Mire a férfi elhúzódott, Kaelith térdei remegtek. Mutatóujjával végigsimított a lány állkapcsán az arcáig, majd a telt ajkaihoz ért. Kaelith egy halk sóhajjal nyitotta ki őket. Mintha a hang vonzotta volna, a férfi lehajtotta a fejét, és ajkaival lágyan érintette az övét. Az érintésre elektromos feszültség, mint egy statikus kisülés lobbant fel. A férfi visszahúzódott, éppolyan döbbenten, mint a lány.

– Bassza meg – nyögte fel.

A következő pillanatban már fel is rántotta a lányt a pultra. Hatalmas kezei erősen markolták meg a csípőjét, és szorosan magához húzták. Ajkai a lányéra csattantak, aki felkiáltott. Karjai a férfi nyaka köré fonódtak, magához láncolva őt. Megharapta a lány alsó ajkát, aki levegőért kapkodott, hagyva, hogy a férfi nyelve behatoljon a szájába. Nyelvük találkozott és egymásnak feszült, mindketten küzdöttek a fölényért.

A lány a lábait a dereka köré fonta, és érezte a férfi kőkemény erekcióját az altestéhez préselődni. Hátravetette a fejét, ahogy érezte a férfi lüktetését. Graeven ajkai nyitott szájú csókokkal követték az utat a lány fedetlen torkán, amíg meg nem találta azt a pontot, ahol a nyak a vállal találkozik. Szívni kezdte ott a finom bőrt, és Kaelith érezte a fogait is.

– Istenem – sóhajtott fel a lány, ahogy az ott keltett élvezet végigáradt a teste központjáig.

Olyan volt, mintha még soha senki nem ért volna hozzá. Mintha a bőrén lévő idegvégződések szunnyadtak volna, amíg a férfi ujjai és ajkai fel nem ébresztették őket. Ajkai visszataláltak a lányéhoz, és két kézzel fogta meg az arcát, miközben a csók erejével szinte hátra döntötte.

– Graeven?

Kaelith felsikoltott, és elhúzódott az ajtóban hallatszó idegen hangra. Párja a mellkasához szorította a lány fejét, hogy elrejtse. Nehezen lélegzett, és Kaelith észrevette, hogy az ujjpercei elfehéredtek, ahogy a pultba kapaszkodott a félbeszakítás miatt.

– Mi van? – mördült fel olyan rekedt hangon, ami semmi jót nem sejtetett.

*Szóval,* gondolta magában Kaelith, *a végzetszerű párom neve Graeven.* Persze, gyakorlatilag letámadta a testét anélkül, hogy a nevét tudta volna. *Rongy.*

A titokzatos férfi az ajtóban felkuncogott. – Bocs, hogy *zavarok*. Valen téged keres. Tizenöt perce el kellett volna indulnunk.

Graeven felsóhajtott. – Jól van. Egy perc múlva ott vagyok.

– Megvárom – mondta a férfi, mire Graeven felmordult.

Graeven ellépett és hátrafordult, hogy dühösen a férfira nézzen, így Kaelith végre megpillanthatta őt. A férfi vézna volt, szőke hajjal és élénkkék szemmel. Széles vigyorgással mérte végig a lányt, aki még mindig a pulton ült. Küzdött, hogy ne bámulja meg, mert az arcának jobb oldalát egy bonyolult törzsi tetoválás díszítette. Még a tetoválás nélkül is meg tudta volna mondani, hogy ettől a férfitól jobb távol maradni.

Graeven visszaállt elé, védve őt a férfi szemtelen tekintetétől. Kinyújtotta a kezét, és segített neki leugrani a pultról. Barna szemei az övébe fúródtak, és egy pillanatig csak bámulták egymást, nem tudva, mit tegyenek. Meg fogja kérni, hogy menjen vele? Neki kellene megkérdeznie?

– A fenébe, ez jó – nyögte fel a még mindig ott tartózkodó férfi.

Kaelith elrántotta a tekintetét, és látta, amint a férfi az ujjaival beleeszik abba a krémbe, amit a csokitortához kevert ki. Látása elhomályosodott a dühtől. – Mi a fenét csinálsz? – ugatott rá, és odafutott. – Ez nem a nagymamád konyhája, vannak egészségügyi előírások, te gyökér! – Kaelith ellökte a férfit, és dühösen nézett le a tönkretett tálra, amiből hat tortának kellett volna készülnie.

– Vigyázz a mocskos pofádra, *Kóbor* – köpte a férfi, és fölé tornyosult. A lány nyelt egyet, ahogy a férfi szeme a dühtől megfeketedett, és öklei elfehéredtek.

Kaelith érezte, hogy egy kéz a csuklója köré fonódik, és hátrahúzza. Graeven ezután elengedte a csuklóját, és lazán a lány és a férfi közé lépett. Figyelte, ahogy a férfi hátizmai megfeszülnek az öltönyzakó alatt.

– Állj félre, Graeven. Móresre tanítom ezt a kóbor szajhát, aztán mehetünk is – parancsolta a tetovált arcú.

Graeven egy szempillantás alatt megragadta a férfi zakóhajtókáját, és felemelte a földről. Fenyegető morgás töltötte be a konyhát, amitől a lány karján felállt a szőr. Önkéntelenül is hátralépett, amikor a férfi szemfogai villantak, és visszavicsorgott a párjára.

– Lehet, hogy te vagy az apuci kiskutyája – sziszegte a férfi –, de még mindig az alattam állsz a rangsorban. Engedj el, te szemét.

Graeven felmordult, és ellökte a férfit, aki több métert repülve a falnak csapódott. A férfi egy nagy durranással landolt. Graeven a keze fejével intett Kaelithnek, mintha azt jelezné, ne mozduljon… mintha egyáltalán képes lett volna rá. A félelemtől földbe gyökerezett lábbal állt, miközben a férfi felegyenesedett és megrázta magát. Szemei koromfeketék maradtak. A bőre megfeszült, és a lány hallotta a csontok ropogását és átrendeződését.

– Szóval így állunk? – sziszegte a férfi, mire Graeven egyszer bólintott. – Jól van, de jegyezd meg a szavam, ezt még megbánod.

Végül a férfi kiviharzott a szobából, kétségtelenül azért, hogy beárulja őt az alfájának. Graeven felsóhajtott, és a vállai ellazultak. Felé fordult, miközben fekete szemei újra barnává simultak.

– Jól vagy? – kérdezte, hüvelykujjával végigsimítva a lány arcán, meleg nyomot hagyva maga után. Kaelith bólintott.

– Graeven! – harsant fel egy parancsoló hang a folyosóról.

Graeven öklei tehetetlen dühében összeszorultak, az állkapcsa pedig megfeszült. Felsóhajtott. – Mennem kell. Visszajövök, és… beszélni fogunk – suttogta.

– Mikor? – nem bírta megállni a kérdést a lány, miközben a férfi a hüvelykujjával lehúzta az alsó ajkát.

– Ma este – ígérte meg.

Graeven lehajolt és a lány ajkára nyomott egy csókot, megpecsételve az ígéretet. A lány hozzá simult, a férfi pedig felnyögött, mielőtt ellépett volna. Még egyszer végigfutott rajta a tekintete, majd felsóhajtott, és határozott léptekkel kiment a helyiségből. Kaelithből kiszállt az erő, az asztalnak dőlt, és legyezni kezdte lángoló arcát.