Graeven kisétált a bárból, dühösen meredve a két férfira, akik a bejáratnál civakodtak. A kisebbik orra megrándult, és Graeven felé lőtt egy pillantást. Graeven felmordult. *Igen, én is éreztem rajtad a szagát, seggfej.* A düh elöntötte az agyát; a torkánál fogva ragadta meg a kölyköt, és a téglafalhoz vágta. Alig vette észre, hogy a nagyobbik próbálja lerángatni a karjáról.

– Még egyszer hozzáérsz, és véged – figyelmeztette Graeven, amitől a fiatalember dühös tekintete előbb zavarba, majd felismerésbe váltott. Nyelt egyet és bólintott. *Okos kis Likos.* Graeven elengedte, és a rá váró SUV-sor felé fordult.

– Megmondtam, hogy az a kóbor csak bajt hoz – mondta mögötte a nagyobbik férfi.

Graeven megrezzent a sértés hallatán; elgondolkodott, hányszor használhatták már ezt a kifejezést az ő kicsi, ártatlan párjára. Megrántotta az inge szoros gallérját, amíg a felső két gomb le nem pattant. Malachi tartotta a második SUV hátsó ajtaját, ahol Silast látta elterülni a hátsó ülésen, vigyorral az arcán. Graeven becsúszott az ülésre, megfordult, és ököllel teljes erőből Silas pofájába vágott. Silas hátraesett, a feje az üvegnek csapódott, ami megrepedt. Felüvöltött, és kezébe temette eltört, vérző orrát.

– Közönség nélkül már nem vagy olyan kemény, mi? – sziszegte Graeven, készen arra, hogy újra lecsapjon.

Silas felsikoltott és visszahúzódott az ülésen, egyik kezét védekezően maga elé tartva. Graeven humortalanul felnevetett, és visszaült a helyére. Letépte a zakóját és hátravágta. Az első ülésen Valen felnézett a telefonjából a visszapillantó tükörbe.

– Gond van? – kérdezte, majd visszanézett a telefonjára.

– Csak egy kis lecke illemből, semmi több – morogta Graeven, az ablakon át figyelve, ahogy az autók elindulnak a bártól és a párjától.

Valen hümmögött egyet. – Hol voltál?

– Találkoztam valakivel.

– Kivel?

– Egy olcsó kóbor szajhával – nyögte ki Silas.

Graeven ismét megfordult, de ezúttal Silas gyomrába vágott. Silas előreborult és öklendezett, mert a férfi kiütötte belőle a szuszt.

Valen felsóhajtott. – Silas, ha nem tudod tartani a szád, szállj át egy másik kocsiba – mondta, és a halántékát dörzsölte.

– Örömmel – mormogta Silas. Az autó megállt, ő pedig az első alkalommal kiugrott. Silas dühösen nézett vissza Graevenre, aki morranással válaszolt.

Egy pillanattal később az autó újra megindult, és csend töltötte be az utasteret.

– Megosztanád velem, mi ütött beléd ma? – kérdezte Valen, még mindig a telefonját bújva.

Graeven felsóhajtott, és az inge mandzsettáját rángatta. Gyűlölte az öltönyt. Belenézett a visszapillantó tükörbe. – Semmi.

Malachi felhorkant és megrázta a fejét. – Megbontottad az alakzatot, eltűntél húsz percre, és ne hidd, hogy nem vettük észre, ahogy azt a kis kölyköt rángattad.

– Jó a kapcsolatunk Paxtonnal. Jobb nem felkavarni az állóvizet azzal, hogy elverjük a biztonsági embereit – morgott Valen.

– Hozzányúlt valamihez, amihez nem lett volna szabad. Helyre kellett tennem – magyarázta Graeven.

Malachi felnevetett. – Mi van, te lettél Silverlake apa-figurája?

– Mi a francról beszélsz? – kérdezte Graeven.

– Megruháztad az őrt, aztán behúztál a fiamnak – mutatott rá Valen. – Köpd ki végre.

Graeven mélyet sóhajtott. – Találkoztam a végzetszerű párommal.

Malachi és Valen egyszerre tátották el a szájukat döbbenetükben, mielőtt visszanyerték volna rezzenéstelen arcukat.

– Silverlake-ben? – kérdezte Malachi. – Hm, ki gondolta volna, hogy egy farkas lesz a párod?

– Tényleg kóbor? – kérdezte Valen, utalva arra, amit Silas mondott.

Graeven az ablakon túlra meredt, felidézve, ahogy elhaladt a konyhaajtó előtt, és hallotta a lányt énekelni. Úgy mozgott a konyhában, mintha oda teremtették volna. Örült, hogy a lány szakács, egy profi, aki a piacokat járja a legjobb alapanyagokért. Remélte, hogy a narancsos krémillat megmarad a zakóján, de aztán elhúzta a száját, eszébe jutva, milyen hanyagul dobta hátra.

– Nem egészen – válaszolta végül Graeven.

– Nem kóbor? – kérdezte Valen.

– Nem farkas. Félig likán – tisztázta Graeven. Csend lett. – Úgy tűnik, csecsemőként hagyták magára. Semmit sem tud a származásáról. De alfavér szaga van.

– A végzetszerű pár hűtlenségéből született – találgatott Malachi.

– Valószínűleg.

– Mi van a kóbor státuszával? – kérdezte Valen, mint egy elakadt lemez, végre teljesen elfordítva a figyelmét a telefonjáról a beszélgetés felé.

– Nem mondta el.

Malachi és Valen felnevettek. – Nem tudtad szóra bírni? – viccelődött Malachi.

Graeven akarata ellenére elmosolyodott, emlékezve arra, milyen érzés volt a lány teste a merevedéséhez simulva. Megfészkelődött az ülésen, ahogy az emlék hatására újra feszülni kezdett a nadrágja. – A kötődés fontosabb aspektusaival voltunk elfoglalva.

A két férfi elöl ismét felnevetett. – Be kell mutatnod nekem, mielőtt befogadnánk a falkába.

– Ismerem a törvényeket – mondta Graeven frusztráltan.

– Helyes. A jelenlegi helyzetben azt javaslom, tudd meg, miért lett kóbor. Az sem ártana, ha kiderítenéd, kik a szülei. Jobb félni, mint megijedni.

– Rendben. Szükségem lesz egy hét szabadságra, hogy összeszedjem az információkat és beköltöztessem a házamba – mondta Graeven.

Valen felnézett rá a visszapillantóban, Malachi pedig kuncogott. Graeven tudta, hogy merész kérés volt. Valen nem arról volt híres, hogy csak úgy elengedi az embereit, pláne nem a belső körét. Akkor kaptak szabadnapot, amikor ő is – ami azt jelentette, hogy soha.

– Rendben – egyezett bele Valen, és újra a telefonjára koncentrált, de minden eddiginél gyorsabban gépelt. Malachi kiköpte az italt, amit épp az imént húzott le. Graeven győzedelmesen elvigyorodott. – Amióta velem dolgozol, soha nem voltál szabadságon. Azt hiszem, kijár neked. De nem egy egész hét, csak négy nap… holnaptól kezdve. Előbb még van dolgunk.

Graeven dühösen felmordult. Még egy napja sem tudták, hogy párra leltek, de máris meg kellett szegnie egy ígéretet. Dühösen bámult ki az ablakon, azon tűnődve, miért nem jutott eszébe elkérni a telefonszámát, mielőtt eljött.