Kaelith aznap estére bezárta a konyhát. Bár a sütő és a tűzhely már régen kihűlt, ő még mindig forrt a dühtől. Két nap. *Két nap* telt el azóta, hogy a rendeltetett társa azt mondta, beszélni fognak. Az utóbbi két éjszakát gyakorlatilag a bárban töltötte, és csak a hajnali órákban volt hajlandó hazamenni, miután rájött, hogy nem mondta meg neki, hol lakik, és a telefonszámát sem adta meg. Az első éjszaka elutasítottnak érezte magát. A második éjszaka megbántottnak. Ma éjjel pedig… dühös volt. *Hogy meri? Mégis mit képzel magáról?*

Magában mormogva felkapta a vacsoráját – laskagombás loco mocót –, és átvágott a hátsó folyosóról a bárpult mögé vezető ajtón. Junia odapillantott, és kacsintott egyet, mielőtt visszatért volna az éppen készülő koktélja keveréséhez. Kaelith morogva leült a pult menti utolsó székre, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Megszúrta a tükörtojást, és mohón enni kezdett. Rosszallóan meredt a táljára; ez volt az egyik kedvenc étele, de most a hanyag likán *rendeltetett társa* miatt nem tudta igazán élvezni.

– Ki *kell* mondanod, mi bánt – mondta Junia, a pult túloldaláról szúrós szemmel nézve rá. – Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ma este a te hangulatváltozásaiddal foglalkozzak.

– És mi van, ha nem mondom el, mi? – kérdezte Kaelith, hagyva, hogy a szavaiba is belevegyüljön a benne forrongó harag.

Junia szeme kissé elkerekedett a hangnem hallatán, de azért elmosolyodott. – Ha nem mondod el, ma este nem szolgállak ki – jelentette ki, és felemelte a tequilás poharat, amit már kiöntött Kaelithnek.

Kaelith felmordult, és a barátnőjére meredt. – Jól van. Találkoztam a rendeltetett társammal – mondta, és a pohár után nyúlt.

Junia elállt a lélegzete, és elrántotta a poharat Kaelith elől, aminek következtében egy kevés ital a padlóra löttyent. – MICSODA?! – visította Junia. Kaelith felnyögött, és a pulton előrecsúsztatva a könyökét, lehajtotta a fejét. – Jenzia, vedd át a helyem! – kiáltotta Junia, majd megragadta Kaelith kezét. – Miért nem mondtad el?

Kaelith felsóhajtott, és egyenesebben kihúzta magát, mosolyogva nézve a tequilára, amit Junia végül átengedett neki. Egy hatalmasat kortyolt belőle. – Úgy volt, hogy eljön és beszélünk.

– Ma?

– Két éjszakával ezelőtt.

– Az fájt.

– Ja.

– Mikor találkoztál vele? Hol? Hogyan? Megvolt a dolog?

Kaelith akarata ellenére is elnevette magát. Azért nem mondta el Juniának, mert a barátnője szabadnapos volt azon a napon, amikor találkozniuk kellett volna, azután pedig… nos, szégyellte magát. – Először a termelői piacon láttam. Egy csapat öltönyös pasival volt, akik tetőtől talpig szét voltak tetoválva.

Junia erre hirtelen kiegyenesedett. – Tetoválások? Ők… – lehalkította a hangját. – Likánok voltak?

Kaelith bólintott, nem tetszett neki a kifejezés a barátnője arcán. – Négyen voltak együtt. Az egyik hatalmas volt, a nyakán és a kezén is tetoválások voltak. Egy másiknak az ingnyaka alól látszottak ki, meg volt ott egy másik tuskó is, akinek közvetlenül az arcán volt egy tetoválás…

– Silas – bólintott Junia. Az arca elsápadt. – Kaelith, csak ne mondd, hogy az arctetoválásos a te…

– Nem, nem, hála az Istennőnek.

Junia megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Jó. Ő az Alfa fia. Egy igazi seggfej. Időnként benéz ide. Úgy hallottam, elutasította a valódi rendeltetett társát, és most minden csajra rámászik, akinek van pulzusa, és csúnyán berúg. Gyakrabban dobják ki, mint nem. – Megborzongott. – A te társadnak is sok tetoválása volt? – kérdezte idegesen.

Kaelith elgondolkodott. – Nem olyasmi, amit láttam volna.

Junia elmosolyodott. – Jó, jó.

– Miért?

A lány megvonta a vállát. – Úgy hangzik, mintha a Blackwood likánok lennének. Tudod, már csak négy likán falka maradt az országban. A Blackwood falka vezetői – az alfák, béták, harcosok és hasonlók – tele vannak tetoválva minden egyes ember után, akit megöltek. Minél több a tetoválás, annál gyilkosabb az illető. Tudod, az én Éjféli Napfogyatkozásom is likán, de neki nincsenek tetoválásai. Úgy tűnik, szerencséd volt. Talán a pasid csak a sofőr vagy valami hasonló.

Kaelith felidézte, ahogy Graeven felemelte azt a Silas nevű alakot, és nem hagyta magát megfélemlíteni. Silas említette, hogy Graeven beosztott, mégis az volt a benyomása, hogy ez inkább politikai, mint gyakorlati kérdés. A rendeltetett társa olyannak tűnt, aki puszta kézzel kettétörhetné azt a kis gyereket. Mégsem volt rajta tetoválás… legalábbis olyasmi, amit látott volna.

Tudott a Blackwood falkáról, vagy legalábbis a létezésükről. Ezért is telepedett le Silverlake-ben. Ez volt az az egyetlen hely, ahol *ő* soha nem keresné. Kaelith megszokásból a válla fölött hátrapillantott. Egy ujjcsattintás hallatszott az arca előtt, és Kaelith összerezzent.

– Halló? – nevetett fel Junia. – Isten hozott újra a Földön.

– Sajnálom.

– Szóval – mondta Junia, és felvett egy poharat, hogy megtisztítsa. – Két éjszakával ezelőtt kellett volna találkoznotok, és nem jött el? – Kaelith felsóhajtott és megrázta a fejét. – Ez szívás. Tessék – mondta Junia, és egy szelet lime-ot nyújtott neki a tequilájához. – Vissza kell mennem dolgozni.

– Én majd elszórakoztatom! – kiáltotta Torin, és a pult mentén odaoldalgott mellé.

– Ahogy akarod, Lúzer – ugratta Junia, mielőtt elindult volna.

Torin leült a mellette lévő székre. – Szerelmes belém. Csak fél tőle, hogy mennyire.

Kaelith felkuncogott. – Mind szerelmesek vagyunk beléd, Torin.

Torin kacsintott, és Kaelith megengedte magának, hogy végigmérje. Alacsonyabb volt, mint a rendeltetett társa, talán 178 centi, de átkozottul jóképű volt sötét bőrével és göndör barna hajával, ami a füléig ért. Mézsárga szemei feltűnően elütöttek az arcbőrétől, és a humortól mindig résnyire össze voltak szűkülve. Már szinte minden női dolgozóval lefeküdt a helyen, valószínűleg a városban is. Megharapta az ajkát, amikor a férfi kérdőn ránézett.

– Minden rendben, Kalie? Hol van az a hatalmas likán pasid? – kérdezte, miközben a sörébe kortyolt.

Kaelith felmordult. – Miért nem törődik mindenki a saját dolgával?

– Hé, bocs!

– Várj! – Kaelith megragadta az alkarját. A férfi megmerevedett, a sörösüveggel félúton a szája felé. – *Te* honnan tudsz róla?

– Ah. – Az arca aranyos vöröses árnyalatot öltött. – Tulajdonképpen azt mondta, hogy soha többé ne érjek hozzád, különben megöl. – Torin megvonta a vállát, Kaelithnek pedig leesett az álla.

– Mekkora bunkó!

– Én nem pont ezt a szót használnám, de ja. – Torin elnevette magát.

– Valószínűleg látta rajtam, hogy dögösnek tartalak – suttogta. Torin mellette kiköpte a sörét. Kaelith a tequilájára meredt. Csak a felét itta meg a pohárnak, de a hatása már kezdett szétterjedni a karjaiban és a lábaiban. Az agya elhomályosult, és úgy érezte, lefordul a székről, ha nem vigyáz.

– Mennyit ittál? – kérdezte a férfi, és elvette a tequiláját, mielőtt válaszolhatott volna. Egy húzásra megitta, lecsapta a pultra, majd arcot vágott. – Pfuj, undorító.

Kaelith megpróbált szúrós szemmel nézni rá, de kapaszkodnia kellett a pultba, hogy ne dülöngéljen. A fejéhez tette a kezét. A tudata mélyén távolról hallotta, ahogy Torin kérdezgeti, jól van-e. Megpróbált válaszolni, megnyugtatni, de a hangja elakadt a torkában. Torin Juniát szólította. Aztán minden elsötétült előtte.