***Roman szemszöge***

– ROMAN!

Nyögtem egyet, és a másik oldalamra fordultam az ágyban.

– Esküszöm az égre, Roman, ha azt hiszed, hogy megúszod az indulást, nagyot tévedsz.

– Amióta az eszemet tudom, te mikor lettél ilyen izgatott ezektől a hülye Gyülekezeti eseményektől? – A fejemre húztam a párnát. Silas átkozottul hangos volt ma reggel.

– Nem a Gyülekezetről van szó, Alfa! Hanem a természetfeletti bárról a szomszéd városban! Egy baromi jó énekesnő lép fel, és már tizennyolc éves korom óta el akarok jutni oda! – nyivákolt Silas az ajtó túloldalán.

Hozzávágtam a párnámat az ajtóhoz. Évek óta ez volt az első nap, hogy nem volt semmi dolgom, és szent elhatározásom volt, hogy sokáig alszom. Tizennégy éves koromban vettem át a falka irányítását. Abban az évben haltak meg a szüleim, és a falka tagjainak majdnem felét elveszítettük. Mára mi voltunk a második legnagyobb falka, közvetlenül maga az Alfakirály után. Büszke voltam a falkám erejére, és megköveteltem a tiszteletet. Beletelt egy kis időbe, de elértük. Most, huszonhárom évesen már mindent a kezemben tartottam, ami a falkát érintette. Kivéve azt, hogy valahogy kibújjak a Gyülekezeti kötelezettségek alól.

Még mindig ott volt a Vének Tanácsa, akik sajnos rengeteg régi eszmét és ideált képviseltek. Az egyik ilyen az volt, hogy a falkának szüksége van egy Lunára. Őszintén szólva, nekem nem volt szükségem senkire. Teljes egészében elláttam a falka vezetését, beleértve a Luna feladatait is. Silas, a Bétám, huszonegy éves volt, és ő sem találta még meg a társát, mégsem láttam, hogy őt úgy nyúznák a pártalálás miatt.

Tizenhárom éves korom óta minden egyes ilyen idétlen eseményen ott voltam. Egyszer sem bukkant fel a társam. Most pedig már azon aggódtam, hogy tíz évvel idősebb leszek nála. Silas állandóan ezzel ugratott. De állítólag volt néhány farkas, aki mostanában váltott először, és ez a Gyülekezet izgalmasnak ígérkezett.

– Kérlek, Alfa. Kérlek!

– Édes istenem, Silas. Egy férfinak alvásra van szüksége. Életedben egyszer hagyd, hogy kialudjam magam.

Csend lett odaát, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam. Végre. Most már…

– Alfa, beszélnünk kell, mielőtt elindulsz.

– AZ ISTEN VERJE MEG, MARCUS! – ordítottam, a földhöz vágtam a párnát, és az ajtóhoz trappoltam. Csak egy melegítőnadrág volt rajtam, és majdnem letéptem az ajtót a zsanérjáról, amikor feltéptem.

Marcus, a tanács egyik véne, cseppet sem tűnt zavartnak a kitörésemtől. – Van valami, amit meg kell beszélnünk, hátha ma este megtalálod a Lunádat.

Felnyögtem. – Nem elég, hogy el kell mennem erre a dologra, de még több duma jön, ha TÉNYLEG megtalálom? Hol volt ez a beszélgetés három évvel ezelőtt?

Megköszörülte a torkát. – Csak emlékeztetni szeretnénk, hogy az elutasítást nem fogjuk tolerálni…

– ELUTASÍTÁS?! – üvöltöttem rá, és ő tényleg hátrébb lépett. – Merészelsz nekem elutasításról beszélni, amikor az nem csak az én döntésem? Tudd meg, NEM te döntöd el, ki legyen a társam, és azt SEM, hogy MIT CSINÁLOK a társammal, ha megtalálom. Szóval NE mondd meg nekem, mi lesz tolerálva és mi nem! – Morogtam, és ez a morgás egyszerre jött belőlem és Titanból, a farkasomból.

Kicsit meghajtotta a fejét, a nyakát felém fordította, jelezve behódolását az Alfa előtt. Lassan hátrált, majd elhagyta a házat. Megdörzsöltem az orrnyergemet.

– Nos, ha már úgyis ébren vagy, kérsz reggelit? – Silas nézett felém a folyosó végéről, rajzfilmes medvés kötényben, egy palacsintasütőt szorongatva, amiben épp egy palacsinta sült.

Csettintettem a nyelvemmel. – Igen, jól van. Felkapok egy pólót.

Silas elnevette magát, én pedig megfordultam, hogy elkészüljek a napra.

–

Délután 3 óra körül volt, amikor Silasszal a falkaház előtt álltunk. Karba tett kézzel néztük az autókat.

– Mi van, ha csak egyikünk találja meg a társát? Nem akarok harmadik kerék lenni, és te sem.

– De tényleg két autóval akarunk menni?

– Úgy értem, az út kábé négy óra lesz. Kibírod nélkülem azt a négy órát, Alfa – kuncogott Silas, én pedig elfojtottam a vágyat, hogy behúzzak neki.

– Ha mindketten megtaláljuk, vagy ha egyikünk sem, az is idióta helyzet lesz.

– Nem vághatnánk fel egy kicsit? Úgy értem, köztünk szólva, mi vagyunk a legkívánatosabb vérfarkas agglegények egész Amerikában, de lehet, hogy Kanadát is beleértve. Mindkettőnknek több milliókat fialó üzletei vannak, és szó szerint nyolc autó közül válogathatunk éppen.

Felnevettem. Igaza volt, persze. Lehet, hogy pörgős volt és buligépnek tűnt, de okos volt. Okos, alapos és stratégiai gondolkodású. Ha akart. Máskor meg egy éretlen egyetemista srác, aki egy sárga Lamborghinivel állított haza, mert „megszólította őt a kirakatból”. – Jól van. Te viszed a Lambót, én meg a Bugattit. Ha egyikünk sem találja meg a párját, elmegyünk abba a természetfeletti klubba, ahová akarsz.

– Ez az! – Silas szökkent egyet, lekapta a kulcsokat a falról, és beindította a Lamborghinit.

Sóhajtva elkaptam a kulcsokat, és beszálltam a Bugattiba. Silas már el is húzott, én pedig utánaeredtem. Négy óra az út a Shadowfall falkához. Bekapcsoltam a rádiót, hátradőltem, és elhelyezkedtem az ülésben. Gondolataim azon jártak, mit tennék, ha ma este tényleg megtalálnám a társamat.

„Azonnal hazavinnéd és megjelölnéd” – mondta Titan tárgyilagosan.

„Hacsak el nem utasít minket.”

Titan horkantott. „Miért utasítana el bárki is? Nézz ránk.”

„Talán a hírnevünk miatt.”

Titan morogta: „A TE hírneved miatt.”

„A MI hírnevünk, Titan. A miénk. És nem fűlik a fogam hozzá, hogy halálra rémisszek valami tizenhárom éves kislányt, akinek az a balszerencse jutott, hogy én vagyok a társa, azzal, hogy azonnal hazacibálom és megjelölöm.”

Titan felnevetett. „Az a hülyéskedés Silasszal tényleg betalált nálad.”

Fújtattam egyet, és fészkelődni kezdtem. „Még nem találtuk meg, Titan. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg fiatal. Tizenhárom, tizenöt, talán tizenhét, ha szerencsénk van. Ez nagy korkülönbség a huszonháromhoz képest.”

„Talán a többi alkalommal nem tudott eljönni.” Éreztem, ahogy megvonja a vállát, én pedig megráztam a fejem.

„Az összesen? Tizenhárom éves korom óta? Ugyan már.” Néztem, ahogy Silas előttem cikázik a forgalomban.

Őszintén szólva, aggódtam. Amit a vén Marcus mondott, az a saját kétségeimmel keveredve feszültté tett. Talán ideje lenne feladni az elrendelt társat, és csak választani valakit. Titan rám morgott.

„Nem fogod még feladni a társunkat, Roman. Ott van odakint, tudom” – mondta Titan határozottan.

„Néha utálom az optimizmusodat. Meg azt is, hogy olvasol a gondolataimban. De megeshet, hogy arra kerül a sor, Titan. Csak légy felkészülve.”

Hallottam egy halk „soha” mormogást, de Titan visszahúzódott az elmém mélyére, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal az út hátralévő részére. Tudtuk, hogy a program 6-kor kezdődik; egy kicsit később indultunk a tervezettnél, de 6:30-ra odaértünk, és még mindig rengeteg ember tódult be az épületbe. Megfordultak utánunk az emberek, ahogy begördültünk, Silas közvetlenül mögöttem a díszes autóinkkal. Néztük, ahogy a lányok minket bámulnak, majd magasabbra szegik a fejüket. Silas imádta a figyelmet. Én viszont cseppet sem vágytam rá.

Épphogy kiszálltam az autóból, Titan felmordult. „Itt van, Roman. Érzem az illatát. Itt van a társunk.”

Megdöbbenve néztem Silasra, aki látva a tágra nyílt szemeimet, azonnal megértette a helyzetet. Feltartott hüvelykujjal jelzett.

„Biztos vagy benne, Titan?”

„Biztos. Itt van. A társunk itt van. Meg kell találnunk.”