– Nem… – mondom, lenyelve a torkomban emelkedő gombócot. – Nem vagyok az.

Ez a válasz kiközösített a falkámból. Mindennek elhordtak már: rongynak, k...vának, könnyűvérűnek, mocskosnak…

Csak mert tüzelni kezdtem, és lefeküdtem egy férfival, aki nem a párom volt. Egy éjszaka, amire alig emlékszem. Az emlékeim nagy része csak árnyék, élvezeti hullámok, egy kis fájdalom. Semmi sem teljesen tiszta.

A férfi ránéz a papírokra, és harap egyet az almájából. Tollal lejegyez valamit.

– C kategória vagy – mondja a férfi. – Mondd ezt az ajtónál álló őrnek. – Felnézve int a mögöttem álló lánynak, hogy jöhet.

Rájőve, hogy elküldtek, sietve megyek tovább a sorban.

Az ajtónál megállít az őr. – Kategória?

– C – felelem.

– Maradj a jobb oldalon – parancsolja.

Belépek az ajtón egy újabb, szélesebb terembe. Szinte olyan, mint egy rögtönzött, székek nélküli auditórium, ahol a padló egy kis színpad felé lejt. A színpadon egy férfi áll, aki láthatóan parancsokat osztogat az őröknek és a többi munkásnak.

– Ő a király Bétája, Jaxon – suttogja az egyik lány, aki mellett elhaladok.

Ebben a teremben az eddigi egyetlen sor háromfelé vált, mindegyik a terem eleje felé kígyózik. Én a jobb oldalhoz tartom magam, és a harmadik kategóriába kerülök.

Nem akarom megbántani a C kategóriás társaimat, de egy pillantásból is látszik, hogy mi vagyunk azok, akiket a legkisebb eséllyel választana ki a király.

Az A kategória tele van gyönyörű, modellszerű lányokkal. Tökéletes arc és haj, tökéletes alak.

A B kategória kicsit kerekebbnek vagy átlagosabbnak tűnik.

A C kategóriában senki sem mer a másik szemébe nézni, mintha szégyellnénk magunkat. Elképzelem, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, akinek zűrös múltja van.

Az egész most egy kegyetlen tréfának tűnik.

Ott lehetnék egy férfival, aki évek óta szeret engem. Ehelyett itt állok ebben a hideg földalatti házban, ahol bökdösnek, vizsgálnak és rangsorolnak.

Hirtelen egy sikoly hasít bele a gondolataimba. Az egyik őr sarokba szorított egy nőt a B kategóriából. Formás nő, sötét haját vastag fonatokban hordja.

– A méreteid nem lehetnek helyesek – mondja az őr gúnyos hangon. – Magamnak kell ellenőriznem. – Erőteljesen megragadja a csípőjét, és maga felé rántja.

A közelben lévő többi lány elhúzódik, amilyen messze csak tudnak, miközben még próbálják tartani a sort.

Senki sem mozdul, hogy segítsen a lánynak.

Az őr egyik kezével a fenekét, a másikkal a mellét ragadja meg. A lány küzd, nyöszörög és próbálja eltolni magától, de az őr hajthatatlan. Minél jobban lökdösi, annál erősebben markol bele.

– Engedjen el! – kiáltja.

– Fogd be és maradj veszteg – morogja. A gúny eltűnt a hangjából. Most már csak dühösnek tűnik.

Könnyek csorognak végig a nő arcán.

Nem bírom nézni. Semmilyen körülmények között nem állhatok itt tétlenül, nézve, ahogy bántalmaznak egy nőt, legyen az illető fegyveres őr vagy bárki más.

– Álljon meg! – kiáltom, és előrelépek. – Vegye le róla a mocskos kezét!

Mindenki felém fordul. Még a tapizós őr is megáll, és rám mered. A telt idomú nő esdeklő tekintettel néz rám.

– Mégis mit képzelsz magadról? – pattan fel az őr. – Nincs jogod beleavatkozni. Menj vissza a sorodba, C kategória!

Beleharapok az alsó ajkamba, hogy elrejtsem a remegését, és dacosan felemelem az állam. Nem ijesztőbb, mint Blaire egy rosszabb napján.

– Ugyanezt kérdezhetném én is. Ön mit képzel magáról? – mondom sokkal több magabiztossággal, mint amennyit valójában érzek. – Az a nő B kategóriás. Ilyen alakkal valószínűleg kiválasztja majd a király. Mi ad önnek jogot arra, hogy beszennyezze a király egyik potenciális asszonyát?

Az őr megtorpant, az arca kissé elfehéredett. Körbenézve csak most eszmél rá, mekkora figyelmet vont magára.

– A fenébe – morogja, és ellöki magától a nőt.

A nő megbotlik és a földre esik. Az őrt ez nem érdekli. Megfordul és elviharzik, de előtte még egy dühös pillantást vet felém. Én állom a tekintetét, nem hátrálok meg, amíg ő el nem néz előbb.

Kilépek a sorból, a nőhöz lépek, és felsegítem.

– Köszönöm… – mondja szipogva. – Megmentettél…

– Hogy hívnak? – kérdezem.

– Nadia…

– Örülök, Nadia. Én Tessa vagyok.

Nadia hálásan néz rám őzikebarna szemeivel. Azonban a könnyek azonnal újra gyűlni kezdenek. – Tényleg azt hiszed, hogy a király engem választ? Lehet, hogy jobban jártam volna azzal a szörnyű őrrel…

– Ne mondj ilyet – mondom neki.

– De hát igaz, nem? Azt mondják, a király olyan öreg… és brutálisan durva az asszonyaival…

Körülöttünk suttogás és morajlás kezd felerősödni, állandó zsivajjá duzzadva. Hirtelen minden lány izgatottnak és feszültnek tűnik. Mindannyian valami mögöttem lévőt néznek.

Megfordulva követem a tekintetüket oda, ahol egy férfi épp most lépett be. Magas és rendkívül jóképű, simára borotvált arccal és halványkék szemekkel. Sötét, szélfútta haj hullik az éles vonású arca köré. Magas arccsontok. Határozott, férfias áll. Az ajkai elég húsosak a puha csókokhoz.

A tekintete azonban metsző, az intenzitása vad. Magasan és büszkén tartja magát, mint egy ember, aki tudja, hogy sokat ér. Egy férfi, aki tudja, hogy elég egyetlen irányba intenie a fejével, és az egész terem követi a parancsát.

– Ő a király – suttogja az egyik mögöttünk álló lány.

Ahogy kimondja, már látom is a finom aranyszálakat, amik átszövik egyébként sötét királyi öltözékét. Egy keskeny aranylánc húzódik végig a homlokán.

Roman király, hús-vér valóságában.

Nadia elfojt egy sikolyt. Megértem őt. Egyáltalán nem olyan, amire számítottam.

De… van még valami, ami nyugtalanít.

Valahogy szinte ismerősnek tűnik.

Roman tekintete végigpásztázza a termet, majd hirtelen megakad rajtam.

A tüdőmből kiszökik a levegő.

Nem lehet igaz.

Roman király elindul felém, én pedig érzem, ahogy elzsibbad a testem.

Eszembe jut, honnan ismerem.

Három évvel ezelőtt, egy szállodai szobában, Roman király szétnyitotta a lábam, és magáévá tett.