Az új titkárnőm egy köteg papírral lép be az irodámba. A kötegben egy újság és egy magazin is van. Miután odaadta a kávémat, halkan távozik.

Csak pár napja dolgozunk együtt, de őszintén szólva ő a legjobb. Hatékonyan végzi a munkáját, pontosan érkezik, és nem pletykálkodik. Ami nekem tökéletesen megfelel.

Kézbe veszem a magazint, szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Be voltam zárva az irodába, próbáltam behozni a lemaradást. Csak akkor jövök ki, ha zuhanyoznom kell, vagy átöltöznöm. Meg persze ha Masont látogatom meg.

A címlap rólam szól. Nem tudom, dühös legyek-e rájuk, vagy hálás. Hálás, mert terjesztik az üzenetet: nem vagyok többé lábtörlő, amin bárki áttrappolhat.

„Lauren Smith visszatért, és hidegebb, mint az Antarktisz” – áll rajta.

A főcím alatt egy kép látható rólam, ahogy pofon vágom az őrt. Ezután részletezik, mi történt aznap.

Valaki valószínűleg eladta a sztorit és a képet. Az illetőt ki fogom rúgni. Amint rájövök, ki a fene volt az.

– Fogalmuk sincs, mennyire kihűlt már a szívünk – mondja Blue.

Elmosolyodom ezen, mert ez a tiszta igazság. A szívünk annyira hideg lett, hogy valószínűleg megfagyasztana bárkit, aki a közelébe próbál érni.

De hát nem ez történik, amikor összetörnek? Vagy összetörve maradsz, vagy felemelkedsz. Én nem akartam összetörve maradni. Nem akartam tovább lassú halált halni a fájdalomtól és a szívfájdalomtól. Nem szerettem azt a nőt, akivé váltam.

Így hát megfagyasztottam a szívemet. Mélyre rejtettem a fájdalmat és a sérülést. Oda, ahol már nem kell éreznem.

A fájdalom megváltoztat, és engem is megváltoztatott. Naiv bolond voltam. A szívemet a tenyeremen hordoztam olyan embereknek, akik meg sem érdemelték. Minden tőlem telhetőt megadtam.

A végén kihasználtak, majd eldobtak. Ugyanezek az emberek fordultak ellenem és törtek össze. Nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Meg kellett ölnöm a régi énemet.

– Szükségem van egy futásra – sóhajt Blue. A vágyakozás egyértelmű a hangjában.

– Tudom, hamarosan kerítek rá alkalmat.

Mivel magányos farkas vagyok, falka nélkül, nehéz szabadon futkároznom. A legtöbb föld valakinek a területe. Amelyik nem, az emberek tulajdonában van. Olyan emberekében, akik szeretnek vadászni.

Házkeresésben voltam. Olyanban, aminek igazán nagy hátsó udvara van, ahol futhatunk. Amelyik elszigetelt is. Ahol nem kell aggódnom, hogy a szomszédok meglátnak egy farkast a kertemben.

Kopogtatnak az ajtómon. Mondom az illetőnek, hogy jöjjön be. Abban a pillanatban, hogy megteszi, azt kívánom, bárcsak holtan esne össze.

– Mit akarsz? – kérdezem bosszúsan.

Darren áll az irodámban, bizonytalannak tűnik.

Nyugodtan válaszol: – Eljöttem megnézni, hogy vagy.

Hitetlenkedve bámulok rá. Mi van vele és Mirandával, hogy azt hiszik, valami kebelbarátok vagyunk?

– És mi a fenéért tennél ilyet?

– Lehet, hogy elváltunk, de még mindig törődöm veled. Szerettem volna, ha barátok maradunk.

Ezúttal felnevetek. Egy mély, teli nevetéssel. Blue közben gúnyosan kuncog a fejemben.

Olyan ártatlanul zavarodottnak tűnik. Mintha nem értené, mi a fenéért nevetek.

– A barátom voltál akkor is, amikor szemét ládának neveztél? – morgok rá.

Mondani akar valamit, de félbeszakítom. A hangom jéghideggé válik. – Törődtél velem, amikor kidobtál a lányom bulijáról? Vagy amikor a karmidat a nyakamba vájtad? Vagy amikor megcsaltál?

Nem válaszol. Csak bámul, mintha nem találná a megfelelő szavakat. Mintha nem tudná rájönni, hová tűnt az a nő, akit ismert.

Valami átfut a szemén. Túl gyorsan ahhoz, hogy leolvashassam. De nem is számít.

– Egyszerűen menj el – mondom egy kis idő után.

Végeztem vele. Végeztem a hülyeségeivel.

– Lauren… – kezdi, de megint félbeszakítom.

– Takarodj ki, Darren! Azt mondtad, menjek ki az életedből, és én megtettem. Most ugyanezt követelem tőled. Már nem jelentünk egymásnak semmit, és ez így is marad. Most pedig menj el, mielőtt rendőrt hívok rád! – ordítom. A karmaim a tenyerembe vájnak.

Ezt csinálom. Amikor annyira dühös vagyok. Amikor annyira elveszítem az irányítást. Amikor úgy érzem, a következő percben megölhetnék valakit. A fájdalom visszahoz a földre. Megakadályoz abban, hogy elöntsön a vörös köd.

Tudom, mi történik velem. Annyira nyilvánvaló. Az állandó düh, amit érzek, és az irányítás hiánya. A vérszomj. Hogy mindig csak egy másodperc választ el attól, hogy elszakadjon a cérna.

Ezek az elvadulás tünetei. Idáig süllyesztettek. Hogy a saját tenyeremet kell szétkarmolnom, nehogy elveszítsem magam.

– Mi történt veled? – kérdezi, a hangja lágy és aggódó. Mintha tényleg nem értené.

Mekkora egy mocsok gazember.

Sóhajtok. – Te történtél, te és Miranda… Most menj el, mielőtt olyasmit tennék, amit nem fogok megbánni.

Még egyszer rám néz. – Ennek még nincs vége – mondja, mielőtt távozik.

Amikor elmegy, lerogyok a székembe. Üres tekintettel bámulom a falat.

Nem tudom, mióta bámulhattam, amikor megszólalt a telefonom. Kizökkentve a révületből.

– Őszintén szólva nem néztem ki belőled – mondja egy mély hang. Olyan rekedtes volt, hogy végigfutott a hátamon a hideg.

– Ki az? – Pontosan tudtam, ki az. De úgy döntöttem, megjátszom az ostobát, hogy leplezzem a döbbenetemet.

– Tudod te jól, ki az, Vörös. Nem áll jól neked a tudatlanság.

A francba! Leleplezett. Milyen kínos.

– Miben segíthetek, Mr. Ashford? – kérdezem végül.

Fogalmam sem volt, miért hív. De hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok kíváncsi. Volt benne valami, ami vonzott.

Senki sem tudja, mi történt közte és Miranda között. Csak annyit tudunk, hogy ő volt az, aki benyújtotta a különválási papírokat.

– Csak Sebastian – mondja ellentmondást nem tűrő módon. Megforgattam a szemem.

– Miben segíthetek, Sebastian?

– Inkább arról van szó, mit tehetünk egymásért – jelenti ki. Mintha egyértelmű lenne.

Ez már tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Még Blue is felkapta a fejét. Megveszett a kíváncsiságtól, hogy miről beszél. Őszintén szólva nem láttam, mit tehetnénk egymásért.

Kételkedtem abban is, hogy össze akarok-e gabalyodni egy ilyen hatalmassággal. Az aura, amit legutóbb árasztott, egyszerre volt érdekfeszítő és félelmetes.

A kíváncsiság azonban győzedelmeskedett.

– Hallgatlak.

Épp amikor azt hittem, hogy kifejti a dolgot, olyat tett, amire nem számítottam. Valamit, ami annyira alfás és annyira idegesítő volt.

Rekedtes hangon annyit mondott: – Találkozzunk holnap kettőkor a Roseveltben. Van számodra egy ajánlatom. – Aztán egyszerűen rám tette a telefont.