlyos árat követelt tőle.

…

Garret felügyelő fanyar arccal tért vissza a kihallgatószobába.

– Vance kisasszony, egyetlen ügyvéd sem hajlandó elvállalni az ügyét, a feletteseimtől pedig azt az utasítást kaptam, hogy az ügye nem engedélyez óvadékot, így egyelőre őrizetben kell maradnia – mondta Garret felügyelő, elfordítva a tekintetét.

– Ugye csak viccel?! – kiáltott fel Vivian kétségbeesetten. A mellkasa nehéznek tűnt, mintha egy szikla nehezedne rá, fojtogatva őt.

– Fennáll a szökés veszélye, ezért további intézkedésig itt tartjuk – mondta Garret felügyelő, majd egy bocsánatkérő pillantás után elhagyta a szobát, hogy előkészítsen neki egy cellát.

Viviant érzelmek vihara kavarta fel, miközben szerelme és cége elvesztését gyászolta.

Hirtelen egy rendőr nyitotta ki a kihallgatószoba ajtaját, és bejelentette:

– A barátai itt vannak, látni akarják. Húsz percük van.

Sloane és Vivian másik két barátnője lépett be az ajtón, Vivian pedig azonnal felélénkült.

„Ó, édes Jézus! Hála az égnek, végre megmenekültem” – gondolta Vivian izgatottan, miközben egy fénysugár hatolt a szívébe, hálásan azért, hogy még nem veszett el minden remény.