Felnéztem, és sötétkék szemeket láttam, amik rám meredtek; egy fekete hajkorona billent oldalra, és telt ajkak gúnyos mosolyra húzódtak. – Eltévedtél, édesem?

Gyönyörű volt. Hosszú szempillái mintha megcsókolták volna magas arccsontját, valahányszor pislogott. És volt valami természetellenes a szemében, de ez csak fokozta a vonzerejét – azt a kisfiús bájt, amiről valahogy mégis ordított a veszély. És akárcsak Mr. Sterlinget, őt is a hatalom és a rejtély légköre lengte körül.

– Nem – nyögtem ki, a hangom rekedtesnek tűnt. – Tulajdonképpen de. Segítségre van szükségem, meg kell találnom a komornyikot.

Egy tökéletesen ívelt szemöldök szaladt fel kérdőn. – Sebastiant? Miért van szükséged rá?

Leküzdöttem a késztetést, hogy nyögjek egyet és jól megrázzam. Hiába nézett ki hihetetlenül tökéletesen, ez még nem volt elég ahhoz, hogy eloltsa a haragomat. Még mindig vízre volt szükségem, és arra, hogy egyedül legyek.

– Kihagyhatnánk a kérdéseket? Csak Sebastianra van szükségem, hogy mutassa meg a szobámat.

Figyelt engem, a tekintete rám tapadt. – Á – kiáltott fel hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami. – Seraphina. Viviane lánya és a család új tagja. Örülök a találkozásnak, kishúgom.

– Tessék? – kérdeztem, a hangomból tisztán hallatszott a düh. – Ki a fene vagy te, hogy a húgodnak nevezz?

Kiegyenesedett, kihúzta magát, és abban a pillanatban rájöttem, milyen magas is valójában. Egyáltalán nem voltam alacsony, de most aprónak éreztem magam.

– Archer Sterling – mutatkozott be, enyhén meghajolva.

Bámultam rá, a szemöldököm közé ránc ült. – Sterling… – Végigmértem. A kék szemétől a lágy vonásaiig. Az egyetlen dolog, ami közös volt benne és a korábbi férfiban, az az aura volt.

– Alaric legfiatalabb fia vagyok – tisztázta, látva a kérdőjelet az arcomon.

Csak bólintottam. – Meg tudnád mutatni, merre találom Sebastiant?

Archer keresztbe fonta a karját, a csípőjét a falnak vetve. – Még egy „örülök a találkozásnak, bátyus” sem jár?

– Nem. Vagy. A testvérem – sziszegtem, és már épp el akartam menni mellette, amikor a kezem után kapott – gyorsabban, mint ahogy pislogni tudtam volna –, a falhoz szorított, és hozzám préselte a testét.

– Udvariatlan vagy – mormogta, lehajolt, és az orrát a nyakamhoz nyomta. Mélyet szippantott, majd megborzongott, és mélyen a torkában felnyögött. – Istenem, az illatod…

Küzdöttem ellene, elborzadtam, és – akaratom ellenére – felizgultam. A teste kemény volt. Forró. Forróbb, mint ami emberileg lehetséges lett volna. És félreérthetetlenül éreztem, hogy egy bizonyos része keményedni kezd.

– Engedj el, Archer – morogtam, próbáltam kiszabadulni, annak ellenére, hogy éreztem a nedvességet a lábam között.

Elhúzódott a nyakamtól, és rám nézett. Elakadt a lélegzetem, a szemem tágra nyílt, az ajkam pedig kettényílt, amikor megláttam a szemét. Ragyogott. Nem fényesen, de halványan izzott – épp annyira, hogy tagadhatatlanul ne legyen emberi.

– Mondd még egyszer.

– Engedj… el – préseltem ki magamból halkan.

Megrázta a fejét, a haja eltakarta a szemét. Mielőtt gondolkodhattam volna, a kezem már nyúlt is, hogy eltoljam a haját, újra szabaddá téve a tekintetét.

– Ne azt, Seraphina – mondta rekedtes hangon. – A nevemet… mondd ki.

A szavak maguktól csúsztak ki a számon. – Archer…

Felnyögött, újra a nyakamba fúrta az orrát, és mélyen belélegezte az illatomat. Ahogy szippantott, úgy lett egyre keményebb, mígnem a teljesen merev farka a hasamnak feszült.

– Seraphina – zihálta, hozzám dörgölőzve. – Az illatod megőrjít.

Az egyik keze a nadrágomba csúszott, és ez volt az, ami visszatérített az eszemhez. A mellkasára tettem a kezem, és ellöktem magamtól. A meglepetéstől hátratántorodott, a szeme elhomályosult, és még jobban izzott, mint azelőtt.

– Te… te kutya – köptem oda neki. A mellkasom hullámzott, az arcom égett.

A szemétládának volt pofája elmosolyodni. – Közel jár, de én sokkal rosszabb vagyok.

Elfordultam tőle, szédülten és zihálva, és egyszerűen elgyalogoltam. Nem tudtam, merre megyek, csak messze akartam lenni tőle.

Mi a fene volt ez? Sosem vesztettem el az önkontrollomat azelőtt. Mindig uralkodtam az érzelmeimen. Az egyetlen ember, akinek valaha sikerült kihoznia a sodromból, az anyám volt. De még az is ritkán fordult elő.

Ahogy a lépcső felé vettem az irányt, valaki más tűnt fel, és megálltam. A lépcső tetején állt, háromrészes luxusöltönyben, a haja tökéletesen belőve.

Nem kellett szakértőnek lennem, hogy tudjam, ez is egy Sterling. Minden porcikája erről árulkodott, de ott volt a kék szemében is. Abban a szemben, aminek természetellenes volt a nézése.

És ez a tekintet valami mögöttem lévőre szegeződött. Hátranéztem, és láttam, ahogy Archer farkasszemet néz a testvérével. A korábbi arckifejezése eltűnt, most pökhendiség ült az arcán.

Elfordultam tőle, amikor éreztem, hogy rám szegeződik a tekintet, és visszanéztem a lépcsőre. Az újonnan érkezett szeme most rajtam nyugodott. Küzdenem kellett, hogy ne feszengjek a nézése alatt.

A bátyjával ellentétben ebben a férfiban nyoma sem volt a kisfiús bájnak. Minden mozdulata azt sugallta, hogy ő az a fajta, aki szemrebbenés nélkül eltaposna a fényes dizájnercipője alatt.

– Miss Thorne – szólított meg; ő volt az első ebben a házban, aki a vezetéknevemen szólított. – Killian Sterling vagyok. Mivel Sebastian elfoglalt, én mutatom meg a szobáját.

Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, hátra sem nézve, hogy követem-e. Hátrantétem, de Archer már nem volt ott.

Követtem Killiant a lépcsőn fel egy hosszú folyosóra. Mögötte mentem, és egyszer sem nézett hátra. Még a lépteit sem lassította. Csak ment egyenesen előre, végül megállt a végén, és kinyitott egy ajtót.

Végre beértem, és beléptem a szobába, miközben ő még mindig tartotta az ajtót.

– Egyelőre ez lesz a szobája – tájékoztatott, a hangja hűvös volt, mintha üzleti ügyről beszélne.

Felé fordultam, az egyik szemöldököm felvontam. – Egyelőre?

Bólintott, de nem magyarázta meg, mire gondolt. – Akkor magára is hagyom. – Indult, hogy bezárja az ajtót, de aztán megtorpant, és visszanézett rám. – Mindig tartsa zárva az ajtót.

Az ajtó halkan kattant, ahogy bezárta, én pedig sokáig álltam mozdulatlanul, bámulva oda, ahol állt.

– Idegbeteg banda – mormogtam, végül megmozdultam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Alig egy napja voltam itt, de már meg tudtam mondani, hogy ezek az emberek nem normálisak. Már most el akartam menni.