Seraphina szemszöge

Összezavarodtam. Nem ő vezet, van sofőrje. A kóboroknak nem kellene, hogy legyenek hűséges embereik, akik nekik dolgoznak. Furcsa érzés, és azon tűnődöm, vajon egyáltalán kóbor-e? Tényleg ő Viktor, vagy az apám hazudott nekem? Az autó ülései simák és bőrből készültek, puhábbak bárminél, amit valaha érintettem. Otthon nem ülhettem a jó bútorokra, csak a faszékekre.

Az autóban Viktor illata érződik, teljesen az övé. Nem vesz tudomást rólam, nem szól egy szót sem. Még amikor az autó elindul, akkor is némán ül. Elfordulok, és kifelé nézek az ablakon, az elsuhanó tájra összpontosítva. Úgy érzem, mintha nem is léteznék, és talán ez így is van jól?

Ha nem létezem, nem fog bántani, igaz? Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Tudom, hogy bolondság és nincs így. Mégis különös, hogy egyszer sem méltatott figyelemre, sem az esküvői szertartáson, sem itt az autóban.

A csend tovább nyúlik, minden egyes másodpercben sűrűbbnek és nehezebbnek érződik. Szorongatom a táskámat, nem tudom pontosan miért, talán hogy segítsen a valóságban maradni? Fogalmam sincs, hová megyek, és jogom sincs megkérdezni. Mégis, az egésznek semmi értelme.

Kóbor lenne? Az apám nem kérdezte meg, miért van ilyen autója és sofőrje? Hogyhogy nem kérdőjelezte meg Viktor kóbor mivoltát?

Nincs falkája, földje, semmije... hol van egy kóbor otthona? Létezik nekik egyáltalán olyan hely, amit otthonnak hívnak?

Kockáztatva egy pillantást, feléje nézek. Szemem az álla éles vonalára fókuszál, és arra, ahogy az izmai megfeszülnek, amikor kifújja a levegőt. Még mindig az arcát nézem, amikor a tekintete felém villan. Gyorsan elkapom a fejem, rájőve, hogy észrevett.

Nem kérdezősködöm, nem beszélek, csendben maradok, és újra a tájat figyelem, tudva, hogy az egyetlen hely, amit valaha otthonnak ismertem, már mögöttem van.

Az autó zökkenőmentesen halad az úton, a motor zümmögése az egyetlen zaj. Még mindig feszültség vibrál a levegőben, vagy talán csak én érzem így? Talán csak szorongok, és emiatt érzem ezt a feszültséget?

Még mindig szorosan fogom a táskámat, mintha az valahogy megmenthetne ettől.

A fák elmosódva suhannak el mellettünk, és úgy tűnik, órák óta utazunk. Gondolom, így is van, mert az ég már sötétedik, és a nap lebukik a látóhatáron. Fogalmam sincs, hová megyünk, de az biztos, hogy messzire.

– Vannak szabályok – szólal meg Viktor. Megdermedek, sokkol, hogy az órákig tartó csend után hozzám beszél. Nem fordulok felé, csak hallgatom mély és parancsoló hangját. Olyan hang ez, amit nem kell felemelni ahhoz, hogy hatást érjen el.

– Nem fogsz elszökni – folytatja. – Nem érdekel, mihez szoktál hozzá, de ha megpróbálsz elszökni, gondoskodom róla, hogy megbánd.

Nyelek egyet, a szememet az üvegen tartom.

– Saját szobád lesz, benne minden szükségessel – teszi hozzá, én pedig pislogok, meglepődve a kijelentésen. – Nem osztom meg az ágyamat.

Lassan kifújom a levegőt, és megemésztem a hallottakat. Hálásnak kellene lennem, igaz? Megkönnyebbülésnek kellene lennie, de nem az. Nem tudom miért, de ez nem tűnik megváltásnak.

– De amikor akarlak, megadod magad nekem.

Szavai megforgatják a gyomromat, az ujjaimmal még erősebben szorítom a táskám szövetét. Tudnom kellett volna, hogy ez következik, persze hogy ez következik. Ez az, amit akar. Ez nem valódi házasság, hanem egy üzlet. A testem pedig része ennek az üzletnek. Megpróbálom elfojtani a torkomat fojtogató nyugtalanságot, és emlékeztetem magam, hogy ennél sokkal rosszabbakat is túléltem, és hogy ez olyasmi, amit nem tudok irányítani.

– Jól teszed, ha észben tartod, hogy nem tűröm az engedetlenséget, és teljes őszinteséget várok tőled. – A hangja továbbra is hideg és érzelemmentes. Olyan, mintha egy követeléslistát szavalna. – Mondd csak, megtaláltad már a párodat?

A kérdés váratlanul ér, semmi köze az eddigiekhez. Az igazság az, hogy tizennyolc éves koromban kellett volna megéreznem a köteléket, de nem történt meg. Ez egy újabb ok, amiért a falkám undorodik tőlem. – Nem, nincs párom.

Zavartan néz rám. – Volt már valakid? Voltál már bárkivel is?

Hozzávetőlegesen habozva, az ujjaim a combomba mélyednek. Érzem, ahogy az arcom lángra lobban, és gyűlölöm, mennyire zavarban vagyok most. Tudom, mit kérdez, és tudom, hogy utálni fogja a választ. – Nem, nem voltam – felelem. – Még szűz vagyok.

Egy mély hangot ad ki a torkából, szinte olyat, mint aki helyesel. Minden újra elcsendesedik. Hosszú ideig nem szól hozzám. Nem reagál másként, csak azzal az eredeti mukkanással. Kényszerítem magam, hogy a szemem sarkából ránézzek. Amikor megteszem, ő feszülten figyel engem, amitől hideg fut végig a hátamon. Aranyszínű szeme az arcomra villan, és valami olvashatatlan van a tekintetében.

Aztán megmozdul, levegőt vesz, mintha el sem mondtam volna az előbbieket, és újrakezdi a beszélgetést. – Hány éves vagy?

Habozva nem válaszolok azonnal. Azt hittem, tudja. – Huszonhárom.

A szeme megrándul, látom, hogy gondolkodik valamin. Talán azon tűnődik, hogy lehet, hogy még mindig nincs párom? Akárhogy is, nem szól többet. Egyszerűen kifelé néz, és az arca ismét kifejezéstelenné válik.

Úgy érzem, a válaszaim számítottak neki, de nem tudom, miért. Nem tudom, milyen nőt gondolt, akiért fizetett. Ha tapasztaltat várt, akkor sokk fogja érni, mert nekem egyáltalán nincs tapasztalatom. Semmi.