Kaelith feje még mindig zsongott, amikor leparkolt a teherautóval a bár mögött. Észrevette, hogy a bár két biztonsági embere a hátsó ajtónál posztol. Kiszállt és odament hozzájuk.

– Torin? Mi folyik itt? – kérdezte a kettő közül a kisebbet. Tudta, hogy Titustól, az idősebb és sokkal darabosabb bátyjától hiába is próbálna bármit kiszedni.

Torin szélesen elmosolyodott és átölelte. – Szia, kicsi! Nagy gyűlés van bent, szóval… Áu!

Titus dühösen nézett le az öccsére. – Melyik részét nem értetted annak, hogy maradj kussban és végezd a dolgodat? A kóbornak nem kell tudnia róla, szóval fogd be a pofád – sziszegte Titus.

Torin a tarkóját dörzsölte, ahol a bátyja az imént lekevert neki egyet. – Bunkó. Csak annyit mondtam, hogy gyűlés van. És ne nevezd őt átkozott kóbornak, te seggfej.

A két férfi egymásnak feszült, de Kaelith megköszörülte a torkát és odalépett, hogy megérintse Torin alkarját. – Na, na, fiúk. Nem akarok bajt okozni. Csak azért jöttem, hogy elkezdjem az estére az ételt. Be kell mennem a konyhába. Az az épület túlsó felén van a különtermektől. Paxton mondta, hogy jöhetek korábban.

Titus dühösen nézett le rá, mielőtt hátralépett volna és előrántotta a telefonját.

Torin megforgatta a szemét. – Mit főzöl ma? Úgy számolom, hogy hat óra körülre már éhen halok.

Kaelith elvigyorodott. – Szereztem egy csomó különféle retket, meg némi sertéslapockát Mindrától. Szóval arra gondoltam, hogy lassú tűzön…

– Oké, bemehetsz. Egyenesen a konyhába, és nem hagyhatod el. Értve? – szakította félbe Titus, miután szemmel láthatóan megkapta a jóváhagyást Paxtontól.

Kaelith hálás pillantást vetett rá, mielőtt visszament a teherautóhoz a dolgaiért. A két testvér még mindig civakodott, mire az első dobozzal visszaért az ajtóhoz.

– …öt percbe telne, hogy segítsek neki – érvelt Torin.

– Paxton azt mondta, ne mozdulj, pöcs.

– Punnyadt.

– Seggfej.

Kaelith megforgatta a szemét és bement a konyhába. Nem telt bele sok idő, és az egész szerzeménye szét volt szórva a padlón, ő pedig kifogyott a szuszból. Egy másodpercet sem vesztegetett – mivel ha megtenné, az elméje azonnal arra kalandozna, mi történt délelőtt –, lófarokba fogta a haját, ledobta a kabátját, és egy kötényt kötött a derekára. Bedugta a fülhallgatóját, és a hangerőt a maximumra tekerte, hogy a hangok ne kényszerítsék arra, hogy azon tűődjön: a végzetszerű párja hogyan sétálhatott el mellőle egyetlen szó nélkül.

Repültek a percek, miközben fűszerkeverékkel dörzsölte be a húst és zöldségeket aprított. Kaelith együtt énekelt a fülében bömbölő alternatív zenével. A csípője ringott, és a lábujjahegyén rugózott, miközben fűszerezte a párolódó répát. Amikor elégedett volt a haladással, és a húsok már bent sültek a fatüzelésű kemencében, kinyújtotta a karját a feje fölé és megropogtatta a nyakát. A kötényével megtörölte a homlokát, és az órájára pillantott. Csak egy óra telt el az előkészületekkel, és még legalább négy vagy öt kell, mire a sertés elkészül. Kinyitotta a sütőt, és beszippantotta a hús édes aromáját, de aztán összeráncolta a szemöldökét, amikor valami olyasmit érzett, aminek nem kellene ott lennie: szegfűszeg és alma édes keverékét. Becsukta a sütőt és hátralépett. Ekkor érezte meg… nem volt egyedül.

Kaelith lassan megfordult, és meglátta őt: a végzetszerű párját, amint az ajtófélfának támaszkodva, összefont karral feszülten figyeli őt. Ez volt az első alkalom, hogy közelről látta, és a szíve kalapálni kezdett a mellkasában. Csokoládébarna haja volt, amely épp a füle alá ért, és enyhén hullámos volt, mintha gyakran beletúrt volna az ujjaival. Ápolt szakálla volt, ami semmit sem rejtett el az éles állkapcsából. Barna szeme majdnem megegyezett a haja színével, kivéve a vöröses árnyalatot, amikor ráesett a fény. Magas volt, még Titusnál is magasabb, széles vállal és keskeny derékkal. Bár fekete öltönyt viselt, látszott rajta, hogy az egész testét kidolgozott, szikár izomzat borítja. Végigkísérte azokat az izmokat a törzsén, és meghökkent a nadrágjában lévő dudor láttán.

Tekintete az övébe fúródott, és küzdött, hogy figyelmen kívül hagyja a testét elárasztó forróságot. A férfi ajka szórakozottan görbült felfelé. A lánynak kiesett a telefonja, ami kirántotta a fülhallgatót a füléből. A férfi szeme a telefonra tévedt, majd lassan végigvándorolt a testén, perzselő hőt hagyva a bőrén, mintha csak hozzáérne. A lány nyelt egyet.

– Mit… mit keresel itt? – kérdezte Kaelith, végre megtalálva a hangját.

A férfi nem válaszolt. Ehelyett a tekintete végigkövette az arcát, az arccsontját, a gesztenyebarna haját, majd lecsúszott a szabadon hagyott torkán át a kulcscsontjáig. Elrugaszkodott a faltól és feléje lopakodott. Ahogy mozdult, Kaelith érezte, ahogy a pulzusa egyre magasabbra szökik. A férfi illata az erősödött a közeledtével, és a lány minden akadozó lélegzetvételével magába szívta azt. Mire a férfi elé ért, már majdnem zihált.

A lány a zakó által eltakart mellkasát bámulta. Lassan felnézett, körmei a tenyerébe vájtak, miközben próbálta visszafogni magát, hogy ne nyúljon utána. Tekintete megakadt a férfi fedetlen torkán és az ott lüktető ütőéren, mielőtt egészen a szeméig emelte volna. Nyelt egyet az ott látott intenzitás láttán. A férfi felemelte a kezét, és átkulcsolta a lány nyakát. Kaelith felszisszent az érintése égető forróságától, a férfi pedig felnyögött. Lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, látszott, hogy teljesen feketék. A sötétség gyorsan elhalványult, amint visszanyerte az uralmat maga felett. Megnyalta az ajkát, a lány pedig bűvölten nézte a nyelve lassú mozgását.

– Mi van a szemedben? – suttogta. A lány szemhéjai remegve csukódtak le bariton hangjára, amely megcsiklandozta az arcbőrét.

– Tessék? – Nem bírva tovább, az ujjai öntudatlanul is megmarkolták a férfi zakóját. A férfi szeme a kezére rándult, majd vissza. Egy lépéssel közelebb lépett, a pulthoz szorítva a lányt.

– A szemed. Van benne valami. Vedd ki.

Kaelith habozott, mielőtt a kezét közéjük csúsztatta volna. Hátrahajtotta a fejét, és az ujjaival kivette a barna kontaktlencsét, amivel az egyetlen kék íriszét takarta el. Pislogott párat, mielőtt újra a párjára mert volna nézni. A férfi állkapcsa megfeszült, és a szeme újra megfeketedett. A lány figyelte, ahogy a férfi tekintete ide-oda cikázik a két szeme között.

– Kóbor vagy – suttogta a férfi.

A lány kissé felhúzta magát azon, amit a legtöbben sértésnek szántak. – Igen, és? Van ezzel valami bajod? – Összefonta a karját, próbálva nem tudomást venni a bizsergésről, amit akkor érzett, amikor a karja a férfi mellkasához ért. A férfi keze megszorult a nyakán, és hüvelykujjával nyomást gyakorolt az állkapcsa alá, felkényszerítve a fejét.

– Félig likán vagy – mondta a férfi, újabb tényt közölve.

– Az vagyok.

Tekintete az arcát járta, mintha maga próbálná összeilleszteni a kirakóst. A lány felsóhajtott, és kissé hátratolta, mert térre volt szüksége a gondolkodáshoz. A férfi halkan felmorgott, de hátralépett egyet, és levette a kezét a bőréről. A zsebébe süllyesztette őket, a lány pedig elgondolkodott, vajon azért tette-e, hogy megakadályozza magát az érintésben.

Kaelith a pultnak támaszkodott.

– Figyelj. Hogy megspóroljam neked az időt és a gondolkodást: nem sokat tudok a múltamról. Csecsemőként egy árvaházban hagytak. Fogalmam sincs, kik a szüleim. Csak pár éve tudtam meg, hogy félig likán vagyok, amikor… – elnézett, nem akarva felidézni azt az emléket. – Nem számít. Nem sokkal később *úgy döntöttem*, hogy kóbor leszek. Azért jöttem Silverlake Citybe, hogy biztonságban legyek. Ennyi. Nincs több tudnivaló.

A férfi kétkedő pillantást vetett rá. – Melyik falkában nőtél fel?

– Erre nem felelek. Nem fontos.

– Szerintem de.

– Megszakítottam minden kapcsolatot a falkával és az *alfájukkal*. Nem fogok beszélni róla – jelentette ki határozottan.

A végzetszerű párja elvigyorodott, és körülnézett, mintha most látná először a helyiséget, ahol vannak. Visszapillantott rá, tekintete végigfutott a kötényén és az ott lévő foltokon. Az elvigyorodása elégedett mosollyá alakult. – Hogy hívnak, Séf?

A lány felnevetett. Milyen furcsa is, hogy az ember találkozhat a lelki társával, és semmit nem tud róla azon kívül, hogy egymásnak teremtették őket. Karjait szorosabban maga köré vonta, amivel megemelte a melleit, és ez rögtön megragadta a férfi tekintetét.

– Kaelith.

A férfi halkan eldorombolta magát, és a korábban érzett forróság bosszúvágytól fűtve tért vissza. Újra feléje lépett, és karjait a pultra támasztotta a lány két oldalán, bebörtönözve őt. Lehajtotta a fejét, és az orrát végighúzta a lány vállától a nyakáig. Mélyet szippantott, amitől Kaelith szemhéjai lezárultak.

– Kaelith – lehelte a fülébe rekedtes hangon. Megharapta a fülcimpáját. – Úgy tűnik, határozottabban kellett volna ragaszkodnom a találkozáshoz… *végzetszerű párom*.