Mr. Strickland emelt szintű analízis óráján ültem, és üres tekintettel bámultam a fehér táblát. Az agyam nem a deriváltakon vagy az integrálokon járt – pénzre volt szükségem, mégpedig gyorsan. Készpénz nélkül a terveim fele kivitelezhetetlen volt. Echo-ként szerzett képességeim lényegében semmit sem értek megfelelő finanszírozás nélkül.

Behatolhattam volna néhány számlára – „X”-ként szerzett tudásom érintetlen maradt –, de ha túl hamar élek ezekkel a módszerekkel, azzal nemkívánatos figyelmet vonhatok magamra. Alacsony profilú életet kellett élnem, amíg teljesen hozzá nem szokom ehhez az új léthez. Talán némi kisstílű szerencsejáték? Vagy esetleg diszkrét „problémamegoldás” tehetős ügyfeleknek a törvényesség szürke zónájában...

– Ms. Carmichael!

Pislantottam egyet, és észrevettem, hogy Mr. Strickland az asztalom fölé tornyosul, arca az irritációtól eltorzult.

– Mivel az órámat annyira unalmasnak találja, hogy inkább ábrándozik, talán megvilágosítaná az osztályt a táblán lévő feladat megoldásával? – mutatott teátrális mozdulattal egy összetett, többváltozós kalkulus-egyenletre a táblán.

A teremre csend telepedett. Mindenki tudta, hogy Rowan Carmichael az osztály matekból leggyengébb tanulója. Ez Strickland módszere volt a megalázásomra, büntetésként a figyelmetlenségemért.

A feladatra pillantottam, majd Strickland önelégült arcára. Az egyenlet nevetségesen egyszerű volt valakinek, aki ballisztikai pályákat számolt ki a szélsebesség, a távolság és a Föld görbülete alapján.

– Ms. Carmichael, várunk. Vagy továbbra is inkább az osztály átlagát kívánja rontani?

Lassan felálltam, a táblához sétáltam, és felvettem egy filctollat. Gyors, magabiztos mozdulatokkal nemcsak megoldottam a feladatot, hanem tovább is vezettem, egy olyan elegáns megoldási módszert mutatva be, amiről az órán még nem is volt szó.

Megfordultam, és visszaadtam a filctollat Mr. Stricklandnek, akinek tátva maradt a szája.

– A tankönyvben szereplő megközelítés feleslegesen bonyolult – mondtam higgadtan. – Ez a módszer hatékonyabb, és mélyebb betekintést enged a mögöttes matematikai alapelvekbe.

Az osztály döbbent csendben ült. Strickland csak hebegni tudott, az arca vörösödni kezdett.

– Ez... ez helyes. De ez a módszer nem szerepel a tantervünkben.

– Akkor talán a tantervük frissítésre szorul – feleltem, miközben visszatértem a helyemre. – Oktatóként pedig érdemes lenne fontolóra vennie, hogy a diákok megalázása nem éppen hatékony tanítási stratégia.

Néhány diák felszisszent. Mások újdonsült tisztelettel néztek rám. Strickland megköszörülte a torkát, láthatóan zavarban volt, és valami olyasmit mormogott, hogy „véletlen szerencse”, mielőtt sietősen folytatta volna az órát.

---

Tanítás után észrevettem Corbint előttem a hazafelé vezető úton. Kissé húzta a rossz lábát, miközben egyedül gyalogolt. Nem várt meg. Felgyorsítottam a lépteimet, hogy utolérjem.

– Corbin! – kiáltottam utána.

Megfordult, arcán meglepetés villant át. – Oh. Szia.

Mellé szegődtem. – Miért nem vártál meg suli után?

Corbin elfordította a tekintetét. – Nem gondoltam, hogy velem akarnál mutatkozni. Különösen azután...

– Miután mi?

– Miután még csak kiállni sem tudtam magamért azokkal a srácokkal szemben. Olyanokat mondtak rólad, és megpróbáltam, de...

– Milyen srácok?

– Csak néhány focista. Nem számít.

Egy darabig csendben mentünk, Corbin sántítása kifejezettebbé vált az egész napos iskola után. Észrevettem, hogy néha összerándul az arca, amikor a bal lábára nehezedik.

– Komolyan veszed az egyetemi jelentkezéseket? – kérdezte Corbin egy idő után, témát váltva. – Eddig sosem tűnt úgy, mintha érdekelne.

– Igen – feleltem egyszerűen.

Corbin az arcomat tanulmányozta. – Mi változott meg, Rowan? Mintha hirtelen egy teljesen más ember lennél.

Szinte elmosolyodtam az irónián. – Mondjuk úgy, hogy kaptam egy ébresztőt.

---

Amikor hazaértünk, Brenda a konyhában várt minket összefont karral.

– Megjöttetek végre – förmedt rám. – Ma esti műszakban dolgozom. Készíts vacsorát mindenkinek, mielőtt elmegyek!

Szó nélkül elmentem mellette, egyenesen a szobám felé véve az irányt.

– Hallottad, amit mondtam? – kiáltott utánam Brenda, hangja az indigtánciótól emelkedett meg. – Azt mondtam, csinálj vacsorát!

Megálltam a lépcső aljánál, és kissé hátrafordultam. – Nem.

Az az egyetlen szó ott lebeget közöttünk a levegőben. Brenda arca eltorzult a hitetlenségtől, nem volt hozzászokva a nyílt ellenszegüléshez.

– Mit mondtál nekem?

– Azt mondtam, nem. Csinálj magadnak vacsorát – mondtam, majd anélkül, hogy még egyszer hátranéztem volna, folytattam az utat felfelé.

A szemem sarkából láttam, ahogy Corbin feszengve áll a konyhában, miközben Brenda arca vöröslik a dühtől. Szó nélkül elkezdte kivenni a hozzávalókat a hűtőből, csendben készülődve, hogy főzzön helyettem.

– Meg ne próbáld! – hallottam, ahogy Brenda rásziszeg. – Menj fel és fejezd be azokat a felvételi feladatokat! Nem hiába fizettem ki azt az előkészítő könyvet.

Hallottam Corbin habozását, majd egyenetlen lépteit, ahogy felbicegett a lépcsőn, magára hagyva Brendát, aki átkozódva kezdett összedobni egy gyors vacsorát.

---

A következő néhány napban tartottam magam a szigorú edzéstervhez. Minden reggel keményebben hajtottam a testem, figyelmen kívül hagyva az izmaimban és a tüdőmben jelentkező égő érzést. Lassan a testalkatom változni kezdett, a zsír átadta a helyét a kezdődő izomzatnak. Javult az állóképességem, és hosszabb ideig tudtam futni anélkül, hogy kapkodnom kellett volna a levegőt.

Brenda teljesen felhagyott azzal, hogy vacsorát készítsen nekem, ami egy gyerekes büntetés volt, és szinte észre sem vettem. Mivel a menzakártyámon sem volt pénz, egyszerűen abbahagytam a vacsorázást, ami csak felgyorsította a súlyvesztésemet.

Egy este, amikor a hátsó udvarban fejeztem be a fekvőtámaszokat, zajt hallottam a házunk mögötti sikátorból. Óvatosan a kerítéshez léptem, és átkukucskáltam. Egy férfit láttam, aki a szűk átjáróban botladozott, egyik kezét a hasára szorítva. Még a halvány fényben is ki tudtam venni az ingén szétterülő sötét foltot – vér volt.

A férfi a falnak dőlt, zihálva, és kétségbeesetten nézett vissza a válla fölött.

Habozás nélkül átugrottam a kerítésen, és nesztelenül mellé érkeztem. A férfi meglepetten összerezzent, és a ruhája alá nyúlt, vélhetően egy rejtett fegyverért.

– Segítség kell? – kérdeztem nyugodtan, miközben már mértem fel a sebét. Lőfegyver okozta seb az alhason, a létfontosságú szerveket elkerülte. Fájdalmas, de nem azonnal halálos.

A férfi gyanakvó szemmel bámult rám. Azonnal felismertem.

– Egy pocsék környék hátsó sikátorában vérzik el – jegyeztem meg. – Nincs túl sok választása.

A távolból több ember lépteit és fojtott suttogását hallottam. Bárkik is vadásztak erre a férfira, közeledtek.

Benyúltam a férfi zakózsebébe, és kihúztam egy drágának tűnő tollat. Gyakorlott mozdulattal lecsavartam a kupakját, és egy számsort írtam a karjára.

– A golyó nem talált el semmi fontosat. Életben maradsz – mondtam tényszerűen. – Vágj át ezen az udvaron, menj ki a hátsó kapun, és az első lehetőségnél fordulj jobbra. Három utcányira van egy elhagyatott benzinkút, ott elrejtőzhetsz, amíg a mentőcsapatod megérkezik.

A férfi szeme elkerekedett a meglepetéstől a szakszerű értékelésem és a tájékozottságom láttán.

– Ha túléled, utalj némi pénzt a számlaszámra, amit felírtam. Tekintsd szakmai tanácsadói díjnak.

A léptek egyre közeledtek. A férfi bólintott egyet, majd feltápászkodott, és elindult a hátsó kapunk felé.