ELOWEN – HÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Száraz föld morzsolódik az ujjaim között. A nap égeti az arcomat, érzem, ahogy a bőröm lángol alatta. Az aszály tönkretette a termés nagy részét, és most már a tavat körülvevő talaj is kiszárad. A tó vize a szomjas földet nyaldossa, ami azonnal magába szívja a nedvességet. A távolban a város egyik kakasa kukorékol.

– Be kellene jönnöd a napról, tudod, hogy semmi értelme – szólal meg a bátyám. Kaelen a tó partján álló nagy vörös tölgy alatt ül. Árnyék vetül az arcvonásaira, és aggódva figyel. Homokszínű haja zilált, kék szeme pedig vöröses a kialvatlanságtól.

– Csak egy kis bojtorjángyökeret akarok keresni – mondom duzzogva, miközben egy újabb fonnyadt gyökeret rángatok ki a földből.

Az egyik lánynak, aki nemrég érkezett a városba, elfertőződött a karja, és nincs gyógyszer a kezelésére. Amikor fiatalabb voltam, a nagymamám sokat tanított a gyógynövényekről, azóta kenőcsöket és orvosságokat készítek a betegeknek és sérülteknek. A bojtorjángyökérnek rengeteg gyógyhatása van, amivel kezelni lehet a fertőzéseket. Általában könnyen megtalálom a tópart mentén.

Mondtam a bátyámnak, hogy nem kell velem jönnie, de nem hallgatott rám. Ugyanez igaz Jovianra is. A legjobb barátja valahol az erdő szélén gyűjt tűzifát.

Jovian Jovarusnak, a falu vezetőjének a fia. A bátyám és én akkor ismertük meg Joviant, amikor közel hét évvel ezelőtt megérkeztünk a halászvárosba. Semmink sem volt, és éheztünk, amíg Jovarus ránk nem talált és be nem fogadott minket. Szerencsések voltunk, hogy túléltük, nem sokan mondhatják el ugyanezt magukról. Kaelen valahogy Joviant is belerángatta a „kishúg-védelmi tervbe”. Egy pillanatra sem tévesztenek szem elől.

Mindössze kétperces sétára vagyunk a várostól. Onnan, ahol állok, látom a bejáratot. Menekültek érkeznek ide, miután a farkasok megtámadták az otthonaikat. Akkor jönnek ebbe a faluba, amikor meghallják a suttogást a rejtett menedékről, amiről a farkasok nem tudnak. A menedék egy szigeten lévő falu a tó közepén, és a partról nem látható, még a vérfarkasok számára sem.

A halászváros az egyetlen út a szigetre, mivel oda csak vízen keresztül lehet eljutni. Az évek során egyre több ember talált utat a rejtett faluba, de az élelemkészletek megcsappantak. És most az emberek éheznek.

A tóhoz sétálok, megmosom a kezem a hideg vízben, és az arcomra is fröcskölök belőle, hogy lehűtsem a bőrömet. A víz tükrében látom, hogy az egyébként sápadt bőröm vöröses árnyalatot kapott. A bőröm fehérebb, mint a legtöbb emberé, és már az első napsugárra leég. Hátrahajtom egy tincsét a hófehér hajamnak, és a hullámzó vízen keresztül bámulom az okot, amiért még mindig élek. Az okot, amiért a vérfarkas katonák hagytak élni, miközben annyian meghaltak.

A sötétszürke szemeimet. A fegyveracél színét.

Az elmúlt hét évben sok áldozata volt a támadásoknak. Férfiak és nők próbálták megvédeni a családjukat a könyörtelen farkasoktól, de a hadseregnek az évek során csak egyetlen állandó célpontja volt.

A kék szemű nők és lányok.

Észreveszem, hogy a nyakláncom kicsúszott a pulóveremből, visszadugom, és a bátyámhoz indulok. Kivette a horgászzsinórt, de nem figyel rá. Az eget bámulja, arcán tűnődő kifejezéssel.

– Mi van veled? – kérdezem, miközben meglököm a lábát, és lerogyok mellé. A bátyám csendesebb a szokásosnál.

Kaelen elkerüli a tekintetemet. – Velem? Semmi.

Összehúzom a szemem. A bátyámról van szó. Tudom, ha eltitkol valamit. Kell pár másodperc, de aztán Kaelen megadón felsóhajt. – Csak van egy olyan érzésem.

Megforgatom a szemem. A bátyámnak erős megérzései vannak, és az esetek többségében igaza is van. Talált már élelmet, amikor szükség volt rá, és mentett már meg sötétben bujkáló lányokat, de legtöbbször csak hagyja, hogy a fejébe szálljon a dolog.

Felül, és a száraz füvet tépegeti. – Nem tudom, miért, de ugyanolyan érzésem van, mint hét évvel ezelőtt. Mintha el fognak veszíteni.

– Nem fogsz elveszíteni – mondom neki, és átkarolom a vállát.

– Nem én vagyok a célpontjuk – mondom már ki tudja, hányadszor.

– Tudom, de...

A föld remegni kezd alattunk, az ujjaimmal a földbe kapaszkodom. A bátyámra nézek, tágra nyílt szeme megerősíti a félelmemet. A talaj morajlása mindkettőnk számára túlságosan is ismerős.

Jönnek a vérfarkasok.

Lelapulunk a földre, és a tölgyfa mögé bújunk. Amikor a morajlás elkezdődik, nem telik bele sok idő, és feltűnnek a vérfarkasok. Egy elmosódott foltként rontanak ki az erdőből, mögöttük pedig három fényes, fekete terepjáró halad alakzatban a városba vezető egyetlen kavicsos úton. A motorok bömbölése betölti a levegőt körülöttünk. A farkasok sűrű szőre megcsillan a reggeli fényben. Színük a homokbarnától a mélyfeketéig terjed. Villogó fehér szemfogakat vicsorítanak, ahogy a város felé tartanak. Morgásuk mély morajlása egészen a gyomromig hatol.

A szívem hangosan kalapál a mellkasomban, izmaim pedig mintha ólomból lennének, a földhöz láncolva. Jovian bukkan elő az erdőből, két ezüst tőrt szorongatva a kezében, és leguggol mellénk. Arca mogorva, mindig készen áll a harcra. A félelemnek nyoma sincs rajta, nem úgy, mint rajtam. Úgy reszketek, mint falevél a viharban.

Jovian harcolt már vérfarkasokkal korábban is, az arcán lévő négy hatalmas heg a bizonyíték rá. – Baj van.

– Ezt látjuk, Nyilvánvaló kapitány – suttogja-kiabálja Kaelen. Látom a pánikot a szemében, amit ritkán tapasztalok a bátyámnál. Általában nagyon kiszámítható és józan gondolkodású.

– Nem úgy értem. Ez... – Jovian a tőrével az elöl lévő farkasokra mutat. – ...nem egy átlagos szakasz. Azok a farkasok kisebbek és gyengébbek. Feláldozhatók.

Porfelhő kerekedik, ahogy a terepjárók megállnak a város bejárata előtt.

– Ez az Aethelgard – mondja Jovian.

– A francba – káromkodik a bátyám.

Jovian egyetértően morog. Az Aethelgard kizárólag likán farkasokból áll, és ők nemcsak erősek, némelyiküknek még különleges képességeik is vannak.

A terepjáró ajtaja kinyílik, és hosszú, fekete csizmák lépnek a kavicsra. A csizmák női lábon vannak, és úgy fénylenek, mintha vadonatújak lennének. Az autóból kiszálló nő magas és gyönyörű. Fekete katonai egyenruháján öt arany csillag van hímezve, ami magas rangját jelzi. Vörös haja szoros kontyba van fogva. Mandulavágású, borostyánsárga szeme éles, fekete szemceruzával kiemelve. Erőt és gazdagságot áraszt, és tudom, hogy ő a parancsnok. Mozdulatai szinte macskaszerűek. Kecsesek és kimértek. A nő fiatal, húszas évei elején járhat, akárcsak én.

– Az ott Vespera hercegnő – mormogja Jovian.

Jovian felé fordítom a fejem. – Honnan tudod?

Jovian nem veszi le a szemét a hercegnőről. – Fontos tudni, ki az igazi ellenség. A katonák csak a bábjaik.

A hercegnő körülnéz a bejáratnál, miközben leüt egy porszemet kifogástalan egyenruhájáról. – Hát, ez nem valami nagy szám – mondja elnyújtott hangon, de hangja tiszta, mintha minden szót precízen formálna meg. Int a körülötte lévő farkasoknak.

A farkasok azonnal mozgásba lendülnek, teljes összhangban. Hasonló fekete egyenruhát viselő katonák rontanak be a házakba. Senki sem mer az útjukba állni. A hét évnyi háború a legtöbb ember lelkét megtörte. Mindannyian végignéztük szeretteink halálát. Az a néhány bátor lélek, aki megpróbált ellenállni, nem élte túl, hogy elmesélhesse.

– Menjünk innen – mondja Kaelen, miközben felhúz a földről, és el akar rángatni a várostól.

Karysra gondolok, akinek a városban kellett maradnia a fertőzése miatt. A szeme azúrkék, és ha a hadsereg rátalál, megölik.

Megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából, de túl erős. Még a város többi nőjéhez képest is kicsi vagyok. Az ebben a könyörtelen világban eltöltött évek nem sokat tettek az izmaimért. Még a nap is ellensége a rendkívül sápadt bőrömnek, fehér hajam miatt pedig kitűnök a tömegből. Szinte mintha arra teremtettek volna, hogy küzdjek ebben a világban. Bármilyen isten is létezzen, nem spórolt a nehézségeken.

– Segítenünk kell neki kijutni – mondom Kaelennek.

Kaelen megáll, és felém fordul. – Ők likánok, Elowen. Ha irgalmasak, akkor csak a fejedet tépik le.

Egy zaj visszatereli a figyelmemet a városra. Befogom a számat, hogy elfojtsak egy sikolyt. Kaelen a mellkasához von. Karyst kitépik az anyja karjai közül. A sikolya fülhasogató. Anyját két katona fogja le, miközben a lányáért kiált.

A hercegnő bosszús arcot vág, mintha a sikolyok csak zavarnák a fülét. Int a kezével, és az egyik katona elhurcolja az anyát.

Könnyek gyűlnek a szemembe, és végigfolynak az arcomon. A tekintetem Karysra tapad, aki hátrafelé kúszik, menekülve a hercegnő elől. Kék szemei zavartak és riadtak.

A hercegnő egy pillanatig a vörösre lakkozott körmeit vizsgálja. – És most jöhet a szórakoztató rész.

Fogaics vicsorgó mosolyra húzódnak, és éles karmok nőnek ki onnan, ahol az imént még ujjak voltak.

Kiszabadítom magam Kaelen szorításából, és mielőtt feleszmélne, már messze járok. A lábam kapaszkodik a kavicsba, ahogy előrevetem magam. Annak, hogy kicsi vagyok, az az előnye, hogy gyors is.

– ELOWEN, NE!

Nem törődöm a bátyámmal, és Karys elé vetődöm. Farmeros térdem végigsiklik a kavicson, miközben a hátam mögé húzom Karyst, és szembenézek a hercegnő éles karmaival. Lehunyom a szemem, és várom, hogy a fájdalom elkezdődjön, és a halál üdvözöljön.