Végigsétáltam a majdnem üres cégem folyosóin. A legjobb barátnőmmel a semmiből építettük fel a Ruby’s Collectiont. A cég virágzott, a tíz legjobb divatcég között volt. Most pedig romokban hevert.

Darren hű maradt az ígéretéhez, hogy elpusztít engem. A nevemet meghurcolták a magazinok és a pletykarovatok. Gonosztevőnek állítottak be.

A gonosz banyának, aki régi szerelmesek közé állt. Az álnok feleségnek, aki nem hajlandó elengedni a férfit, aki már nem akarja őt. A szomorú és keserű nőnek, aki képtelen továbblépni.

Mindennek elhordtak. Internetes zaklatás áldozata lettem. Rosszabbnak festettek le, mint az ördögöt. Az emberi társadalomban felépített jó híremet lerombolták. Az emberek és a farkasok többsége már nem akar velem kapcsolatba kerülni.

Befektetőket veszítettünk. A profitunk drasztikusan esik, az alkalmazottak pedig sorra hagynak el minket. Már nem akarnak egy olyan szörnyetegnek dolgozni, mint én.

Én voltam az ördög, Miranda pedig az angyal. Én voltam az, aki szét akarja választani őket, nem pedig fordítva. Gyűlöltem mindazt, ami történik, de nem tudtam irányítani.

Akárcsak máskor, a titkárnőm sehol sem volt. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is épp távozni készül a cégtől.

Beléptem az irodámba, de földbe gyökerezett a lábam. Egy férfi, akit eddig csak magazinokban láttam, ott állt az irodám közepén. Úgy töltötte be a teret, mintha az övé lenne. Mintha a saját játszótere lenne.

Sebastian Ashford rendkívül hatalmas ember. Mind az emberek, mind a farkasok világában. Az „alfák alfája” nem hivatalos címet viseli. A farkasát, akit csak fenevadként emlegetnek, a rémálmok forrásának tartják. Ő Miranda egykori társa.

– Miben segíthetek, Mr. Ashford? – kérdeztem tőle, megtalálva a hangomat.

Nem válaszolt azonnal. Csak fürkészett azokkal az erdőzöld szemeivel. Mintha látná a fájdalmat, ami pusztítást végzett bennem.

Magas, legalább százkilencven centi, vagy még több. Éjfekete, dús haja van. Még öltönyben is látszott rajta, hogy milyen sportos test rejlik alatta.

Minden értelemben dögös férfi. Kár, hogy a szívem soha többé nem lesz egész. Soha többé nem lesz képes másért dobogni. Végeztem a férfiakkal.

– A fiam folyton rólad beszél. El kellett jönnöm, hogy megnézzem, mi ez a nagy felhajtás – mondta mély, rekedtes hangon.

Csak bámultam rá, nem tudtam, mit mondjak.

– Tudni akarom, mik a szándékaid vele.

Olyan közel jött, hogy éreztem a teste melegét. Blue egy pillanatra felélénkült, mielőtt újra elaludt volna.

– Semmi rossz. Jó gyerek, és megvigasztalt a legmélyebb pontomon – mormogtam. Hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Jobban teszed, ha csak ennyi, Vörös. Mert ha rájövök, hogy bosszúból használod őt a ribanc anyja ellen, darabokra téplek. Nem marad belőled semmi, amit el lehetne temetni – fenyegetett meg, a hangja veszélyesen mélyre csúszott.

Láttam benne a fenevadat, amiről mindenki beszél. Ott ólálkodott azok mögött a hipnotikus, hideg szürke szemek mögött. Félnetem kellene, de valamiért nem féltem.

Ahogy a fiához, úgy hozzá is vonzott valami.

– Sose tennék ilyet. Gyűlölhetem Mirandát, de sosem használnék fel egy ártatlan gyereket, hogy bosszút álljak rajta.

Továbbra is azzal a különös módon bámult rám. Mintha a lelkemben kutatna. Megismerve minden titkomat.

Egy utolsó figyelmeztetéssel kisétált. Kivitte magával elsöprő jelenlétét is. Abban a pillanatban, hogy elment, a szoba hirtelen üresnek tűnt.

Visszatértem a munkához. Megpróbáltam koncentrálni, jól tudva, hogy ez lehetetlen küldetés.

Órákkal később Darren rontott be az irodámba. Teljesen kikelt magából, tüzet fújt a dühtől.

– Maradj távol a szüleimtől! Nem tudom, mit hordtál össze nekik, hogy ennyire megutálják Mirandát, de nem hagyom, hogy beléjük vájd a mocskos karmaidat! – ordította gyűlölettel és megvetéssel a hangjában.

Gúnyosan felnevettem. – Kétlem, hogy bármilyen hatalmam lenne felettük. Azért gyűlölik Mirandát, amit veled tett. Nem azért, amit én mondtam nekik.

Rám nézett. A szemei tele voltak utálattal. Hogy változhatott át minden szeretet gyűlöletté? Egyszerűen nem értettem.

– Írd alá azokat az átkozott papírokat, és hagyd békén a családomat. Sőt, legjobb lenne, ha egyszerűen megdöglenél, az megkönnyítené az életemet.

Szavai még jobban összetörtek. Blue-t és engem is olyan módon hagytak romokban, amiből féltem, hogy sosem épülünk fel.

Megfordult, hogy elmenjen, de megállítottam.

– Várj – kiáltottam, de inkább csak nyöszörgésnek tűnt. – Légy őszinte hozzám. Szerettél valaha egyáltalán? Ez alatt a tíz év alatt, amíg együtt voltunk, szerettél, vagy csak színjáték volt számodra az egész?

Kibaszottul féltem a választól, de tudnom kellett. Reméltem, hogy legalább egy ponton szeretett. Hogy legalább egyszer törődött velem. Hogy boldog volt velem. A válasza elpusztíthatott, de szükségem volt rá.

Sóhajtott, mielőtt válaszolt. – Nem hiszem. A szívem sosem tartozott igazán hozzád, mindig Mirandáé volt. Te csak őrizted neki, de sosem volt a tiéd, úgyhogy vessünk véget ennek a látszatházasságnak, hogy végre azzal a nővel lehessek, akit valaha is szerettem. Már tíz évvel ezelőtt meg kellett volna tennünk.

További szó nélkül elment. Úgy sétált ki az ajtón, mintha az életemből sétálna ki.

Térdre rogytam. A szívem fájdalmasan összeszorult. Úgy éreztem, a lelkem kettészakadt. Sosem szeretett. Egyszer sem. Csak használt engem.

A tudat fájdalma elsöprő volt.

– Állítsd meg, Blue. Kérlek, mulaszd el a fájdalmat – könyörögtem neki.

Ugyanolyan összetörten válaszolt. – Bárcsak megtehetném, kedves emberem.

Nem tudom, mióta lehettem a földön, amikor meghallottam őt. – Ren?

Felnéztem, és a legjobb barátnőmet, Claire-t láttam az ajtóban. Másodpercek alatt mellém térdelt.

– Ó, Renny, mit tett veled?

És ennyi elég is volt, hogy összeomoljak. A nyakába borultam. Végre megtörtem, egy zokogás tört fel megkínzott lelkem mélyéről. Kiengedtem a fájdalmat, a dühöt, a frusztrációt és a gyűlöletet, amit eddig magamba fojtottam.

A gát átszakadt, és a visszatartott könnyeim ömleni kezdtek. Kiöntöttem a szívemet a Holdistennőnek. Sírtam a sors miatt, amit rám mért. A fájdalom miatt, amit engedett az életembe. Az összetörtség miatt, amiről biztos voltam, hogy sosem gyógyul meg. A sérült szívem miatt.

Mire végeztem, üresnek éreztem magam. Mintha egy lyuk tátongana ott, ahol korábban a lelkem volt.

– Sajnálom, Blue, de ezt meg kell tennünk – suttogtam, a harci kedvem teljesen elhagyott.

– Tudom. Tedd meg, amit kell, hogy mentsd, ami még maradt belőlünk – nyüszítette, mielőtt visszahúzódott volna az elménk hátsó részébe.

Claire-hez fordultam, és elmondtam a szavakat, amik majdnem megöltek. – Végeztem.

Egy szót sem szólt, csak bólintott. Hullottak a könnyei, miközben szorosan a karjaiban tartott.

************************************************

Néztem magam a tükörben, és nem hittem el, hogy ez a nő néz vissza rám.

Fáradtnak és összetörtnek tűnt. Sötét karikák a szeme alatt, a bőre szürke, a haja megvékonyodott. Lefogyott, a ruhák csak lógtak rajta. Önmagának csak az árnyéka volt.

Behunytam a szemem. Imádkoztam, hogy amikor újra kinyitom, tiszta lesz a tekintetem. Egyáltalán nem működött. A fájdalom még mindig ott volt. Még mindig ott úszott a mélyén. Ott lapult a felszínen.

Vettem egy mély levegőt, majd kijöttem a fürdőszobából. Megálltam a szobában, amit eddig az enyémnek hívtam. Vicces, hogyan változhatnak meg a dolgok alig néhány hónap alatt. Milyen drasztikus és rossz fordulatot vehet az életed.

Végigpásztáztam a helyiséget, megbizonyosodva róla, hogy nem hagytam ott semmi fontosat. Mindenem be volt csomagolva. A többi dolgot, amit Darrentől kaptam, vagy elégettem, vagy eladományoztam. Mindent eltakarítottam. Nem hagytam nyomot, hogy valaha is ott laktam.

– Készen állsz, Blue? – kérdeztem halkan a farkasomat.

– Igen. Amennyire csak készen lehet állni – válaszolta, a hangja alig volt több suttogásnál.

Meg volt bántva, és napról napra jobban magába fordult. Nem hagyhattam, hogy elenyésszen. Ő volt az egyetlen, aki még épeszűen tartott.

Elindultam, egyenesen a repülőtérre. Mindent elrendeztem. Már aláírtam a különválási papírokat. Az ügyvédemmel a felügyeleti jogról szóló papírokat is elkészíttettem. Lemondtam Krystal teljes felügyeleti jogáról Darren javára.

Összetörtünk bele, de tudtuk, hogy Krystal sosem választana minket önként. Ha kényszerítenénk, csak még jobban meggyűlölne.

Fogalmam sem volt, hová megyünk. Csak valahova messzire kellett mennünk. Ahonnan nem emlékeztetnek folyton arra, amit elveszítettünk.

Ahol nem látjuk Darrent és Krystalt boldognak, miközben mi nemkívánatosként állunk félre. El kellett mennünk, mert minden egyes nap úgy éreztük, mintha egy kicsit meghalnánk.

Minden nap olyan volt, mintha egy lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz, hogy elnyeljen minket a minket körülvevő sötétség.

– Blue? – hívtam. Szükségem volt rá ehhez a következő lépéshez.

– Itt vagyok, szerelmem. Tedd meg, engedd el – ösztönzött. Megadva nekem az erőt, amire szükségem volt.

– Én, Lauren Smith, minden kapcsolatot megszakítok Darren West alfával és az Ezüst Köd falkával. Kijelentem, hogy mostantól magányos farkas vagyok, falka nélkül.

Abban a pillanatban, ahogy befejeztem ezeket a szavakat, éreztem, ahogy a falkakötelék sorvadni kezd az elmémben. A zsongás, ami mindig ott volt a tudatom hátterében, most elnémult.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy a falkakötelék teljesen eltűnt.

Elfogadtam, hogy épp most vágtam el az utolsó szálat, ami Darrenhez és Krystalhoz kötött.

Blue és én most már valóban egyedül voltunk.