Seraphina szemszöge

Senki sem szól egy szót sem, miközben a falkaház nagytermébe kísérnek. Tudom, hogy itt lesz a szertartás, bár szertartásnak nevezni sértés erre a szóra nézve. Nincsenek dekorációk, nincs ünneplés, csak egy maroknyi érdektelen tanú áll elöl az apámmal és egy másik férfival, akit még soha nem láttam.

Viktor Valerius. Tudom, hogy ő az, ő az egyetlen idegen itt. Vicces, tudhattam volna, hogy jóképű lesz.

Ez a kegyetlen valóság. Az istenek és istennők mintha feltűnő szépséggel áldanák meg a szörnyetegeiket, mintha azt mondanák, hogy a világnak csodálnia kellene őket, miközben porig égetik a falkádat.

Viktor magas, mindenki más fölé tornyosul a teremben. A teste láthatóan csupa izom, kivehető a formája a ruhája alatt. Amikor megmozdul, mintha erőt sugározna. Tetőtől talpig feketében van, mintha bele akarna olvadni az árnyékokba. Sötét bőrkabát feszül a vállán, amely egészen a csizmájáig ér. Amikor áthelyezi a súlyát egyik lábáról a másikra, a kabát enyhén megmozdul. Soha nem láttam még kóbort, csak történeteket hallottam róluk, és Viktor öltözködése egyáltalán nem hasonlít az itteni falkatagokéra.

Sötét, bőr, és rejtélyes.

A tekintetem az arcára téved. Vonásai élesek, erős állkapocsvonala és magas arccsontja van. Az ajkai, még ha szorosan össze is zárja őket, teltek, nem pedig keskenyek. A szeme arany színű, olyan ragyogó és átható módon, amilyet még soha nem láttam, hacsak valaki épp nem alakul át farkassá. Úgy néz ki, mint egy ragadozó, amely a zsákmányára vadászik.

Amikor közelebb érek, nem reagál. Nincs felém irányuló mosoly, nem lágyul meg a tekintete. Ez az egy dolog elárul mindent, amit tudnom kell. Nem érdekli, ki vagyok vagy mi vagyok. Azt viszont tudom, hogy ő minden, amit a történetek mondtak róla.

Ő egy fenevad, egy gyilkos, egy vonzó burokba csomagolt rémálom, amely elhiteti veled, hogy biztonságban vagy, pedig valójában nem. Csak kivárja az idejét, mielőtt darabról darabra széttépne.

Közelebb lép, és a testem azonnal megfeszül. Egy pillanatra azt hiszem, mondani fog nekem valamit. Nem teszi. Csak néz engem. Kifejezése kifürkészhetetlen, de ahogy a tekintete végigfut a testemen, az olyan, mintha pontosan azt mérné fel, mit is vett meg. Arra kényszerítem magam, hogy ne rezzenjek össze és ne nézzek félre.

Ha megtenném, gyengének tűnnék a szemében, és ha ezentúl a felesége leszek, nem szabadna meglapulnom a pillantása előtt.

Amihez viszont nincs bátorságom, az a beszéd. Fogalmam sincs, mik a szabályai ezzel kapcsolatban.

A pap elkezdi a rituálét, a hangja unalmas és mély. Úgy viselkedik, mintha egy ebédmenüt olvasna fel, minél hamarabb túl akar lenni rajta. Egy morzsányi öröm sincs benne, semmi elismerése annak, hogy ez egy esküvő, amely összeköt minket. De hát ez nem szerelemből vagy az élettársi kötelék miatt alakult ki. A fenébe is, még csak nem is szövetség miatt. Ez egy tranzakció, semmi több.

Megteszem, amit kell, amikor mondják, és kimondom a kötelező szavakat is. Nincs bennem habozás, amikor megteszem. Amint elhangzanak az utolsó szavak, az üzlet azonnal megköttetik.

Nem tudom, mire számítottam, de Viktor nem ér hozzám. Nem sajátít ki a többiek előtt. Nincs csók, ahogy a rituálé előírná. Ehelyett megfordul, és pénzt ad át az apámnak. Aztán futólag rám pillant, majd sarkon fordul, és az ajtók felé veti magát anélkül, hogy akár csak hátra nézne, követem-e.

A parancsa egyértelmű. Követnem kell, nem kérdőjelezhetek meg semmit, nem kérdezhetek semmit, egyszerűen csak követnem kell. Apám felé nézek, de ő nem találkozik a tekintetemmel. Bizonyos értelemben tisztelem ezt. Miért pazarolná az energiáját valaminek a nézésére, ami már nem létezik?

Eladott engem, és az ő világában ez azt jelenti, hogy nem létezem. Nem kell többé törődnie velem.

Más választásom nem lévén, megfordulok, és elindulok kifelé, a férjem után, az ismeretlenbe.

Kiérve a levegő hideg. Könnyedén átvág a ruhám vékony anyagán. Nyirkos föld és égő fa illata érződik a levegőben. Megállva a lépcső előtt, látom a szolgálót néhány lábnyira. Egy kis táskát nyújt felém, és tudom, hogy azokban vannak az új ruhák, amiket a látszat kedvéért kaptam.

„A holmija” – mondja halkan. Nincs kedvesség vagy sajnálat a hangjában, csak kötelességtudat. Szó nélkül elveszem a táskát. Túl könnyű. Nincs benne sok minden, de hát nekem nem is volt semmim. Ezek azok a dolgok, amiket ő szükségesnek ítélt.

Nyelek egyet, és még egyszer utoljára a falkára nézek. Senki sem nézi, ahogy elmegyek, senki sem jön búcsúzkodni, és miért is tennék? Nem törődnek velem. Az őrök folytatják a járőrözést, az omegák sietnek befejezni bármilyen feladatot, amit elkezdtek; az élet itt megy tovább, mintha soha nem is léteztem volna. Meg aztán, az itteniek szerint nem is kellene léteznem.

Nem szabadna, hogy fájjon, hogy senki sem köszön el, vagy nézi a távozásomat, de mégis fáj. Huszonhárom évig éltem itt, és senki sem mondja, hogy isten veled.

Egy mélyen duruzsoló motor hangja vonja el a figyelmemet, és a tekintetem az autóra szegeződik, amely éppen a lépcsőnél parkol le. Drága darab, és túlságosan is idegen ezen a helyen. Polírozott és ragyog, nem olyan, amilyenje egy kóbornak általában van. Hogyhogy neki van?

Most már nem tudok nem azon tűnődni, hová visz engem. Viktornak nincs falkája, nincs földje vagy királysága, amin uralkodna. Akkor miért van olyan autója, amelyről lerí a gazdagság? Ki is pontosan ez az ember, akinek eladtak?

Viktor második gondolat vagy bármire vetett pillantás nélkül az autóhoz sétál. Tudom, hogy bármilyen életem is volt itt, annak vége, nincs visszaút. Szorosabban markolva a táskámat, rákényszerítem a lábaimat, hogy előre induljanak, és kövessem őt az autóba.