Seraphina szemszöge

Az autóban ismét csend van, és nem tudok nem azon tűnődni, milyen messze vagyunk még a célunktól. Órák teltek el, és még mindig megyünk.

– Meg kell kérdeznem. – A hangszíne nyugodt, én pedig ránézek. – Hogyan kezelted azokat az időszakokat, amikor a farkasod tüzelt?

Ó. Csak bámulok rá. A szám kinyílik, majd becsukódik. Figyelmeztettek, hogy erről ne beszéljek. Ha elmondom neki, bajba kerülök, de honnan tudjam, hogy ez nem egy teszt? Azt nézi, hogy hűséges tudok-e lenni és követem-e az utasításokat?

– Válaszolnod kell, a habozást nem fogadom el.

Bólintok, és nyelek egyet. – Tizennyolc éves korom óta gyógyszereket kaptam, hogy elnyomják a farkasomnak azt a részét.

A feje felém rándul, én pedig összerezzenek, mert azt hiszem, bajban vagyok. – Miért... – Elhallgat, és tudom, hogy ezt nem tőlem kérdezi, csak még emészti, amit mondtam neki. – A párzási szertartások, az évenkénti Hívás ünnepe... hogy viselted azokat ösztönök nélkül?

– Azokra nem kaptam meghívást – magyarázom, ő pedig még döbbentebben mered rám.

– Egy farkas csak akkor maradhat erős, ha a vágyait nem kötik gúzsba, hanem tiszteletben tartják. Ezek a tabletták... nálad vannak? – kérdezi.

Fogalmam sincs, kinyitom a táskámat, megkeresem őket. Amint előveszem, azonnal kikapja a kezemből. Megdöbbenve nézem, ahogy lehúzza az ablakot, és gondolkodás nélkül kihajítja őket.

– Semmilyen körülmények között nem fogod szedni őket. Ha megtudom, hogy mégis tetted, büntetésre számíthatsz, értetted?

A hangja most kegyetlen, én pedig csak bólintani tudok. Nem mintha ez az én választásom lett volna, nem én döntöttem a szedésük mellett, rám kényszerítették őket. Ha abba tudtam volna hagyni, azonnal megtettem volna. Nem szól többet, én pedig figyelem, ahogy megállunk egy kapu előtt.

A kapuk habozás nélkül kinyílnak, mintha számítottak volna rá, ettől pedig görcsbe rándul a gyomrom. Ez nem stimmel. A kóboroknak nincs állandó otthonuk, nincs ilyen biztonsági rendszerük, ami azt sugallja, hogy fontos emberek. Viktor Valeriusnak nem kellene, hogy ilyen helye legyen; ez úgy néz ki, mint egy erődítmény, nem pedig mint azok a szokványos kóbor búvóhelyek, amikről gyerekkoromban meséltek.

Az autó lassan és simán halad át a birtokon, és végre először látom, hol él. Az út sűrű erdőn vezet keresztül, a fák magasak és sűrűek. Tökéletes gátat alkotnak, ami mindent elrejt a külvilág elől.

Ahogy egyre beljebb hajtunk, egyre nyugtalanabb leszek. Túlságosan nagy a csend. A fák végül elmaradnak, és feltárul egy hatalmas kőből épült udvarház. Ez egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. Sötét, már-már tekintélyparancsoló módon, de egyben erőt is sugároz. Úgy épült, mint egy kastély, magas falakkal, tornyokkal és még boltíves ablakokkal is. Odabentről halvány fény szűrődik ki.

Nem látok kóbort, nem látok semmit, ami kóborokra emlékeztetne Viktoron kívül, de valami azt súgja, hogy ez nem a valódi énje. Ahogy felöltözött, az egy hazugság, egy álca, valami hamis.

Nincs itt rendetlenség, káosz vagy kétségbeesés, minden civilizált és nyugodt. Ez nem egyetlen ember otthona. Ez egy alfa otthona, egy nagy falkával.

Az autó végül megáll egy kör alakú feljárón. Mielőtt még felfoghatnám, mi van előttem, a bejárati ajtók kitárulnak, és több férfi lép ki. Mind feketébe öltöztek, mozgásuk fegyelmezett és kiszámított. Ismétlem, ezek nem kóborok.

Nyelek egyet, nem mozdulok, Viktor pedig kiszáll az autóból. Kabátja a lába körül lebeg, ahogy mozog. Én itt ülök, még mindig a táskámat szorongatva, bizonytalanul abban, mit is érezzek mindezzel kapcsolatban.

– Szállj ki! – parancsolja Viktor, a hangja nem tűr ellentmondást.

Gyorsan megmozdulok, kilépek a kőre, a bejáratnál álló férfiak pedig egy szót sem szólnak. Szemükkel minden mozdulatomat követik, arcuk olvashatatlan marad.

Viktor egyetlen pillantás nélkül elgyalogol mellettem. Elindul fel a kőlépcsőn, és tudom, hogy elvárja, kövessem anélkül, hogy külön parancsot adna rá, így hát megteszem. Amikor belépek az épületbe, az éppolyan félelmetes, mint kívülről: a falak kőből vannak, magasak a mennyezetek és hatalmasak a csillárok. Mindent arany színbe von a csillárok fénye. Régi, de erőteljes hely, és érzem benne azt az energiát, amitől bizsereg a bőröm.

Számítok rá, hogy megáll, de nem teszi, megy tovább. Mozdulatai céltudatosak, jelenléte figyelmet követel, mintha övé lenne a hely. Nemcsak a hely, hanem minden és mindenki, aki benne van.

– Itt fogsz élni mostantól – mondja, miközben végigvezet a folyosókon. – Engedelmeskedni fogsz a szabályaimnak. Nem mész el, csak ha megengedem.

Ez magától értetődő, már mondta. Figyelem, ahogy megáll egy ajtónál, és feltolja. Félreáll, hogy bemehessek. – Ez a hálószobád és a fürdőszobád.

Előrelépek, a küszöbön egy pillanatra megtorpanok, mielőtt benéznék a szobába.

Nem erre számítottam. A tér hatalmas, és az ágy is elég nagy több ember számára. A sarokban egy kandalló ég halkan, és egy ajtópár vezet valahová, ami feltételezem, a fürdőszoba.

Ez luxus, és azon tűnődöm, vajon tudja-e, hogy nekem sosem volt részem ilyenben? Hogy az apám azt várta el, hogy egy cellában aludjak.

– Lehet, hogy ez nem egy ketrec – mondja Viktor, miközben szorosan figyel –, de ne téveszd össze a kényelmet a szabadsággal – figyelmeztet.

Megfordulok és szembenézek vele. – Pontosan mit vársz tőlem? – kérdezem, tudnom kell, miért vett meg.

A szeme megcsillan a halvány fényben. – Mondtam: hűséget, engedelmességet, és ha eljövök ehhez az ajtóhoz, beengedsz. Érted ezeket a szabályokat?

Összeszorul a torkom, és bólintok. Világosan fogalmazott, nem tehetek úgy, mintha nem érteném.

Egy pillanatig még figyel, mielőtt hátralépne. Jelenléte azonban továbbra is ott kísért a szobában. – A többiekkel reggel fogsz találkozni, most pihenned kell.

Minden további szó nélkül megfordul és elgyalogol, magamra hagyva. Egy olyan élet küszöbén állok, amit sosem választottam magamnak. Szeretném azt mondani, hogy e hálószoba és fürdőszoba miatt valódi otthonra lelek itt, de legbelül tudom, hogy ez nem igaz.