A pékségemnek megfelelő helyszín keresése sokkal hosszabb folyamatnak bizonyult, mint terveztem. Pontosan a megfelelő helyet akartam megtalálni. Szűkös volt a keretem, úgyhogy nem lehetett túl nagy, sem drága környéken. Fontos volt a jó elhelyezkedés, ahol az emberek természetes módon megfordulnak vagy sétálnak, és végül: meg kellett szólítania engem. Kaelen sofőrködött nekem, és a nap nagy részét azzal töltöttük, hogy helyszíneket néztünk meg. Soha nem találtuk azt, amit kerestem. Már csak az utolsó helyszín maradt az ingatlanügynök listáján. Papíron jól nézett ki. Egy kisebb kávézó, amely a városon átívelő csatorna menti népszerű sétányon volt. Amikor odaértünk, Kaelennel körbejártuk a helyet. Meg kellett állnom, hogy ne visongjak örömömben, amikor megláttam. Pontosan olyan volt, amilyenre mindig is vágytam. A sétány felől két hatalmas ablak foglalta el a fal nagy részét. Volt egy üvegajtó, majd egy kisebb ablak. Az ablakok térdmagasságtól indultak, alattuk téglafal állt, előtte díszes, zöld vaskerítéssel. Az egykori kávézó egy különálló, egyszintes épület volt, csinos, nyeregtetővel. Két négyszintes épület közé volt beékelődve.

– Hát nem imádnivaló? – kérdeztem Kaelent. Elmosolyodott, és végigsimított a feje tetején lévő hosszabb, fekete fürtjein.

– De, az – értett egyet.

– Menjünk körbe, és találkozzunk az ügynökkel. Be akarok nézni – mondtam, és megrángattam a kezét. Felnevetett és követett. Belülről szinte ugyanolyan tökéletes volt, mint kívülről. Az elülső helyiségben volt egy kis süteményes vitrin, egy kis pult a pénztárnak, mögötte pedig néhány polc és munkapult. A pénztár és az ablakok között maradt némi szabad tér.

– Az előző tulajdonosnak körülbelül öt asztala volt itt – mondta Daphne, az ingatlanügynököm. Az üres térre mutatott. Elképzelni sem tudtam, hogyan volt ez lehetséges. A hely nem tűnt elég nagynak öt asztalhoz. Mentünk tovább a konyhába. Sütéshez remek konyha volt. A sütők kicsit elavultak voltak, de Daphne megnyugtatott, hogy mindegyik működőképes. A munkapultok rozsdamentes acélból készültek, amit szerettem. Könnyű volt tisztán tartani. A hűtőkamra és a fagyasztó működött és tiszta volt. Ugyanez volt igaz a raktárra is.

– Miért ilyen olcsó ez a hely? – kérdeztem végül. Szerintem minden megvolt benne, amire az ember vágyhat, beleértve a jó elhelyezkedést a város egy kellemes részén.

– A mérete miatt, kombinálva azzal, hogy ételkészítésre van engedélyezve és felszerelve. Őszintén szólva, az előző tulajdonos által felállított öt asztal a helyhiány miatt szinte használhatatlan volt. Ennél kevesebbel viszont nem volt kifizetődő a forgalom. A hely túl közel van a sétányhoz ahhoz, hogy kinti asztalokat lehessen kitenni. Szóval a legtöbben, akik kávézót vagy éttermet akarnak nyitni, kevésnek találják. A konyha foglalja el a hely nagy részét. Átalakítani üzletté vagy valami hasonlóvá viszont túl sokba kerülne. Őszintén szólva nem tudom, mire gondolt az eredeti tulajdonos, amikor így alakította ki – mondta Daphne. Ezért szerettem vele dolgozni: kegyetlenül őszinte volt.

– Nos, nekem megfelelne – mondtam neki. Pékséget akartam nyitni, és bár jó lenne, ha a vásárlók le tudnának ülni, nem volt szükségem akkora forgalomra, mint egy kávézónak. – Körülnézhetünk még egyszer? – kérdeztem.

– Csak tessék, itt leszek a konyhában, ha kérdésük van – felelte. Kaelen követett ki az eladótérbe.

– Mire gondolsz? – kérdezte. Puha barna szeme csillogott, mert jól ismert, és tudta, hogy van egy ötletem.

– Ha rendes kirakatokat csináltatnék, veszítenék egy kis alapterületet, de nem sokat. Akkor elhelyezhetnék egy könyöklőt az ablak mentén, szerintem beférne öt vagy hat bárszék. A vitrineket végigvihetném a belső fal mentén, mögöttük polcokkal és pultokkal. Szerintem még egy kis asztalnak és három széknek is maradna hely a fal mellett. Leülhetnék megbeszélni a dolgokat a vásárlókkal, akik rendelést adnak le – magyaráztam neki. Kaelen követte a mutató kezemet, és hümmögött.

– Tetszik. Így azok a vásárlók, akik úgy döntenek, hogy maradnak és leülnek a könyöklőhöz, szép kilátást kapnának a sétányra és a csatornára. És mégis tágas maradna a tér – értett egyet.

– Ez lenne az? – kérdeztem.

– Ne engem kérdezz, ezt neked kell eldöntened. De eddig ez az egyetlen hely, ami felgyújtotta azt a tüzet a szemedben. Rég láttam már, jól áll neked, hugi – mondta. Visszasétáltunk a konyhába.

– Tetszik, de végeznem kell néhány számítást a szükséges felújításokkal kapcsolatban és így tovább. Felhívhatlak holnap a döntéssel? – kérdeztem.

– Úgy legyen, de ha valaki más előbb mond igent, nem tartom a helyet – mondta Daphne.

– Ez korrekt – egyeztem bele, kezet ráztunk, és megkérdezte, akarunk-e az elülső ajtón távozni. Elfogadtuk, és kiengedett minket a sétányra. Megfordultam, és ránéztem a helyre. – Már látom magam előtt, teljesen feldíszítve, készen a nagy megnyitóra – mondtam Kaelennek, és két lépést hátráltam, hogy jobban lássam. Beleütköztem egy falba, és éreztem, hogy a fal megmozdul. Elvesztettem az egyensúlyomat, és épp hanyatt estem volna, amikor erős kezek ragadták meg a derekamat. Megálltam a lábamon, és megfordultam.

– Annyira sajnálom, csak éppen… – kezdtem a bocsánatkérést, de a mondat többi része elhalt útközben az agyam és a szám között, ahogy borostyánszínű szemekkel találkoztam. Egy idősebb férfihoz tartoztak, hatalmas volt, a szó jó értelmében. Vállai a végtelenbe nyúltak, fehér inget és egy kigombolt fekete bőrdzsekit viselt, ami kiemelte az alakját. Haja hátrafésülve, éjfekete, ősz szálakkal tarkítva. Igazi „ezüstróka”, ha láttam már ilyet. Még az ápolt szakállában is só-bors színű csíkok voltak. És ott voltak azok a borostyánszín szemek, amiktől elakadt a szavam. Hosszú ideig néztük egymást, aztán megköszörülte a torkát.

– Semmi baj, előfordulnak balesetek. Örülök, hogy nem ütötte meg magát. Szép napot – mondta egy olyan hangon, amit csak szexinek lehetett nevezni.

– Önnek is – sikerült végül kinyögnöm. Megfordult és elindult. Öt lépés után visszanézett, a tekintetünk újra találkozott, és rám mosolygott, miközben feltette a sötét napszemüvegét, majd folytatta útját. Miért izgultam fel ettől az egyszerű találkozástól jobban, mint… bármikor is?

– Föld hívja Elarát – mondta Kaelen. Ránéztem, és láttam, hogy kuncog.

– Mi van? – kérdeztem, és igyekeztem összeszedni magam, hogy ne csorgassam a nyálam egy férfira, mint egy iskoláslány egy fiúbandára.

– Ez aztán dögös róka volt – jegyezte meg.

– Ó, igen. Úgy értem, észre sem vettem – mondtam.

– Persze. Utánaeredjek és odaadjam neki a számodat? Az isten tudja, hogy ráférne már rád egy kis könnyed szórakozás – ugratott.

– Szedd össze magad, nem vagyok annyira kétségbeesve. Nem kell férfiakat kergetnem az utcán – mondtam. De amikor visszasétáltunk az autóhoz, nem bírtam ki, hogy ne nézzek vissza abba az irányba, amerre a férfi ment. Persze már sehol sem volt.

Azok a borostyánszínű szemek egész délután kísértettek. Próbáltam kiszámolni, mennyibe kerülne a pékség felújítása, és belefér-e a keretembe. De időről időre felbukkantak a gondolataimban azok a szemek. Nyilvánvalóan kétségbeesettebb voltam, mint amit magamnak is beismertem, ha egy idegen ennyire felkavart. Már sötét volt kint, amikor kopogtak az ajtómon; letettem az iPadet, és belestem a kémlelőnyíláson. Két öltönyös férfi állt kint; nem úgy néztek ki, mint akik az istenük jó hírét akarják terjeszteni, úgyhogy kinyitottam az ajtót, de a biztonsági láncot fent hagytam.

– Igen?

– Mrs. Thorne? Castillo detektív vagyok, ő pedig Hawkins detektív – mondta a szőke férfi az ajtóm előtt. Mindketten elővették a jelvényüket és felmutatták. Eredetinek tűntek.

– Már Miss Vance, miben segíthetek? – kérdeztem. Amint lehetett, visszavettem a lánykori nevemet.

– A férjét keressük, Garrick Thorne-t – mondta Hawkins detektív.

– Exférj. Nem tudom, hol van. Nem láttam és nem beszéltem vele, amióta a bíróságon lezártuk a válást, az ügyvédem intézett minden kapcsolatfelvételt – mondtam nekik, és közben azon tűnődtem, vajon mibe keveredett megint Garrick.

– Megkaphatnánk az ügyvédje elérhetőségét? – kérdezte Castillo detektív.

– Persze, egy pillanat – mondtam, és becsuktam az ajtót. Lehet, hogy kicsit paranoiás voltam, de egyedülálló nőként éltem a nagyvárosban. Óvatos voltam. Elővettem az ügyvédem egyik névjegykártyáját, és átadtam a nyomozóknak.

– Van elképzelése, hová mehetne a férje, ha el akar bújni? – kérdezte Hawkins detektív.

– A szülei házába vagy valamelyik ingatlanukba, gondolom – feleltem. Bólintott és jegyzetelt.

– Hallott már egy Zoltan Volkov nevű férfiről? – kérdezte a nyomozó.

– Nem, ki ő?

– Senki – vágta rá Hawkins detektív.

– Volt tudomása bármilyen illegális tevékenységről, amiben a férje részt vett? – kérdezte Castillo detektív.

– Exférj. És nem. Hívjam az ügyvédemet? – kérdeztem vissza.

– Nem lesz rá szükség. Köszönjük a beszélgetést. Kérjük, jelezze nekünk, ha a férje, vagyis az exférje bármilyen módon felveszi önnel a kapcsolatot – mondta Hawkins detektív, és átadott egy névjegykártyát.

– Rendben – mondtam, és becsuktam az ajtót. Az egész beszélgetés rossz érzéssel töltött el. Mibe keveredhetett Garrick? A családja gazdag volt, ő maga sikeres üzletember, miért kockáztatná meg, hogy valami törvénytelenbe keveredjen? Feltettem a vizet teának, amikor újabb kopogás hallatszott az ajtón. Megint belestem a kémlelőnyíláson, és egy másik öltönyös párost láttam. Megint nyomozók? Kinyitottam az ajtót, mint az előbb, de amint megtettem, valaki nekilökte, az ajtó kivágódott, amíg a biztonsági lánc meg nem állította. Egy nyögés hallatszott a túloldalról. – Mit csinálnak?! – kiáltottam, és próbáltam visszanyomni az ajtót. De olyan volt, mintha az ajtó megakadt volna a nyitott pozícióban, meg sem moccant.

– Nyisd ki azt a kibaszott ajtót! – üvöltött valaki kintről. Egy kéz nyúlt be a résen, utánam kapkodott, miközben próbáltam hátrálni tőle, és egyben nyomni az ajtót. A kézfejét egy koponya tetoválása borította, amelynek a szemgödreiből virágzó indák nőttek ki. Gyönyörű volt, de megrémisztett.

– Menjenek el, vagy hívom a rendőrséget! – kiabáltam vissza.

– Az lesz az utolsó tetted. Hol a pénzünk?

– Nem tudom, miről beszélnek, nincs semmilyen pénzem. Rossz embert keresnek. Menjenek el!

– Tényleg? A férjed azt mondta, mindet neked adta, Elara Thorne. Most pedig add vissza!

Egy pillanatra lefagytam; tudta a nevemet, és úgy hangzott, mintha beszélt volna Garrickkel. A pár perccel korábbi detektívlátogatással együtt meg voltam győződve róla, hogy igazat mond. A biztonsági lánc megfeszült, recsegő hangot adott. Újra az ajtónak feszültem.

– Nem tudom, mit mondott nektek Garrick. Nem adott nekem semmilyen pénzt, és ő az exférjem! – Már kezdtem kétségbeesni. Meddig tudom még visszatartani őket? Mi lesz, ha már nem sikerül? Az ajtóra nehezedő nyomás hirtelen megszűnt a túloldalról, én pedig siettem, hogy becsukjam. Már majdnem sikerült, amikor éreztem a becsapódást: valaki teljes erőből nekivágódott az ajtónak. Hátrerepültem, és a lánc újra tiltakozott. Nekivetettem magam az ajtónak.

– Mi folyik ott kint? Mi ez a ricsaj? Hívom a rendőrséget! – Soha nem örültem még annyira Mrs. Kravitznek, a kíváncsi szomszédomnak, mint abban a pillanatban. Odakintről több hangos káromkodás hallatszott.

– Még visszajövünk! Ha beszélsz a zsarukkal, csak rontasz a helyzeteden! – mondta a férfi az ajtó túloldaláról. Aztán elment, én pedig be tudtam csukni az ajtót. Elfordítottam az összes zárat, meggyőződve róla, hogy rögzítve van. A biztonság kedvéért még a komódot is elé húztam.