Anya tekintetéből már tudtam, ki lépett be a szobába, és amikor az arcvonásai hirtelen elgyengültek és meglágyultak, semmi kétségem nem maradt.

– Ó, üdvözöllek, drágám! – áradozott, nagy, hamis mosollyal az arcán, miközben elment mellettem, és a férje mellé állt. – Nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz.

Lassan feléjük fordultam, és a szemem kissé elkerekedett, amikor megláttam az előttem álló férfit. Magas volt, talán százkilencven centi, széles vállú és jóképű, fekete hajába ősz szálak vegyültek.

El kell ismernem, anya aranybányára lelt.

– Jó napot, uram – mondtam, nem fáradva azzal, hogy kedvességet erőltessek az arcomra, vagy bármilyen érzelmet közvetítsek a hangommal. Csak üres tekintettel bámultam rá, figyelmen kívül hagyva anyám figyelmeztető nézését.

– Te vagy Seraphina – állapította meg; ez kijelentés volt, nem kérdés, de azért bólintottam. A szeme az arcomra tévedt, de nem mondott semmit a foltról, csak visszanézett a szemembe. – Nem voltál ott az esküvőn.

– Fontosabb dolgom volt.

Felvonta az egyik szemöldökét. – Fontosabb dolgod, mint az anyád esküvője?

– Igen, uram.

Biztos csak a képzeletem játszott velem, vagy a fények űztek gúnyt belőlem, de az ajka kissé megrándult, mintha elmosolyodott volna, de aztán meggondolta magát.

Lerázta magáról anyám kezét, mintha zavarná, és felém lépett, léptei hosszúak és magabiztosak voltak. Volt benne valami… aura. Ez több volt, mint puszta dominancia; ez tiszta hatalom volt. És a szemei… volt bennük valami nyugtalanító, és nem csak az, ahogyan rám nézett, mintha a lelkemig látna.

– Biztos vagyok benne, hogy tudod, ki vagyok – mondta, miközben egy karnyújtásnyira megállt előttem.

Megráztam a fejem. – Sajnálom, uram, de nem tudom.

Ezúttal tényleg elmosolyodott. Csak egy apró rándítás a felső ajkán, de mégis mosoly volt.

– Különös vagy, Seraphina – jegyezte meg szórakozott hangon. Aztán kesztyűs kezét nyújtotta felém. – Alaric Sterling.

A kezemet az övébe tettem, ő pedig határozottan megszorította, mintha egy üzletféllel találkozna. – Seraphina Thorne.

– A komornyik megmutatja az egyik legjobb szobát a Sterling Hallban. Érezd magad otthon. Pihenj, és ha szükséged van rám, csak egy hívásnyira vagyok. Most már család vagyunk, Seraphina.

Lassan felvontam a szemöldököm. – Valóban azok lennénk, Mr. Sterling?

A szeme megvillant. Ezúttal nem a képzeletem volt, és nem is a fények játéka: a szeme arany színben villant meg egy pillanatra, majd el is tűnt. A válla fölött anyámra nézett, a mosolya visszatért a helyére. – Nem mondtad, hogy a lányod ilyen okos, kedvesem.

Anya felnevetett, a hangja éles és hamis volt. – Ó, az. Nagyon okos.

A férfi visszanézett rám, elengedve a kezemet. – Később találkozunk, Seraphina. Örülök, hogy megismerhettelek. Biztos vagyok benne, hogy a fiaim imádni fognak.

Néztem a hátát, ahogy anyámhoz lépett, lehajolt, puszit nyomott a homlokára, majd elhagyta a szobát. Anya mosolyogva fordult felém, már nyitotta a száját, de én megelőztem.

– Ki ez az ember?

A mosolya kiszélesedett. – Gazdag, Seraphina. Mocskosul gazdag.

– Nem ez volt a kérdésem. Ki a fene ez?

– Válogasd meg a szavaidat – sziszegte, és a mosoly eltűnt az arcáról.

– Ne etess nekem ezt a süket dumát a stílusomról – horkantam fel, vicsorogva rá. – Tudsz róla egyáltalán valamit? Mit dolgozik? Milyen ember? Vagy csak megláttad őt meg a nagy autóját, és máris csorgattad rá a nyálad?

Felém menetelt, sarkai kopogtak a márványpadlón, remegő ujjával rám mutatott. – Az anyád vagyok, Seraphina, és nem fogom eltűrni, hogy ilyen hangnemben és ilyen szavakkal beszélj velem. Az anyád vagyok, és te–

– Akkor viselkedj is úgy! – csattantam fel, a mellkasom hullámzott, a düh ismerős, forró érzése szorongatta a torkomat, amitől nehezen kaptam levegőt. – Mikor voltál te valaha is az anyám? Mi?! Mikor, Viviane?! „Az anyád vagyok. Az anyád vagyok”, de soha, egyetlen egyszer sem mutattál nekem anyai szeretetet. Soha nem öleltél meg, nem nevettél velem úgy, ahogy más anyák teszik a gyerekeikkel. Belőled csak gyűlölet és düh áradt felém, és mégis anyádnak nevezed magad!

A düh olyan volt, mint egy második szív a mellkasomban, intenzív erővel lüktetett, és reszkettem tőle.

Anyám tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámult rám. Lassan tett egy lépést felém, a lábai remegtek, de mégis sikerült egyenesen állnia.

– Szeretnél tudni valamit, Seraphina? – kérdezte, a hangja alig hallható suttogás volt. – Régen vad voltam és szabad. Nagyon szép voltam, de aztán az apád, az a… szemétláda belépett az életembe, és levágta a szárnyaimat. Aztán megszülettél te, és elvetted a fényemet. Miután mindketten beléptetek az életembe, a napjaim sötétséggel és nehézségekkel teltek meg.

– Hallod te egyáltalán magadat? – kérdeztem elcsukló hangon. – Hogy lenne ez az én hibám? Persze, apát hibáztathatod, mert ő tudta, mit csinál, de engem? Te hoztál erre a világra! Te hoztad meg azt a döntést! És az első érzelem, amit mutattál, a gyűlölet volt. Még esélyt sem adtál nekem, meg sem próbáltál szeretni. Azt mondod, elvettem a fényedet, de nekem soha nem is volt fényem. A dühöd és a gyűlöleted már a méhedben kiszívta belőlem azt a fényt.

Tettem egy lépést felé, ő pedig csak állt mozdulatlanul, üres arccal figyelt. Azt hiszem, tőle örököltem ezt az ürességet, mert most annyira hasonlítottunk, mintha tükörbe néztem volna.

Talán jobban hasonlítunk, mint gondoltam.

– Azt akarom, hogy szenvedj, anya. Igazán szenvedj. Mert soha nem lett volna szabad megszülnöd engem, ha csak ennyit szántál nekem.

Viharzottam el mellette, minden porcikám sajgott. Nyomorúságos életem elmúlt huszonkét éve alatt soha nem mondtam ki ezeket a szavakat hangosan. Szorongatták a torkomat, de soha nem engedtem a kísértésnek. De úgy tűnik, végül betelt a pohár.

Nem tudtam, merre megyek, mert ez a ház új volt számomra és olyan, mint egy útvesztő, de csak mentem előre. Vízre volt szükségem, hogy eloltsam ezt a tüzet, ami bennem dühöngött.

Annyira elmerültem a gondolataimban és a dühömben, hogy nem néztem, hová lépek. Ahogy befordultam a sarkon, mit sem sejtve a környezetemről, valami keménynek ütköztem.

– A fenébe – káromkodtam, a homlokomat dörzsölve.

Valami megmozdult előttem, és mielőtt felnézhettem volna, egy hűvös hang megszólalt: – Nos, mit kerestünk itt?