Vivian elérzékenyült, amikor barátnői beléptek a szobába, és a szemei megteltek könnyel.

– Hé... minden rendben lesz, ne sírj, ki fogjuk találni a megoldást – mondta Sloane, odalépett Vivianhez, és átölelte.

Viviannek végre alkalma nyílt kiönteni a szívét, és hangosan zokogott Sloane vállán, aki nyugtatóan simogatta a hátát.

Lyra, aki az asztal túloldalán állt, láthatóan mondani akart valamit, de Sloane szigorú nézése láttán inkább elharapta a szavait.

Sloane pontosan tudta, mit akar Lyra mondani... de Vivian túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy most olyasmit halljon, mint: „Ugye megmondtam”.

Látták Gavint a hírekben, ahogy interjút ad, és új vezérigazgatóként tünteti fel magát, teljesen elhatárolódva Viviantől és a cégtől.

Ami örökkévalóságnak tűnt, de valójában csak pár perc volt, Vivian végre abbahagyta a sírást és a szipogást.

– Mi történt, drágám? Sokkolt minket a hír, azonnal ott hagytunk mindent, és idejöttünk – mondta Clara, Vivian szívét pedig melegség töltötte el.

A barátnői rendkívül elfoglalt emberek voltak, de miatta mindent félretettek, és ide siettek, hogy segítsenek. Legalább egy valami őszinte volt az életében: a barátságuk.

– Én sem tudom pontosan. Teljesen összezavarodtam. Felkeltem, lezuhanyoztam, mint mindig, és elmentem dolgozni. De tíz percet sem töltöttem az irodában, amikor a korrupcióellenes bizottság ránk rontott, és letartóztattak sikkasztás és adócsalás vádjával – magyarázta, majd eszébe jutott valami, és folytatta.

– Ó, igen! Mielőtt a rendőrség betört volna, Tessa éppen rendellenességeket jelentett a cég pénzügyi nyilvántartásában.

– A rendőrség megmutatta nekem a bizonyítékokat, amik ellened szólnak, és nem fogok hazudni, elég erősek. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek kijutni ebből a helyzetből. Miért nem hívjuk fel Tessát, hogy megszerezzük a nála lévő dokumentumokat? – javasolta Sloane, a másik két hölgyre nézve, akik egyetértően bólintottak.

Mindannyiuknak megvolt Tessa száma, így Clara elővette a telefonját, tárcsázta őt, és kihangosította.

Sloane tovább vigasztalta Viviant, Lyra pedig az asztal szélén ült.

A telefon hosszan kicsengett, és már majdnem megszakadt, amikor végre felvették.

– Halló? – szólalt meg egy idegen férfihang a telefonban, mire a hölgyek összevonták a szemöldöküket.

– Ööö, halló, Tessával szeretnék beszélni, kérem – mondta Clara, felhangosítva a készüléket, hogy mindenki hallja a beszélgetést.

– A telefon tulajdonosa cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, jelenleg kómában fekszik a központi kórházban – válaszolt a férfihang, és mindenkinek elakadt a lélegzete.

Mi a fene történik itt? Véletlen lenne, hogy éppen Vivian letartóztatása után az asszisztense balesetet szenved és kómába esik, képtelenül arra, hogy felébredjen?

Valami határozottan bűzlött, de egyelőre nem volt kapaszkodójuk.

– Tudod, ki utalta át azokat az összegeket? – kérdezte Clara habozva Viviantől, mire Lyra megforgatta a szemét.

– Ne szépítsük a dolgokat! Az a pasi még a tévébe is bement ünnepelni a kinevezését, miközben a barátnője bajban van. Egyszerű: kihasználta a vak szerelmét, hogy rávegye a papírok aláírására, ő pedig ostoba módon bízott benne, és anélkül írta alá őket, hogy ellenőrizte volna – mondta Lyra egy szuszra, nem törődve azzal, hogy nyersnek tűnik. Ő az a típus volt, aki nevén nevezte a dolgokat.

Véleménye szerint Vivian magának kereste a bajt. Ki vonja be a barátját a családi vállalkozásba? Egy barátot... még csak nem is a vőlegényét, hanem egy barátot. Egyértelmű volt, hogy ez lesz a vége.

Sajnálta őt, persze, de ki akarta mondani az igazat és az őszinte véleményét.

– Lyra – szólt rá Sloane élesen, de Vivian leintette.

– Igaza van, csajok. El sem hiszem, milyen ostoba és hiszékeny voltam. Bíztam benne, a cég társtulajdonosává tettem, ő pedig hátba szúrt, amikor nem figyeltem – mondta, mire a hölgyek döbbenten bámultak rá.

– Mit tettél? – most Sloane-on volt a sor, hogy kiakadjon; elhúzódott Viviantől, és a vállánál fogva rázta meg. Sokkolta a vallomás.

– Édesem, hogy tehettél ilyen nagy baromságot? Hogy tudnék így segíteni neked? – sikoltozott Sloane, hangjában érezhető volt a frusztráció. Sosem gondolta volna, hogy okos barátnőjét ilyen könnyen lépre csalja egy férfi.

– Tudom, ostobaság volt tőlem... ó, Istenem! Olyan butának érzem magam. Hogyhogy nem láttam? Ott voltak az intő jelek, de én figyelmen kívül hagytam őket – zokogott Vivian gyötrődve, barátnői pedig sajnálattal néztek rá.

Segíteni akartak, de mit tehettek volna? Még ha minden pénzüket össze is adnák, az sem lenne elég a tartozások kifizetésére.

Sloane már korábban próbálta letenni az óvadékot, de a főfelügyelő elutasította a kérését, és nem tudta, hogyan mondja meg a barátnőjének, hogy ő sem tudja kihozni.

Az ajtó kinyílt, és a rendőr, aki bekísérte őket, belépett. – Hölgyeim, öt percük van befejezni, aztán el kell hagyniuk a szobát – jelentette be, a hölgyek pedig bólintottak válaszul.

– Szívi, beszéltem a főfelügyelővel, és azt mondták, nem engedhetlek ki óvadék ellenében, a befektetők pedig követelik a pénzüket, amivel állításuk szerint tartozol – döntött úgy Sloane, hogy közli a rossz hírt, amit eddig magában tartott. Tudta, hogy a jelenléte reményt adott Viviannek, ezért utált minden maradék reményt sárba tiporni barátnőjében.

Ahogy várható volt, Vivian teljesen elkedvtelenedett, élénkkék szemeiből eltűnt a csillogás, és csak üres, kábult tekintettel meredt maga elé.

– Hadd próbáljam meg felhívni az ingatlanirodát, hátha el tudnának adni néhányat az ingatlanjaim közül – mondta Vivian, elkérve egyik barátnője telefonját.

Sloane, aki közelebb volt hozzá, odaadta a készülékét, Vivian pedig tárcsázott néhány számot.

Miután elmagyarázta a helyzetet és megadta az ingatlankódokat, Vivian majdnem elájult attól, amit az ügynökségtől hallott.

Gavin az összes ingatlana tulajdonjogát megváltoztatta. Nem tudta, hogyan, de hirtelen nincstelen lett.

A szíve fájdalmasan összeszorult, mintha egy macska karmolná belülről.

Gavin nem csak megnyomorítani akarta azzal, hogy összetöri a szárnyait; végleg el akarta pusztítani, esélyt sem hagyva neki a túlélésre.

Olyan kegyetlen volt. Hogy tudott szerelmes lenni egy ilyen szörnyetegbe tíz rohadt évig? Biztosan vak volt.

Barátnői próbálták vigasztalni, de ő már túl volt azon a ponton, hogy jobban érezze magát. Düh, gyűlölet és fájdalom árasztotta el az elméjét. Semmi mást nem akart, csak Gavin nyakát szorongatni, amíg el nem törik.

– Rendben, hölgyeim, lejárt az idő – jelentette be ugyanaz a rendőr, és az ajtónál várta, hogy Vivian barátnői távozzanak.

Miután megvigasztalták és biztosították róla, hogy mindent megtesznek a segítségéért, elhagyták a szobát. Vivian ismét egyedül maradt, hogy szembenézzen a helyzet rideg valóságával.

Hamarosan egy fegyőrnő lépett a szobába, Vivian szíve pedig idegesen kalapált, tudva, mi következik.

– Indulás, mostantól az 1995-ös számot viseli – mondta a fegyőrnő nyersen.

A neve Verna Grimes volt, húsz éve dolgozott a központi rendőrségen. A tapasztalat arra tanította, hogy soha ne ítéljen meg egy könyvet a borítója alapján... a mögötte sétáló fiatal hölgy ártatlannak tűnt, de ki tudja, mit követett el, hogy ide került.

A női cellák felé tartva megálltak egy asztalnál, Verna pedig elővett egy kék egyenruhát, hogy Vivian vegye fel.

Bár Vivian jogtalannak érezte a helyzetet, nem volt más választása, mint levenni a márkás kosztümjét, és felölteni a dohos szagú, régi börtönruhát.

Szerencsére egyedül helyezték el egy cellában, különben zaklatásnak lett volna kitéve. Szörnyű történeteket hallott arról, hogyan verik és erőszakolják meg az embereket a börtönben.

Három nap telt el egy szempillantás alatt, és Vivian még mindig a cellájában volt. Sápadtnak tűnt, és láthatóan fogyott is. A haja kócos volt, és képtelen volt megenni az elé tálalt ételeket, emiatt nagyon gyengének érezte magát.

A koszos padlón feküdt, túl fáradt és gyenge volt ahhoz, hogy törődjön bármivel is, amikor a cella ajtaja kattant, és Verna lépett be.

– Álljon fel, látogatója van – mondta, Vivian pedig tágra nyílt szemekkel nézett rá meglepettségében, azon tűnődve, ki jöhetett el hozzá, hiszen a barátnőinek nem engedték meg az újabb látogatást.

Megpróbált felállni, de túl gyenge volt. Ezt látva Verna felsegítette, és a kezénél fogva kivezette a cellából.

Amikor Vivian elérte a beszélőt, meglepődve látta, hogy egy aranykeretes szemüveges, fekete öltönyös fiatalember várja.

A férfi nem szólt, csak elővett egy termoszt, és az asztalra tette. Édes illat szállt fel belőle, miután kinyitotta, Vivian gyomra pedig hangosan megkordult az éhségtől. Arcára enyhe pír szökött.

– Csak nyugodtan, Vance kisasszony. Azt mondták, alig evett valamit, ezért hoztam ezt a kását, hogy visszanyerje az erejét – mondta a férfi, Vivian pedig azonnal nekilátott az ételnek. Nem volt ideje azon tűnődni, honnan tudja a férfi a nevét, vagy honnan van a kása. Túl éhes volt ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzon.

Amikor a férfi látta, mennyire éhes, elszomorodott.

Miután Vivian végzett az étellel, a férfi bemutatkozott, és átadta a névjegykártyáját.

– A nevem Silas Mercer, a Sterling Systems Group-tól, és a vezérigazgató személyi asszisztense vagyok – mondta Silas, feljebb tolva szemüvegét az orrnyergén.

– Rendben, Mr. Mercer, minek köszönhetem ezt a látogatást? A pénz miatt jött? – kérdezte Vivian zavartan, de elégedetten azután, hogy három napig nem evett... az étel mennyei volt.

– Van egy módom rá, hogy kijuttassam a börtönből és rendezzem a tartozásait, de előbb el kell fogadnia a főnököm ajánlatát – mondta Silas.

– Milyen ajánlatot? – kérdezte Vivian felvont szemöldökkel.

– Feleségül kell mennie hozzá.