A fájdalom enyhült, de csak alig.

Kezdtem képessé válni arra, hogy a rajtam végigsöprő kínon kívül másra is gondoljak, mást is érezzek.

Az első gondolatomtól rettegés hullámai öntöttek el. Jól van a baba? Kizárt, hogy túlélték volna ezt. A perzselő fájdalom helyét gyötrelem vette át. Nem veszíthetem el őket is; ők voltak az utolsó kapcsom Kaelenhez, ahhoz az élethez, amire még mindig olyan kétségbeesetten vágytam.

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy újra a szobámban vagyok, a gyerekkori szobámban a szüleim házában. A könnyek újabb hulláma buggyant ki a szememből: itt voltam, ahelyett a szoba helyett, amin Kaelennel osztoztam a központi házban. Reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom volt, de ez így véglegesnek tűnt.

– Édesem? – Anyám jött be egy pohár vízzel, és felsegített.

A torkom kiszáradt, megállás nélkül kiittam az egész poharat.

– Mennyi ideje? – kérdeztem, a beszéd is fájt.

– Majdnem két napja.

Az első gondolatom az volt, hogy lemaradtam a születésnapjáról, és gyűlöltem magam, amiért még mindig rá gondolok magam helyett. De mindig ezt tettem, már azelőtt is, hogy észrevett volna.

– Beszélni akar veled, ha készen állsz. – Bólintottam; minden porcikám még mindig utána és az ölelése után vágyakozott.

Biztosan meggondolta magát – ez volt az egyetlen gondolat, ami kicsalt az ágyból és be a zuhany alá. Átfésültem a hajamat, de semmi sem tudta eltüntetni a táskákat a vörös, püffedt szemeim alól.

Jó. Lássa csak, hogy festek.

Határozottan léptem az irodája felé – vagyis az apja irodája felé, amit ma használt. Bekopogtam, és válaszra sem várva benyitottam.

Kaelen az íróasztal mögött ült, és meglepettnek tűnt. Örültem, hogy ő is megviseltnek látszott, bár feleannyira sem festett rosszul, mint én.

– Elara – sóhajtotta, és intett, hogy üljek le. Nem tudtam olvasni az arcáról. Az vonásai megfeszültek, a tekintete pedig kemény volt, nem az a lágy sötétbarna, amit akkor láttam, amikor rám nézett.

Állva maradtam az üres szék mögött. Az államat előreszegtem. Nem szólaltam meg. Ez rajta múlt.

– Sajnálom, ahogy történt. Nagyon rossz helyzetbe hoztál, de nem így kellett volna elintézni. A buli után kellett volna beszélnem veled. – Végigsimított az arcán, a szívem pedig kalapált.

– Pánikba estem, de most, hogy nyugodtabbak a körülmények... – Rám nézett. – Azt akarom, hogy fejezd be.

Félrebillentettem a fejem. Nem értettem.

– Elara, el kell fogadnod az elutasításomat, hogy továbbléphessünk. Mindketten.

A levegő bent rekedt a tüdőmben, és küzdenem kellett, hogy talpon maradjak. Megszorítottam a széket.

– Továbbra is a falkában maradhatsz; a holmidat éppen most csomagolják össze, és átküldik a szüleidhez, hogy könnyebb legyen.

A fülem csengeni kezdett, és nem hallottam semmit, csak a vérem lüktetését.

– Elara? – A hangja távolinak tűnt.

– Én, Elaraminta Balfour, elfogadom az elutasításodat, hogy a párod és az Azure-Crest terület jövendő Lunája legyek. – Az utolsó darabkám is kettétört.

Valahogy sikerült elgyalogolnom tőle anélkül, hogy könyörögtem volna, anélkül, hogy feltettem volna a bennem kavargó kérdéseket.

Mi lesz a babával? Miért? Miért?

Észre sem vettem, ki mellett megyek el, miközben a klinikára futottam. A futás nem volt jellemző egy Lunára, de többé már nem voltam Luna, szóval s.zarni rá.

Figyelmen kívül hagytam a recepcióst, és berontottam Dr. Liorah irodájába.

– Jól van a baba? Tudnom kell – követeltem.

A szeme megenyhült, amikor meglátott ebben az állapotban; biztosan tudott már mindent.

- - - - -

A baba jól volt. Én nem, de ez is valami.

- - - - -

Hála az égnek, nem volt otthon senki. Bedőltem az ágyba abban a házban, ahol addig éltem, amíg Kaelen magáénak nem követelt. Most, néhány hónappal azelőtt, hogy a Lunája lettem volna, újra itt voltam, összetörve és értetlenül.

Talán órák vagy napok telhettek el, mire anyámnak sikerült elérnie hozzám.

– Édesem, tudom, hogy nehéz. Apád és én el sem tudjuk képzelni ezt a fájdalmat, de beszélnünk kell. – Felültem, ő pedig egy tálca ételt tett elém: levest és vastag szeleteket a házi kenyérből.

Csak a baba miatt ettem és ittam bármit is. Nekem nem volt étvágyam, és kész örömmel sorvadtam volna semmivé, ha nem lettek volna ők.

– Tudni akarjuk, mit szeretnél tenni. Bárhogy is döntesz, támogatni fogunk. – A hangja lágy volt.

Apám is belépett a szobába, és anyám vállára tette a kezét, aki leült mellém az ágyra.

– Hogy érted ezt? – A torkom száraz volt, a hangom pedig rekedt, de nem emlékeztem, miért.

– Itt akarsz maradni, vagy elmennél egy időre a városba, az emberek közé? Vagy kereshetünk neked egy másik területet, ahová ideiglenesen átjelentkezhetsz. A nagynénéd biztosan örülne a társaságodnak.

A lapos hasamra tettem a kezem. – Nem tudok... – A hangom elcsuklott.

Bármennyire is szerettem volna a nagynénémhez menekülni, ahol néha a nyarakat töltöttem, vagy a városba költözni, egyetemre járni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, volt egy nagyon is valóságos emlékeztetőm arra, hogy dehogynem.

Harapdáltam a számat.

Egy részem itt akart maradni. Ez hazugság; egy hatalmas részem itt akart maradni. Azt akartam, hogy előttük gömbölyödjek ki, előtte és mindenki előtt. Azt akartam, hogy Kaelennek legyen ideje rájönni a hibájára és visszakérjen.

Itt akartam maradni, hogy megmutassam neki, mit veszített, és hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegyem ebben az ákozott falkában, hogy az Alfa gyermekét hordom a szívem alatt. Kizárt, hogy hagynák neki ezt szárazon megúszni, miután látják a bizonyítékot, ami bennem növekszik.

– Maradok – mondtam bólintva, újult elszántsággal. Harcolni fogok azért, hogy ennek a babának legyen apja. Harcolni fogok értük, még ha ez volt is az, amitől Kaelen pánikba esett.

A szüleim egymásra néztek, majd vissza rám.

– Édesem. – Anyám a térdemre tette a kezét. – Szeretjük, hogy ilyen erős vagy, de talán ez nem a legjobb ötlet. – Idegesség látszott rajta.

– Miért? – kérdeztem, anyám pedig lehunyta a szemét. Apám a bajszát pödrögette, amit mindig akkor tett, ha zaklatott volt.

– Elara... – Anyám lehajtotta a fejét, a bensőm pedig remegni kezdett. Ez nem jelenthetett jót.

– Mondd már! – Halálos szorítással markoltam a kanalat.

– Úgy tűnik... nos, hallottuk, de persze a pletykák mindig szárnyra kapnak...

– Kaelen egy másik Lunát akar választani – vágott közbe apám.

A világ megbillent és forogni kezdett velem. Elrohantam mellettük a fürdőszobába, ahol kiadtam magamból azt a kevés levest és kenyeret, amit sikerült magamba erőltetnem.

Azt a sötétséget áhítottam, amibe az elutasítása éjszakáján zuhantam. Még mindig zsibbadtnak éreztem magam, de a zsibbadás élei egyre élesebbé váltak, és semmit sem akartam érezni belőle.

Anyám hideg vizes ruhával törölte meg az arcomat, és visszasegített az ágyba. Az arcukon látott kifejezés összetört.

- - - - -

Másnap megjelent Luna Vespera. Meglepődtem, de kíváncsi voltam, mit mondhat a fiáról. Egy bocsánatkérés azért, mert egy ekkora s.eggfejet neveltek, nem jött volna rosszul.

Átöltöztem, és a hosszú hajamat egy kócos kontyba fogtam. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy a gubancokkal foglalkozzak.

Lementem, és leültem mellé a kanapéra, miközben anyám teát öntött nekünk, majd kiment a szobából. A csészém után nyúltam, csak hogy kezdjek valamit a kezemmel.

– Elara. – Luna Vespera összevonta a szemöldökét, szánalommal nézve rám.

Gyűlöltem ezt.

– Nem számítottam erre. Senki sem számított rá. Azért jöttem, hogy elmondjam: Harkon és én nagyon sajnáljuk, hogy így alakult. Alig vártuk, hogy te legyél a Luna, és szerettük a társaságodat. – Gyűlöltem, hogy múlt időben beszél rólam, mintha ez már végleges lenne, mintha már teljesen elfogadták volna.

Nem tudtam, higgyek-e a szavainak, de jó volt hallani, hogy kedvelt. Bólintottam, a csészémben lévő barna folyadékot bámulva.

– Boldogok vagyunk azonban, hogy végül a helyes utat választotta. – A szemem az övére villant; ugyanolyan barna szeme volt, mint a fiának.

Hogy érti ezt?

– Tudom, hogy te nem így látod, és ez érthető is. – Sóhajtott, és beleivott a teájába. – De a falka jövője fontos, az Alfa vérvonala pedig még annál is inkább. A helyzet nem ideális, de örülünk, hogy családot választ a gyermekének. – Rám nézett.

Teljesen elvesztem. Kaelen elmondta nekik a babámat, a mi babánkat? De ahogy fogalmazott, annak semmi értelme nem volt.

Egy apró reménysugár gyúlt bennem. Kaelen a babát akarja előrébb sorolni? A babát választotta, még ha engem nem is. Ezzel be kell érnem. Beérem vele, ha ez azt jelenti, hogy mégis vele lehetek.

– Szóval rám vár egy babaváró buli és egy új Luna-szertartás megszervezése. – Megrázta a fejét, mintha nem ez lett volna minden álma.

– Tudja? – kérdeztem, a hasamra téve a kezem, elnyomva egy mosolyt. Már a babavárónkat tervezi.

– Kaelen és Lysandra épp most osztották meg velünk a hírt. – Újra azt a sajnálkozó grimaszt vágta.

– Mi van? – A szemeibe meredtem.

Jeges rémület csúszott végig rajtam, végleg kioltva azt a reménysugarat.

– Tudtad, ugye? – Elfedte a száját a kezével. – Lysandra körülbelül háromhetes terhes, lassan már egy hónapos.

Nem hittem volna, hogy lehet még bármit mondani, ami sokkolni tud. De tessék.

– Szóval, bár utáljuk, ahogy történt, tényleg. De büszkék vagyunk a fiunkra, amiért a helyes dolgot teszi. Amiért meghozta ezt a nehéz döntést, ami jobban fájt neki, mint gondolnád, hogy a gyermekét mindenki más, még önmaga elé is helyezze. – Alig hallottam.

– Takarodjon innen. – Megtaláltam a hangomat, az állkapcsom megfeszült.

A döbbenet az arcán egy aprócska elégedettséget váltott ki belőlem.

– Elara, tudom, hogy feldúlt vagy, de...

– Nem fogom megismételni magam! – Felálltam és kivonultam a szobából.

Nem hiszem, hogy maradt bennem több könny. Leültem a lépcsőre és összehúztam magam, arra gondolva, hogyan teheti ezt velem valaki, aki azt állította, hogy szeretett.

Amit velem művelt, azt a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám, ha lenne.

Nos, talán Lysandrának kívánnám, de az csak annyi lenne, hogy visszakapja, amit velem tett. De mit tehettem én Kaelen ellen, hogy ezt érdemeljem?

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok neki elég, de magáénak követelt, és én ostoba módon hinni kezdtem benne, hogy méltó vagyok erre, méltó a Holdistennő által elrendelt párosításra.

Mindegy, mit teszek, hogyan öltözöm, vagy ha bálnaként fújódnék is fel a szülei szeme láttára. Semmi sem tudná rávenni, hogy visszavegyen.

Meghozta a döntését, és elkötelezte magát valaki más mellett.

- - - - -

Elmondtam a szüleimnek az új tervemet, és beleegyeztek, hogy velem jönnek. Le kellett fognom apámat, hogy ne menjen oda elverni Kaelent, amikor megtudta, hogy terhes vagyok, anyám könnyei pedig újabb összeomlásba kergettek. Gyűlöltem, hogy ezt teszem velük. Gyűlöltem, hogy *ő* ezt teszi.

Ami izgalmas időszak kellene, hogy legyen – az első unokájuk –, azt tönkretette az elutasítás. Tudtam, hogy nem akarták elhagyni a falkát, de azt is tudtam, hogy bármit megtennének értem.

Így hát elmentünk.

Írtam egy levelet Lyrának, és a postaládájában hagytam, aztán a szüleimmel összepakoltuk a házat, és csak néhány dolgot vittünk magunkkal. Ők idővel vissza akartak térni, de én tudtam, hogy soha nem lennék rá képes.

–

Nyilvánosan utasított el.

Egy másik Lunát választott.

Megcsalt, nem is csak egyszer.

Teherbe ejtette.

És én még mindig szerettem őt.

–

Emiatt még jobban gyűlöltem magam.

–

A legrosszabb? Nem én választhattam az elutasítást. Nem én sétálhattam el a hűtlensége miatt. Gyakorlatilag kihajítottak és megaláztak.

És nem csak ő volt az. Hanem a többiek is, akik olyan rezignáltan vették ezt tudomásul. A leendő Bétája és Gammája, akiket a barátaimnak hittem, nem állították meg. A szülei nem állították meg.

Senki sem.

Nemcsak az elutasítása fájt. Hanem az a tény, hogy senki nem kérdezte meg tőle: mégis mi a f.enét képzelsz, mit művelsz?

A szomorúság helyét düh vette át, ahogy utoljára végignéztem a helyen, ahol felnőttem, az egyetlen otthonomon, amit ismertem, és amit alig egy héttel ezelőtt még én voltam hivatott vezetni.