– Tudom, mit akarok – mondja Declan, most már Blaire-hez beszélve. – Törvényen kívüli leszek, nem érdekel. Elegem van a színjátékból. Megmentelek ettől a sorstól, Tessa. Mindent elintézek. Csak annyit kérek, hogy gyere velem.

– Mindent elveszítenél – mondom, a szívemet a torkomban érezve. Olyan régóta álmodoztam pontosan erről a beszélgetésről – hogy Declan annyira szeret, hogy képes minden mást eldobni értem. De most, hogy megtörténik, ez túl sok.

– Mindent, kivéve téged – mondja Declan.

– Feladnád az Alfa pozícióját.

– Még mindig jobb, mint nézni, ahogy a könyörtelen király egyik szexrabszolgája leszel.

– Elment az eszed – csattan fel Blaire.

Odarohan hozzánk, és megpróbálja ellökni őt tőlem. Törékeny alakja nem ellenfél Declan sokkal nagyobb termetének, ő pedig csak néz rá.

– Declan, menj el tőle. Valami átkot szórt rád… Megtaláljuk a gyógymódot, esküszöm. Biztos van egy boszorkány, aki segíthet – hadarja Blaire. Szemei zaklatottak, ő az, aki olyannak tűnik, mint aki megőrül. – Össze akartunk házasodni… Luna akartam lenni… Ezt nem veheted el tőlem…

A szemei rám szegeződnek. – És miatta? Hiszen már nem is tiszta!

A szívem apró darabokra hullik. Declan irántam érzett szerelme arra készteti, hogy mindent feladjon, de az én iránta érzett vonzalmam megköveteli, hogy megvédjem őt ettől az áldozattól.

Ha az a három évvel ezelőtti végzetes éjszaka soha nem történt volna meg, akkor működhetett volna. Szerethettük volna egymást, boldogok lehettünk volna, családot alapíthattunk volna, és mi vezethettük volna a falkát.

Az az éjszaka mindent megváltoztatott. Megbélyegzett vagyok, és ez a folt mindenkit beszennyez, aki közel áll hozzám.

Nem hagyhatom, hogy Declan, az a férfi, akit egykor mindenkinél jobban szerettem, feláldozza miattam a jövőjét és az életét. Nem ebben az állapotomban. Nem akkor, amikor annyi más lehetősége van.

Vezetnie kell a falkánkat. Jó Alfa lesz belőle.

Nem leszek az a nő, aki továbbra is önző módon tönkreteszi az életét.

Mégis, ahogy olyan leplezetlen kétségbeeséssel néz rám, tudom, hogy nem fogja elfogadni a döntésemet, amellyel őt védem önmagam ellenében.

Nem adhatok neki hamis reményt. Ha gyanítja, hogy még mindig törődöm vele, dacolni fog a Likán Királlyal. Ezzel pedig a vesztébe rohanna.

Hogy a lehető legjobb esélyt adjam neki a legfényesebb jövőre, be kell csapnom őt.

– Nem akarom menekülésben leélni az életemet – mondom. Kitépem a kezemet az övéből, és az oldalam mellé ejtem.

Úgy néz rám, mintha kinőtt volna egy második fejem. – Tessék?

– Nagy megtiszteltetés a Likán Király egyik asszonyának lenni – mondom. – És ha olyan valakit keres, akinek olyan vonásai vannak, amikkel csak én rendelkezem… talán különleges lehetek. Valaki fontos.

– Kegyetlenül bánhat veled – érvel Declan. – Nem tudod, mit beszélsz.

– Vagy megad mindent, amire valaha vágytam – vágok vissza. Elfojtom magamban az önutálatot, amiért hazudnom kell. A szemében látott fájdalom pengeként hasít belém.

Majd később, ígérem magamnak. Később szembenézek ezekkel az érzésekkel.

Most viszont olyanná kell válnom, amilyen nőket megvetek.

– A Likán Királynak több pénze és hatalma van, mint amiről bárki más álmodni merne – mondom. – Hozzá képest te semmi vagy, Declan.

A hitetlenkedés helyét düh veszi át az arcán. Összevonja a szemöldökét, a hangja megkeményedik. – Te nem vagy ilyen hiú. Szeretsz engem.

Szeretlek, és pont ezért sosem hagyom, hogy feladd mindazt, amiért olyan keményen dolgoztál. Nem miattam.

Meg fogom védeni Declant, és megvédem a falkánkat.

Ahhoz, hogy ezt megtegyem, a király mellé kell állnom, eleget téve a hívásának.

Elfordulok tőle, megkerülöm Blaire-t, és a létra felé indulok. Magam mögött hagyom a táskát és minden vagyonomat. Nincs itt semmi, amire szükségem lenne ott, ahová megyek.

Declan utánam indulna, de Blaire az útjába áll.

– Hallgass rá, a fenébe is! – mondja Blaire. – Nem gondolkodsz tisztán.

Lemegyek a létrán, majd a lépcsőn.

A királyi hírnök már kint vár egy fekete szedán nyitott hátsó ajtaja mellett. Félrelép, ahogy közeledem.

– Ide be – mondja.

Követve az utasítását, leülök a hűvös bőrülésre. Az idegességem úrrá lesz rajtam, és elkezdek babrálni az ujjaimmal, egymás köré fonva őket. Nem bírom tovább a csendet.

– Azt mondta, a király olyan lányokat keres, mint én – szólalok meg.

A hírnök oldalra dönti a fejét. Nem néz rám, de tudom, hogy figyel.

Ezen felbátorodva folytatom. – Pontosan kit keres Roman király?

– A király egy olyan nőt keres, akivel három évvel ezelőtt találkozott – mondja a hírnök.

A szívem kalapálni kezd. Három évvel ezelőtt a tüzelésemet egy idegennel töltöttem, aki napfelkelte előtt eltűnt.

Ez csak véletlen lehet.

Négy órán át utazunk, mire egy tornyosuló várfalhoz érünk. Soha nem láttam még élőben, de ez a bonyolult téglafal csakis Koronavárosé lehet.

A bejáratok egyikénél forgalmi dugó van, de a sofőr kikerüli az egészet, és egy kapuval és fegyveres őrrel védett bejárathoz kanyarodik. Az őr benéz az ablakon, majd átenged minket.

Végül az alagút egy nagyobb földalatti tágas térbe nyílik, ahol épületek és utak is vannak. Sziklaalakzatok csüngenek le a mennyezetről. Füzérfények és lámpások világítják meg a teret. Ez egy barlangrendszer?

Az autó megáll egy kőhomlokzatú, többszintes épület előtt. Lányok sora kígyózik bentről egészen a bejárati ajtón kívülre.

Óvatosan kiszállok a kocsiból. Azonnal egy teljes testpáncélt viselő őr ragad meg a karomnál fogva, és a sor végére ráncigál.

Kísérve a lányok sorát, végül belépek az épületbe. Az ajtónál egy fegyveres őr áll egy mobiltelefonokkal teli kosár mellett. Elvárón néz rám.

A zsebembe nyúlok, előveszem a telefonomat, és odanyújtom. Kitépi a kezemből, és behajítja a kosárba.

– Visszakapom majd? – kérdezem.

Átnéz rajtam.

Gondolom, ez nemet jelent.

A sor különböző szobákon halad keresztül. A ház több generációsnak tűnik, kisebb szobákkal és alacsonyabb mennyezettel, mint bármelyik modern otthon, amit valaha láttam. Elektromos fények helyett olajlámpásokat használnak.

Az egyik szobában férfiak és nők csoportja szótlanul veszi le a méreteinket mérőszalaggal. Gyorsan és ügyesen mozognak, így-úgy forgatva a lányokat, amíg meg nem kapják, amire szükségük van.

Egy másik szobában kérdéseket tesznek fel.

– Honnan jöttél?

– Mikor születtél?

Amikor rám kerül a sor, egy asztal elé állok. Az asztal mögött ülő idősebb, kopaszodó férfi arcán izzadság csorog alá. Miközben almát eszik, a nyál kifröccsen a szájából, rá a maga előtt lévő papírokra.

Végigmért, rág és vigyorog. A melleimre tapadó tekintettel kérdezi: – Szűz vagy?