Elara szemszöge

„DÖG! Szét fogom szedni, darabokra tépem!!”

Lyra vad gondolatai átcikáznak az agyamon, de egyáltalán nem segítenek abban, hogy nyugodt maradjak.

Zarek nem hisz nekem. Zarek nem szeret engem.

Zarek soha nem szeretett engem.

Vexiát szereti. Ő az övé.

És... ő is a nőé.

„Áruló MOCSOK! Hitvány, gyűlöletes SZEMÉT!!” Lyra sértései megállíthatatlanok.

A mérhetetlen kétségbeesést mélyre, egészen mélyre nyomom magamban, csak hogy túléljem a következő perceket anélkül, hogy rontanék a helyzeten.

Meg tudom csinálni.

A babámért meg tudom csinálni.

Vexia még mindig az Alfa Király karjaiban van, és arról zokog, milyen kegyetlen voltam vele. Zarek elküldte a titkárnőt a szobából, így csak hárman maradtunk a tárgyalóban.

Vexia szava áll az enyémmel szemben: – Pontosan azt tettem, amit kértél, körbevezettem. Nem tehetek róla, ha mások megjegyzéseket tettek arra, milyen meglepő választás a falka Lunája...

A szakmai hitelem a tét, és meg kell értenie, hogy én ugyanaz a józan gondolkodású nőstényfarkas vagyok, akit mindig is ismert.

Vexiából újabb zokogás tör fel, Zarek pedig felemeli a kezét.

– Elég! – parancsolja.

Mintha csak jelre várna, Vexia szánalmasan nyöszörögni kezd, és látványosan végigsimítja az Alfa Király izmos vállát. Megmutatja neki a nyakát, az alárendeltség végső jelét.

Az Alfa vesz egy lélegzetet, összeszedi magát, és lágyabb hangon folytatja: – Ennyi elég is. Ha a falkának több ideje lesz vele tölteni, látni fogják – ahogy én már látom –, hogy Vexia egy kedves, gyengéd és szerető nőstényfarkas.

Vexia felmosolyog rá, fogai megvillannak a tárgyaló neonfényében.

Mielőtt megállíthatnám, a szemem összeszűkül, nem tudom leplezni növekvő megvetésemet.

– Elara – szólal meg újra Zarek. – Apám uralkodása óta a professzionalizmusod volt a legnagyobb erényed Bétaként. Vagy elfelejtetted, mennyire törődött veled? Hogy a mentora volt?

Zarek apja kiváló király volt, és ő volt az, aki először kinevezett Bétának, annak ellenére, hogy a vének szerint méltatlan voltam az alacsony származásom miatt. Meghalnék, mielőtt megsérteném az emlékét.

Zarek folytatta: – Bízom benne, hogy a munkamorálod és az ítélőképességed nem csorbult itt a... személyes érzéseid miatt... mint volt szerető.

Felhúzza a szemöldökét, kihívóan néz rám, mintha azt várná, hogy ellentmondjak.

– Azt hiszi, vissza tud szerezni, és el tud marni az utadból! Ezt akarja! – Vexia újabb hisztériába kezd.

Túl vagyok azon, hogy meg legyek sértve; nem is tudom, van-e rá szó. Megsértette a jellememet, kétségbe vonta a becsületemet. Hagyja, hogy Vexia ezt a gyűlöletes hazugsághálót szője, és úgy tesz, mintha nem is ismerne!

Mindazok után, amit az elmúlt három évben érte tettem!

– Kérj bocsánatot!

Az Alfa Király nem kér. Ez egy közvetlen parancs.

De nem kérhetek bocsánatot valamiért, amit el sem követtem! Ez az egész egy csapda.

Nem hagyom, hogy az áldozata legyek.

– Elfelejthetem a legutóbbi fegyelmezetlenségedet, és mindannyian továbbléphetünk. De bocsánatot kell kérned Vexiától azért a hitvány módon, ahogy bántál vele. Tisztelni a Lunámat annyi, mint tisztelni a falkát. – A hangja olyan, mint a jég: törékeny és hideg.

Az ő Lunája.

Mielőtt válaszolhatnék, Vexia megint közbevág: – Sosem lesz boldog, amíg Ő nem lesz a Luna. Ezt mondta! Olyan szomorú, mennyire ÁHÍTOZIK arra, hogy nemes lehessen! Hogy BÁRMIT megtenne érte!

Zarek megdermed, halálos nyugalom ül ki az arcára. – Szóval valójában erről van szó? TÖBB rangot akarsz? Úgy látszik, a pénz tényleg nem volt elég neked, igaz?

Úgy érzem, mintha arcul csaptak volna. A szemem tágra nyílik, a karomat a derekam köré fonom, tudat alatt védelmezve azt az egyetlen személyt, akit mindennél jobban meg kell óvnom, még saját magamnál is jobban. A személyt, aki még meg sem született.

A személyt, akiről beszélnem kell Zareknak. A közös gyermekünkről.

– Soha nem szégyelltem még magam ennyire, hogy ilyen gyalázatos sors-társam van, mint te. – Szinte csak suttogásként hagyja el az ajkát.

– SORS-TÁRS?! – visítja Vexia.

Bár a múltbéli intim együttléteinkről beszélt neki, az Alfa Király egyértelműen elfelejtette megosztani ezt a részletet a menyasszonyával.

Egy szót sem szóltam. Nem bízom magamban, még mindig kábult vagyok a történtektől. Lyra ugat és morog a fejemben, minden erőmre szükségem van, hogy mozdulatlan maradjak.

Vexia kiszabadul Zarek öleléséből, nagy, nehéz könnycseppek hullanak a szeméből a padlóra.

– Jól van... nem vártam el egy ilyen bölcs és jóképű Alfa Királytól, hogy szeressen... Csak nem tudtam, hogy sors-társi köteléked van valaki mással... – Szipog, a hangja undorítóan nedves.

– Én csak... – Vexia újra zokogni kezd, folytatva az önsajnáltatást. – Én csak visszatérek a SanguineLune falkához, és imádkozom, hogy a bátyám, az Alfa Király ne tudja meg, hogyan bántak itt velem, az egyetlen kishúgával... Biztos jól leszek... – Nyöszörgése betölti a szobát.

Zarek majdnem két teljes percig járatja a tekintetét kettőnk között. Senki sem beszél. A csendet csak Vexia szipogása töri meg.

Végül Zarek bólint magában, acélos elhatározás ül ki kék szemébe. Felém fordul.

– Elara Trench, megtagadom a sors-társi kötelékünket, most és mindörökké.

Zarek hangja messziről érkezik a fülembe, mintha egy filmet néznék, nem pedig részese lennék a jelenetnek. Mintha ez az egész csak egy nagy vicc lenne, és valaki mindjárt kiugrana, hogy elkiáltsa magát: „Meglepetés!”

Fájdalom, mélyről jövő lüktetés, marcangolás, tépés és szurkálás hullámzik végig a testemen. Először lassan indul a lábujjaimtól, majd fájdalmasan emelkedik egyre feljebb. A szívemnél tetőzik, égető tűzként, mintha tényleg lángra lobbant volna.

A köztünk lévő sors-társi kötelék nem egyszerűen elszakad. Ez nem tiszta vágás.

Tépi, darabolja, erőszakosan szétforgácsolja és millió darabra zúzza. Minden egyes szilánk áthasít a húsomon, nem hagyva érintetlenül egyetlen porcikámat sem.

A kezemmel a hasamba kapaszkodom, ahogy a földre roskadok: – Kérlek, várj... nekem... – könyörgöm.

Kérlek. Zarek, hallgass meg. El kell mondanom.

De nem jönnek ki a szavak.

– Fogadd el az elutasítást! Tudod, mi a következménye, ha visszautasítasz. – Ez egy újabb közvetlen parancs az Alfa Királytól.

Úgy érzem, mintha tűz emelkedne a torkomban, égetve és viszketve minden hüvelyknyit bennem. Nem kapok levegőt, mintha elütött volna egy teherautó.

A következmények... Megbüntetnek, mint azokat a bűnözőket régen! A babám nem bírná ki!

Lyra vigasztalhatatlan. A vonyítása fülsiketítő.

– FOGADD EL!

– Én... – a hangom gyenge suttogás. – Én... elfogadom.

Zarek összecsapja a kezét, lemosva magáról ezt a feladatot, mint egy makacs foltot.

– Kiváló. Akkor visszatérhetünk a rendes kerékvágásba. Elara, folytatod a Béta feladataidat, feltéve, ha esküt teszel, hogy hűséges maradsz az EbonGrove falkához és az egész Alfa családhoz.

– Kérlek... én csak... – Minden maradék erőmre szükségem van, hogy felálljak. Alig tudok összerakni egy mondatot.

Az Alfa Király sóhajt: – Már megint mi az? Még több pénz? Mondtam, hogy vedd el a kártyákat.

– Kérlek, csak... engedd, hogy elhagyjam a falkát. – Nem tudok ránézni, miközben kérem.

– Elhagyni?!

Zarek arca csupa döbbenet, Vexia ajkán pedig kárörvendő mosoly ül.