Corbin úgy bámult az ágyán heverő elegáns iPhone-dobozra, mintha az bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Ujjai a makulátlan csomagolás felett lebegtek, nem merte megérinteni.

– Ez... – nyelt egyet nagyot, és remegő kézzel megigazította a szemüvegét. – Ez valóban a legújabb modell? Az igazi?

Az ajtófélfának dőltem, összefont karral. – Nem, vettem neked egy hamisítványt egy pasitól a sikátorban. Persze, hogy igazi.

Óvatosan felemelte a dobozt, minden szögből megvizsgálta, mint egy tűzszerész. – De honnan szerezted? Ez vagy... ezer dollárba kerül.

– Megvettem. – Megvontam a vállam, majd benyúltam a hátizsákomba, és előhúztam egy ugyanilyen dobozt. – Magamnak is vettem egyet.

Corbinnak leesett az álla. Szemei a két doboz, majd az arcom között cikáztak, olyan magyarázatot keresve, ami belefért az ő világképébe – abba a világba, ahol a nővére egy leégett középiskolás, akinek még reggelire sem telik.

– De... hogyan? – dadogta. – Nincs is munkád. Nincs pénzed. Ez... – Tehetetlenül mutatott a telefonra. – Ez lehetetlen.

– Nem lopott, ha ettől tartasz – mondtam, és leültem az ágya szélére. – És nem raboltam bankot, nem árultam drogokat. Az enyém, legálisan vásároltam, és most már a tiéd.

Szorosabban markolta meg a dobozt. – Valami bajba keveredtél, Rowan?

Elmosolyodtam az aggodalmán. – Semmi baj nincs. Ha ez elromlik, veszek neked egy másikat. Kérdések nélkül.

Corbin hosszú ideig nézett rám, tekintetében a gyanakvás és a kísértés keveredett. Végül a technológia iránti vágya győzedelmeskedett az aggályai felett. Lassan kinyitotta a dobozt, ujjai enyhén remegtek, miközben kiemelte a csillogó készüléket.

---

Másnap reggel a hajnali futásból visszaérve Corbint már felöltözve találtam a folyosón. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és feszült figyelemmel nyomkodta az új telefonját.

– Úgy nézel ki, mint a mosott szar – jegyeztem meg, miközben letöröltem az izzadságot a homlokomról. A futóruhám rám tapadt a verejtéktől. – Egész éjjel fent voltál?

Suta mosollyal felelt. – Lehet. Csak... elképesztő, Rowan. A processzor sebessége, a kamera minősége... már le is töltöttem néhány fizikai szimulációs programot.

– Adj tizenöt percet egy zuhanyra, aztán elmegyünk.

– El? Hová?

– Vásárolni – kiáltottam vissza.

Ahogy lefelé mentünk a lépcsőn, Chloe előbukkant a szobájából, és gyanakodva méregetett minket. – Hová mentek ti ketten? – kérdezte, hangja éles volt a kíváncsiságtól.

Úgy mentem el mellette, mintha ott sem lenne. Corbin habozott egy pillanatot, majd követtem engem, az új iPhone-ját biztonságban a zsebébe süllyesztve.

---

A Silverton Mall volt a környék legnagyobb bevásárlóközpontja. Corbin láthatóan feszélyezve érezte magát, ahogy beléptünk a csillogó kapun; a vállát behúzta, mintha próbálna kisebbnek látszani a hétvégi vásárlók között, akiknek láthatóan több pénzük volt, mint a mi családunknak.

– Mit keresünk itt? – suttogta, félelemmel vegyes tisztelettel nézve a luxusüzleteket.

– Szerzünk neked néhány rendes ruhát – feleltem, és a férfiosztály felé irányítottam. Intettem egy eladónak, aki azonnal odalépett hozzánk, professzionális mosolya szélesebbre húzódott, amint megérezte a jutalék szagát.

– Teljes ruhatárfrissítésre van szükség az öcsémnek – mondtam. – Hétköznapi, de jó minőségű darabokat kérünk.

Az eladó tekintete végigsiklott Corbin kopott farmerén és fakult pólóján. – Természetesen. Erre tessék.

Három szettel később Corbin esetlenül állt a tükör előtt, olyan dizájnerruhákban, amik idősebbnek és magabiztosabbnak mutatták – a figyelem okozta nyilvánvaló zavara ellenére is.

– Ez nem olyan, mint én – mormogta, egy szabott zakó ujját rángatva.

– Pont ez a lényeg – feleltem. – Ezeket elvisszük, plusz a másik két összeállítást is – mondtam az eladónak.

A végösszeg 2400 dollár lett. Corbin szemei kikerekedtek, amikor habozás nélkül átnyújtottam a bankkártyámat.

– Rowan – sziszegte, ahogy a bevásárlószatyrokkal távoztunk. – Ez több, mint amit anya két hét alatt keres!

– Akkor szerencse, hogy nem anya fizeti. – A cipőbolt felé vezettem. – Gyere már. Ez a tornacipő rajtad már az utolsókat rúgja.

Corbin próbálta elrejteni a bal lábát, amikor leült, elfordítva az eladó elől. Észrevettem a finom mozdulatot, a fogyatékossága rejtegetésének belénk ivódott reflexét.

Két órával és 2800 dollárral később Corbinnak két pár márkás sportcipője és egy utcai bakancsa volt. Magamnak is választottam néhány darabot – egyszerű ruhákat, amik jól álltak majd az alakuló testemen, ahogy tovább fogytam és izmosodtam.

Mire elhagytuk a plázát, majdnem 12.000 dollárt költöttünk. Corbin néma döbbenettel sétált mellettem, óvatosan szorongatva a luxuslogókkal ellátott táskákat, amilyeneket korábban csak reklámokban látott.

– Végeztünk? – kérdezte végül, amikor a kijárathoz értünk.

– Majdnem. Előbb ebédelünk.

A Regal Summit Hotelbe vezettem. Corbin kissé megbotlott, ahogy beléptünk a márvány előcsarnokba; a kristálycsillárok és az egyenruhás személyzet láttán tágra nyílt a szeme.

– Rowan, itt nem ehetünk – suttogta sürgetve. – Ez Silverton legdrágább étterme!

– Pontosan ezért eszünk itt – feleltem, és a főpincérhez léptem. – Két főre kérnék asztalt. Valami privátabb helyet.

A legfelső emeleten egy különterembe vezettek minket, ahonnan panorámás kilátás nyílt a városra. Corbin belesüllyedt a puha bőrfotelbe, és az új ruhái ellenére is vadidegennek tűnt ebben a környezetben. Amikor elé tették a francia nyelvű étlapot, az arca elfehéredett.

– Nem tudom... nem értem, mi van ideírva – suttogta. – Még árak sincsenek!

– Ha meg kell kérdezned az árát, akkor nem engedheted meg magadnak – mondtam egy halvány mosollyal. – Ne aggódj miatta.

A pincér visszatért, Corbin pedig szinte a kezébe nyomta vissza az étlapot. – Nem vagyok igazán éhes – mormogta, bár a gyomra hallhatóan megkordult.

Megforgattam a szemem. – Azt fogja enni, amit én – mondtam a pincérnek, majd hibátlan franciasággal folytattam: – *Nous prendrons le foie gras pour commencer, suivi du filet de boeuf avec truffes noires, et le turbot. Une bouteille d'eau pétillante aussi, s'il vous plaît.*

A pincér elismerően bólintott és távozott. Corbin hitetlenkedve bámult rám.

– Mióta beszélsz te franciául?

Elővettem az új laptopomat, és a márványasztalra tettem. – Magamtól tanultam. Csak hogy elüssem az időt.

– És tudod, mi az a libamáj meg a szarvasgomba? Jártál már ilyen helyeken?

– Valami olyasmi – feleltem, ujjaim már repkedtek a billentyűzeten.

Corbin hátra dőlt a székében, és próbálta befogadni a fényűző környezetet – a kristálycsillárt, a panorámaablakokat, a lábunk alatti vastag szőnyeget. – Ez őrület – mormogta. – Múlt héten még azon veszekedtünk, kié legyen az utolsó csomag keksz.

Nem válaszoltam, csak a képernyőre koncentráltam. A szemem sarkából láttam, ahogy Corbin tanulmányoz engem – nemcsak a külsemet, hanem a tartásomat, azt a magabiztosságot, ahogy az ujjaim navigáltak a billentyűkön.

Végül a kíváncsisága győzedelmeskedett. Megkerülte az asztalt a székével, hogy belessen a képernyőmre. A szeme elkerekedett.

– Az meg mi?