Ismét azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim azoknál az égkék szemeknél, amik mintha beleláttak volna a lelkembe. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam. Kibaszottul megöregedtem, ha hagyom, hogy egy nő, aki belém botlott az utcán, elvonja a figyelmemet a munkámról. De volt benne valami. Igen, úgy húsz évvel túl kevés az én koromhoz képest, gondoltam, és visszatértem a képernyőn lévő táblázathoz. Megszólalt a telefon, felvettem.

– Ryker Vane – szóltam bele.

– Ryker, hogy mennek a dolgok? – kérdezte régi tengerészgyalogos bajtársam. Miután leszereltünk, ő a rendőrséghez ment, én pedig a privát szektort választottam. Tartottuk a kapcsolatot, és segítettünk egymásnak, ha szükség volt rá.

– Brecken, jól vagyok. Tudod, hogy van ez, az öregedés szívás – mondtam neki. – Minek köszönhetem a hívást? – Felkuncogott, de a kérdésemre elkomolyodott. Rossz jelnek tartottam.

– Udvariasságból hívlak, csak hogy figyelmeztesselek – mondta Breck.

– Értékelem. Mire kell figyelnem?

– Garrickre. – Megrándult a gyomrom. Mibe keveredett már megint a fiam? – Nem jó a helyzet, nagy a baj, és csúnyán fest – tette hozzá Brecken.

– Láthatom az aktákat? – kérdeztem. Tudtam, hogy sokat kérek, de a fiamról volt szó.

– Megtenném, ha tehetném. De ez komoly ügy. Minden szem rajtam van, nem hibázhatok.

– Értem – mondtam.

– Elküldtem néhány emberemet, hogy beszéljenek a feleségével. Nem is tudtam, hogy megnősült – mondta Brecken.

– Igen, pár éve. – Nem tudtam beismerni neki, hogy engem meg sem hívtak. Csak azért tudtam róla, mert az anyja rám akarta lőni a számlát. Ha meghívtak volna, vagy ha Garrick legalább bemutatja a nőt, akit feleségül vesz, nem tiltakoztam volna. A fenébe is, minden filléremet beletettem volna az esküvőbe. Pedig sok fillérem volt. De a fiam egyiket sem tette meg. Úgyhogy nemet mondtam; ez volt az első alkalom, hogy elutasítottam az exemet vagy a fiunkat, amikor pénzt kértek. De fájt a tudat, milyen keveset jelentek neki. A fejemben a felesége az exem, az anyja másolata volt. Valaki, akit a státusz és a jövedelem hajt. Valószínűleg egy dög. Ekkor kezdtem el visszautasítani a fiam pénzügyi kéréseit. Felnőtt ember, meg kell állnia a saját lábán. Úgy tűnik, a lábai egyenesen a bajba vitték. – Küldtetek már valakit Garrickhez? – kérdeztem.

– Nem tudunk, úgy tűnik, felszívódott.

– Bassza meg. – Ez rossz volt. Vagy Garrick előre látta a bajt és köddé vált, magára hagyva a feleségét a gondokkal. Vagy az eltűnése nem volt önkéntes. Akárhogy is, meg kellett találnom, mert ez túlmutatott rajta. Szerettem a fiamat, úgy, ahogy minden apának szeretnie kell a fiát. De még én is beismertem, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, és nem az a típus, aki tudja, hogyan védje meg magát. Szüksége volt rám, én pedig ott leszek. – Köszönöm, Breck. Értékelem a figyelmeztetést – mondtam a barátomnak.

– Mire való barátok? Bízhatok benne, hogy nem mész oda, és nem baszol el mindent? – kérdezte Breck.

– Ismersz.

– Ismerlek, azért is kérdezem – felelte.

– A legjobb formámat hozom majd, és nem ölök meg senkit csak azért, mert a fiam után jönnek – mondtam neki.

– Gondolom, ennél jobb ígéretet úgysem kapok. Vigyázz magadra! – Befejeztük a hívást, én pedig hívtam Maddoxt, a társamat és legjobb barátomat.

– Ki kell vennem pár napot, Garrick bajba került – mondtam neki.

– Menj csak. Megoldom. Van olyan ügyfeled, akiről tudnom kellene?

– Nincs, semmi olyan nincs az asztalomon, ami ilyen rövid időn belül esedékes lenne.

– Jó. Akkor rendezd el a dolgokat, és talán verj bele egy kis eszet – mondta Maddox.

– Hidd el, megteszem, ami tőlem telik – morogtam. A hívás után felálltam, és felkaptam a zakómat. Menet közben vettem fel, ahogy kisétáltam az irodámból.

– Breanna, szükségem van egy bizonyos Elara Thorne címére – szóltam az asszisztensemnek, ahogy elhaladtam az asztala mellett. – Tíz percen belül kell. – A liftben a telefonomról küldtem egy e-mailt a nekem jelentő embereknek, hogy egyelőre forduljanak Maddoxhoz. Ahogy kinyitottam az autómat, üzenetem érkezett.

B: Elara Thorne néven nincs cím, utánaástam kicsit, a lánykori neve Vance volt. Ezen a néven van egy jelenlegi cím.

Ránéztem a címre, és azon tűnődtem, mi az istenért lakna Garrick a városnak azon a részén. Nem volt nyomornegyed, de nem állt messze tőle. És miért lenne a lakása a felesége lánykori nevén? Sok kérdésem lesz a fiamhoz, ha megtalálom. Húsz percbe telt a belvárosi forgalomban, mire elértem a lakóparkhoz. Régebbi épület volt, nem tartották jól karban. A homlokzat repedezett és megfakult. A bejárat feletti előtető ki volt szakadva, egy hosszú darabja csapkodott a szélben. Besétáltam az ajtón; semmi biztonság, még egy rohadt zár sem volt a főbejáraton. Mi a fenét keresne Garrick egy ilyen helyen? Egy pillantást vetettem a liftre, és úgy döntöttem, a négy emelet gyalog biztonságosabb opció. Megelégedéssel konstatáltam, hogy a légzésem alig változott, mire felértem a negyedikre. Lehet, hogy öregszem, de a kondimmal nincs baj. Megtaláltam az „Elara Vance” feliratú ajtót, és kopogtam. Nem jött válasz, füleltem, hátha hallok valakit odabent. Ha Breck emberei már itt jártak, az azt jelentheti, hogy ez az Elara vonakodik majd bárki másnak ajtót nyitni. Nem hallottam semmit, de újra kopogtam, ezúttal kicsit erősebben.

– Menjen el! – hallatszott egy női hang a lakásból. Rémültnek tűnt, és azon tűnődtem, mekkora nyomást gyakoroltak rá Breck emberei. Csak mert ők a jófiúk, még nem jelentette azt, hogy néha nem túl keménykezűek.

– Csak Garrickkel akarok beszélni – kiáltottam be neki.

– Nincs itt. Menjen el! – A hátam mögött kinyílt egy ajtó, és egy nálam idősebb nő kukucskált ki rajta. Rám meredt, én pedig felsóhajtottam.

– Akkor önnel szeretnék beszélni, Elara. Kérem, nyissa ki az ajtót, mielőtt a kedves szomszédja ráhívja magára a zsarukat – próbálkoztam.

– Nincs semmi mondanivalóm magának. Mrs. Kravitz, minden rendben, nem kell hívni a rendőrséget! – Már kezdett komolyan idegesíteni a helyzet. Mély levegőt vettem; tényleg nem akartam, hogy az első interakcióm a menyemmel abból álljon, hogy egy zárt ajtón keresztül ordibálok vele.

– Nem fogom bántani, még abba sem fogok belemenni, hogy bejöjjek. Csak kérem, nyissa ki az ajtót, hogy ne egy fadarabhoz kelljen beszélnem. – Próbáltam szelíd hangon, a lehető legkevésbé fenyegetően megszólalni.

– Miért kellene bíznom magában? – Tényleg azt hitte, hogy olyan rossz apa vagyok, aki bántaná a saját fiát? Aztán belém hasított. Mekkora idióta vagyok, be sem mutatkoztam. Persze, hogy nem bízik bennem.

– Sajnálom, a bemutatkozással kellett volna kezdenem. Ryker Vane vagyok – kiáltottam be, rámeredve a kíváncsi szomszédra, aki most már tudta, ki vagyok.

– Ez mondania kellene nekem valamit? Nem tudna egyszerűen elmenni? Nem ez volt életem legjobb napja. – Az utolsó mondatot már enyhén remegő hangon mondta. Éppen ríttam volna, és szarul éreztem magam miatta. De közben dühös is voltam, amiért nem tudja, ki vagyok.

– Garrick apja vagyok.

– Nem, találkoztam már az exférjem apjával, és az nem ön – kiáltotta ki. Ez a beszélgetés kezdett komolyan elszabadulni, túl sok minden volt, ami összezavart.

– Nyissa ki a kibaszott ajtót, vagy betöröm! – A türelmem utolsó morzsája is elfogyott, és hallottam, ahogy a túloldalon élesen beszívja a levegőt.

– Jól van. De ne próbálkozzon semmivel, fegyver van nálam, és használni is fogom! – kiáltotta. Vajon pisztolya van vagy kése, és mennyire tudja kezelni? Hallottam a zárak kattanását, ahogy kinyitotta őket, majd az ajtó lassan kinyílt úgy tíz centire. Égkék szemek pislogtak rám, elállítva a lélegzetemet és elűzve minden gondolatomat. – Ön az. – Olyan meglepettnek tűnt, amilyen én voltam. Életemben először megirigyeltem a fiamat.