Nyugodtan folytattam a reggelimet, mintha mi sem történt volna.

De alig tettem három lépést a menzán kívül, észrevettem, hogy már várnak rám. A lány, akinek percekkel korábban saláta díszítette a fejét, ott állt egy barátnőjével; mindketten nyitott tejesdobozokat szorongattak, az arcukon öntelt várakozás tükröződött.

Azt hitték, sarokba szorítottak. Milyen imádnivaló.

– Azt hiszed, okos vagy, mi? – sziszegte a Salátás Lány, akinek a szempillaspirálja még mindig el volt kenődve a korábbi megaláztatástól. – Senki nem aláz meg minket büntetlenül.

A barátnője, egy szőke lány túl sok szájfénnyel, felkuncogott. – Gondoskodunk róla, hogy mindenki megjegyezze, mi történik a kövér senkikkel, akik nem ismerik a helyüket.

A másodperc töredéke alatt felmértem a helyzetet. Két amatőr támadó, rossz tartás, egyértelműen elárulják a szándékaikat. Le akarnak önteni tejjel, valószínűleg egy közelben elrejtett telefonnal videózva. Klasszikus gimis hadviselés.

– Lássuk, mennyire leszel vicces tejjel leöntve, te disznó – vicsorgott a Salátás Lány, és mindketten előreléptek.

Úgy tettek, mintha riadtan hátralépnék, szándékosan úgy helyezve a súlypontomat, mintha elveszíteném az egyensúlyomat. Felcsillant a szemük a vélt sebezhetőség láttán. Ahogy a tejesdobozokkal előrevetették magukat, megpördültem a bal lábamon, a jobb tenyerem pedig egy pontos, kiszámított mozdulattal előrecsapott.

A kezem egyszerre érte el mindkét doboz alját, épp csak akkora erőt kifejtve, hogy a lendületüket felfelé és hátra irányítsam. A fizika elvégezte a többit.

Két tejsugár ívelt át a levegőben, egyenesen a gondosan belőtt hajukra és a márkás ruháikra fröccsenve. A folyadék átáztatta az ingüket, és végigcsorgott a döbbent arcukon.

– Te...! – sikoltozott a Salátás Lány, hátratántorodva. A sarka megakadt az egyenetlen padlón, és ráesett a barátnőjére. Mindketten egy kecstelen kupacban landoltak, vizes ruhában, elkenődött sminkkel.

A szemem sarkából láttam Chloét, amint egy sarok mögé bukik. Figyelt, valószínűleg abban reménykedett, hogy engem aláznak meg. Most pedig elsompolygott, rettegve attól, hogy bárki is kapcsolatba hozza velem.

Egyetlen pillantás nélkül átléptem a lányokon, a tekintetemet egy új célpontra szegezve. Peyton Kinsley ott állt megfagyva a szekrényeknél. A Silverton Gimi önjelölt méhkirálynője, aki az eredeti Rowan legtöbb kínzását vezényelte le.

Az arca elfehéredett, ahogy egyenesen feléje gyalogoltam.

– Mit akarsz? – kérdezte, a hangja kissé elcsuklott.

Nem álltam meg, amíg pár centire nem kerültem az arcától, a szekrényeknek szorítva őt.

– Hozzám sem érhetsz – suttogta, remegő ajka elárulta a félelmét.

Majdnem elnevettem magam. Előző életemben drogkartellek vezéreivel és kormányzati bérgyilkosokkal néztem farkasszemet. Ez a lány meg azt hitte, az apja pozíciója megvédi.

Felemeltem az öklömet, láttam, ahogy összerezzen és behunyja a szemét. Ahelyett, hogy megütöttem volna, az öklömmel a feje melletti szekrénybe vágtam; a fém behorpadt az ütés erejétől.

Peyton szeme tágra nyílt, a szemét az acélba ütött tökéletes ököllenyomatomra szegezte.

– Harmadik esély nem lesz. – Hátraléptem, adva neki teret, hogy újra levegőt kapjon.

Peyton döbbenete dühbe csapott át, amint visszanyerte az uralmát magán. – Rowan Carmichael – köpte –, neked véged. Hallod? Vége!

Én már mentem is tovább, a fenyegetései olyan súlytalanok voltak, mint egy kisgyerek hisztije.

– Rowan!

Megfordultam, és láttam Corbint, amint sietve sántít felém a folyosón, az arcán aggodalommal.

– Jól vagy? – kérdezte kissé kifulladva az igyekezettől, hogy utolérjen. – Hallottam, hogy néhány lány le akart rohanni reggeli után.

– Jól vagyok – biztosítottam. – Semmi olyasmi, amit ne tudnék kezelni.

Corbin körbenézett a romokon. – Ja, látom. – Egy apró, bizonytalan mosoly jelent meg az arcán. – Te... megváltoztál mostanában.

Megvontam a vállam. – Csak nem hagyom magam.

– De eddig sosem álltál ki magadért. Mindig azt mondtad, nem éri meg a fáradságot.

– Vannak dolgok, amik megérik a fáradságot – válaszoltam, hirtelen ráébredve, mennyire idegenül hangzanak ezek a szavak az eredeti Rowantól. – Különben is, eddig csak lusta voltam.

Corbin a zavarodottság és a csodálat keverékével nézett rám. – Nos, bármi is változott meg benned, azt hiszem, tetszik.

A pillanatot nevetés szakította félbe a folyosó végéről. Gideon és az egyik barátja közeledtek, a barátja felénk mutatott.

– Nézd csak, kik azok – mondta a srác elég hangosan ahhoz, hogy halljuk. – A dagadék és a nyomorék. Silverton büszkeségei.

Alaposan szemügyre vettem Gideont az újjászületésem óta először. Az eredeti Rowan emlékei szerint évek óta a megszállottja volt. Most rá nézve nem értettem, miért. Legfeljebb átlagosan nézett ki – szimmetrikus arcvonások, sportos testalkat, márkás ruhák. Semmi különös. Biztosan nem ért annyit, mint az a szánalmas vágyakozás, amit az eredeti Rowan produkált.

– Fogd be – mormogta Corbin, a korábbi magabiztossága elillant.

– Mit mondtál, bicebóca? – vigyorgott a srác, közelebb lépve. – Nem hallottam a lábad húzásától.

Éreztem, hogy valami megmozdul a mellkasomban. Mielőtt elemezhettem volna, cselekedtem.

Egyetlen folyamatos mozdulattal megragadtam a srácot a gallérjánál fogva, megpördítettem, és a folyosó korlátjának vágtam. A háta hátrahajlott a fémrúdon, a szeme elkerekedett a döbbenettől, ahogy ott tartottam őt a levegőben, a lába alig érte a földet.

– Engedd el! – kiáltotta Gideon, előrelépve.

Rá sem néztem. – Fogd be. Ez nem a te dolgod.

A döbbenet Gideon arcán szinte komikus volt.

– Kérj bocsánatot a bátyámtól – mondtam a srácnak halálosan nyugodt hangon.

– Menj a francba – zihálta, még mindig próbálta tartani a keményfiú stílust a szemében tükröződő félelem ellenére.

Közelebb hajoltam hozzá. – Hadd tegyek tisztába valamit. Ha még egyszer meghallom a „nyomorék” vagy a „bicebóca” szót, vagy bármilyen más szánalmas sértést a szádból, te leszel az, aki sántítani fog. Csakhogy a tiéd nem lesz ideiglenes. Értetted?

Kicsi tömeg gyűlt már össze, a diákok suttogtak és mutogattak.

– Mondtam: kérj bocsánatot a bátyámtól.

A srác arca elfehéredett. – Sajnálom... sajnálom, Corbin.

– Úgy, mintha komolyan gondolnád – ragaszkodtam hozzá, kicsit nagyobb nyomást kifejtve.

– Sajnálom, Corbin! – vonyította a srác. – Nem csinálom többször. Esküszöm!

Elengedtem, ő pedig elbotorkált, a torkát dörzsölve.

Megszólalt a csengő a következő órára, szétoszlatva a bámészkodókat. Corbin úgy nézett rám, mintha egy idegent látna.

– Ezt nem kellett volna – mondta halkan, miközben az osztálytermek felé mentünk.

– Dehogynem.

– És mi van Gideonnal? – kérdezte Corbin egy pillanat múlva. – Azt hittem, szerelmes vagy belé.

Horkantam egyet. – Sosem éreztem semmit az iránt a srác iránt.

Corbin megállt. – Mi? Kilencedik óta a megszállottja vagy. Van egy egész füzeted tele „Mrs. Rowan Fletcher” firkákkal.

Mentalisan elátkoztam az eredeti Rowant a kínos fixációja miatt. – Az emberek változnak. Most jöttem rá, hogy nem éri meg az időmet.